//Orosz-kínai verseny Közép-Ázsiában
„A kínaiak azonban semmilyen formában nem is törekszenek arra, hogy saját politikai modelljüket Közép-Ázsiába „exportálják”, vagyis ráerőltessenek valamiféle, a kínaihoz hasonló rendszert a közép-ázsiai köztársaságokra” #moszkvater

Orosz-kínai verseny Közép-Ázsiában

MEGOSZTÁS

Mennyire terepe a nagyhatalmi vetélkedésnek Közép-Ázsia? A két fő játékos, Oroszország és Kína versengése mennyiben hasonlít a világ más részén folyó csatározásokhoz? Közép-Ázsiával foglalkozó szerzőnk arra a következtetésre jut, hogy a nagyhatalmi befolyás mérlege összességében inkább még Oroszország irányába billen. Fontosnak tartja ugyanakkor hangsúlyozni, hogy szemben a Kelet-Európában tapasztalható, ideológiai értelemben is egyre inkább tüzelt nyugati-orosz egymásnak feszüléssel, Közép-Ázsiában Kína egyáltalán nem törekszik a konfrontációra Oroszországgal, főleg nem ideológiai alapon.

Gyene Pál írása a #moszkvater.com számára

„A kínaiak azonban semmilyen formában nem is törekszenek arra, hogy saját politikai modelljüket Közép-Ázsiába „exportálják”, vagyis ráerőltessenek valamiféle, a kínaihoz hasonló rendszert a közép-ázsiai köztársaságokra” #moszkvater
„A kínaiak azonban semmilyen formában nem is törekszenek arra, hogy saját politikai modelljüket Közép-Ázsiába „exportálják”, vagyis ráerőltessenek valamiféle, a kínaihoz hasonló rendszert a közép-ázsiai köztársaságokra”
Fotó:EUROPRESS/AFP

A nyugati főáramú sajtóban és a térséggel foglalkozó szakirodalom egy részében domináns narratíva, miszerint a Szovjetunió felbomlásával a regionális nagyhatalmak, mindenekelőtt Oroszország és Kína geostratégiai versengése, avagy „Nagy Játszmája” nyílt meg az eurázsiai kontinensen. Ennek a „Nagy Játszmának” e megközelítés szerint – hasonlóan a Brit Birodalom és a cári Oroszország XIX. századi vetélkedéséhez – az egyik  fő frontja a posztszovjet közép-ázsiai régió lenne. Ebben a narratívában Oroszországot általában, mint zsugorodó befolyású, hanyatló hatalmat láttatják, szemben a dinamikus és expanzív Kínával. Mondanunk sem kell, hogy a valóság ennél azért lényegesen árnyaltabb.

„Oroszország és Kína – amelyek sok tekintetben valóban potenciálisan inkább stratégiai riválisai lehetnének egymásnak – Közép-