Tűnődések a Valdaj Klubban – 2017

Október 15-től 18-ig idén 15. alkalommal kerül sor a Valdaj Klub éves találkozójára. A helyszín immár ötödik éve Szocsi. Festői környezetben, a Krasznaja Poljanán (Vörös Tisztás) 1389 méterrel a tengerszint felett fekvő hotelben gyűlik össze évről évre 100-150 Oroszországgal foglalkozó elemző, újságíró, közéleti személyiség, expolitikus, hogy a világ átalakulásáról, ebben Oroszország helyéről beszélgessenek, meghallgatva az orosz kormány legfontosabb tagjainak és természetesen Vlagyimir Putyin elnöknek az értékelését a körülöttünk zajló folyamatokról. Idézzük fel a tavalyi, 2017-es, a forradalom 100. évfordulójának évében tartott összejövetelt, amelynek beszélgetéseiből azt a következtetést lehetett többek között levonni, hogy a Kreml technokrata irányt véve ugraná át a belső gyengeség és globális ambíciók közötti szakadékot.

 

Szocsi felé repülve egy már évek óta Hamburgban élő hölggyel beszélgettem. Arról mesélt, milyen nehézen él meg 150 eurós nyugdíjából az édesanyja, miért éri meg minden hazalátogatásakor Németországból élelmiszert hozni, s milyen az élet az olimpiára megteremtett kétségkívül szép díszletek között. Előtte épp a Valdaj Klubnak a világrend átalakulásáról készült, Oroszország globális ambícióit jól tükröző jelentését olvasgattam. Erre mondják, innen szép nyerni. Oroszország azonban nyerni akar.

A résztvevők többsége már otthonosan érzi magát a Valdaj Klub éves találkozóinak immár állandó helyet adó elegáns szállodában. Ezúttal mintegy 150-en kaptak meghívót, hogy választ keressenek arra, alakulhat-e a mostani káoszból egy új világrend? Hol van a nemzeti szuverenitás és a közösségi felelősségvállalás határa? Lehet-e alkotó a jelenlegi rombolás?

Természetesen ez a hotel is az olimpiára készült, mint az innen csupán egy ugrásra lévő Laura stadion, a sífutó- és biatlon versenyek helyszíne, s a környéket behálózó libegők, a sípályák és szállodák többsége vagy a kissé lejjebb lévő Galaktika kulturális és szórakoztató központ. Itt fenn, a Vörös Tisztáson majdnem 1400 hektáron fekvő turisztikai komplexum a Gazprom tulajdonában van, s mondhatni, minden igényt kielégít. Igaz, az árakat nem az orosz átlagpolgár zsebéhez mérték.

Ülünk az étteremben. Óhatatlanul szóba jön Magyarország, s Orbán Viktor, aki megkerülhetetlen tényezővé – egyesek szemében irányadóvá, míg másokéban negatív példává – vált e kérdésben. A magyar belpolitikáról sok pozitívumot ugyan nem hallhatunk errefelé sem, a bírálatok hevessége azonban érezhetően csökkent. Úgy tűnik, Európa beárazta Orbánt, s kész tényként kezeli a nem éppen jó irányba fejlődő magyar demokratikus viszonyokat. Értékeli viszont a gazdasági stabilitást, míg a világról alkotott elképzeléseit legalábbis vitára érdemesnek tartja. Nagyon jellemző, amit egy inkább a baloldal felé húzó olasz újságírótól hallottam.

„Orbánt nem szeretem, de el kell ismernem, kimondja, amit mások nem mernek”

– fogalmazott Orietta Moscatelli.

Magyarország előtérbe került az oktatási törvény kisebbségi nyelvhasználatot ellehetetlenítő passzusa miatt Ukrajnával feszültté vált viszonya miatt is. Az orosz szakértők és politikusok érthető módon csakis az elismerés hangján szólnak Budapest határozott kiállásáról, a nyugati, köztük amerikai résztvevők sem adnak igazat Ukrajnának. Sőt, egyes európai elemzők már szinte kilátástalannak tartják Ukrajna jövőjét, s a szétesését sem zárják ki. „Olyan tektonikus átalakulás zajlik a világban, amelyek közepette a kijevi elit felelőtlensége végzetes lehet” – fogalmazott a térség több mértékadó európai kutatója is. Mindez persze nem jelenti azt, hogy ezek a szakértők Moszkva politikája mellett állnának ki, az Ukrajnához korábban érezhetően fűződő illúziók azonban szép lassan elszállnak.

Míg a konferencia meghívottainak listája leképezi az orosz külpolitikai gondolkodás legfőbb földrajzi irányait, addig tematikája a Kreml globális folyamatok iránt megnövekedett érdeklődését. A Valdaj Klub helyzetértékelő jelentése megállapítja, hogy a hidegháború után nem alakult ki szilárd, a kor erőviszonyait, változásait tükröző világrend, ráadásul az átalakulás minőségileg új fázisba lépett, mivel az eddig fennálló rend eróziója a nemzetközi szintről átterjedt a belső folyamatokra is. A vezető hatalmak rohannak a „házi feladatot” teljesíteni, a saját házukban oltani a tüzet, s a globális folyamatokat szabadjára engedték.

„A stratégiai frivolitás korát éljük, amikor a világ kisebb és nagyobb szereplői önös érdekből kockáztatják a biztonságot”

Ezt az egoista magatartást tetézi, hogy a hidegháborúban kialakult veszélyérzet a Szovjetunió összeomlásával megszűnt, egyfajta ellazulás vett erőt a világon, amely az egyre gyülekező viharfelhőket látva aggodalomra ad okot. Már csak azért is, mert még csak most lépünk a kardinális átalakulások korszakába, s a feszültség a geopolitikai téren, a gazdasági és a szociális szférában, a kultúrák egymáshoz viszonyulásában csak növekszik. Ezt a bizonytalanságot csak fokozza a technológia forradalmi átalakulása és a környezet gyors változása. Megvan az esély arra, hogy az új rend ezúttal ne kataklizmákon, háborúkon keresztül, hanem evolúciós módon szülessen meg, ehhez azonban az eddiginél komolyabban kell közelítenünk a problémákhoz. Az átalakulások viharában a vészjelző lámpa már kigyulladt, ami legalábbis a növekvő problémák érzékelésére utal.

Moszkva globális ambíciói egyértelműek, miképpen az is, hogy igyekszik kihasználni a nyugati hatalmak válságával, befelé fordulásával számára kínálkozó lehetőséget. A belső stabilitás megteremtése után az önbecsülését visszaszerző putyini Oroszország immár részt kíván venni a világ fontos kérdéseinek a rendezésében. S mint például a szíriai katonai fellépés bizonyítja, ebben részt is vesz, Putyin valdaji beszéde pedig annak bizonyítéka, hogy a globális folyamatokért igyekszik felelősséget is vállalni. Ahogy az orosz elnök fogalmazott, előre kell tekinteni, s a változó világban rugalmasan, nyitottan, gyorsan és pontosan kell reagálni az újabb és újabb kihívásokra. Erre már csak azért is szükség van, mert felerősödött a harc az új hierarchiában elfoglalt helyekért. Putyin világosan körvonalazta azt is, hogy Oroszország beszállt ebbe a versenybe, s mindenek előtt több tiszteletet kér, elsősorban a világ vezető hatalmától, amely a Szovjetunió felbomlása után szisztematikusan megalázta meggyengült ellenfelét. Ahogy megfogalmazta, Oroszország túlságosan hitt a Nyugatnak, míg az visszaélt ezzel a bizalommal. Nem hagyott kétséget afelől, hogy ez a helyzet megváltozott, ám demonstratívan kinyilvánította, hogy a biztonság megőrzése és helyreállítása érdekében partnerként nyitott minden párbeszédre.

Moszkva ezzel egyrészt Amerika ellenpólusaként a felelősségteljes hatalom képét igyekszik mutatni, másrészt tisztában lévén saját lehetőségeinek határaival, úgy érzi, hogy a jelenlegi helyzetből kihozta, amit lehetett, így azt már inkább stabilizálni kellene. Már csak azért is, mert mint a Valdaj Klub és az Összoroszországi Közvélemény-kutató Központ (VCIOM) közösen készített indexéből kiderül, Oroszország nem igazán felkészült a jövőre, s e tekintetben a G20-ak között csak a 12. helyet foglalja el. A leggyengébb pont a gazdaság, de nem áll jól Moszkva a tartalékok kihasználása terén sem. Egy szó, mint száz, a globális ambíciókhoz nincs meg a megfelelő háttér, amit az orosz vezetés lát is. Paradox módon bizonyos reformok felgyorsításában éppen a szankciók jelentette kényszer segített, de ez az előrelépés még kevés a boldoguláshoz.

Ez a racionalitás tükröződött az orosz vezetők fellépéseiből is. Ahogy az egyik befolyásos gazdasági vezető fogalmazott,

„ha Oroszország technokrata irányt vesz, akkor hatalmasat ugorhat”

Ennek jegyében egyre több szó esik az új technológiák terén mutatkozó lemaradásról, a robotizációról, a digitalizációról, s a mesterséges intelligencia fontosságáról, s persze veszélyeiről is. E felismerés mögött az is áll, hogy az újabb, nagy eséllyel utolsó elnöki ciklusára készülő Putyin mindenképpen egy megváltozott, modern és versenyképes, de legalábbis erre a pályára helyezett Oroszországot akar maga után hagyni. Úgy is fogalmazhatunk, a változások felgyorsulása most már nem csupán az ország, de vezetőjének ambíciói miatt is elkerülhetetlen. Ehhez persze lesz egy-két szavuk a globális vetélytársaknak is, amelyek mindent megtesznek majd e modernizáció lefékezése érdekében. Ennek kapcsán a forradalom 100. évfordulójáról szóló egyik beszélgetésen felidézték, ha nincs 1917 és a polgárháború, Oroszország a 20. század közepére 350 milliós birodalommá növekszik. Ezt azonban sokan, akkor mindenek előtt a németek nem akarták. Jött hát Lenin, meg a többi.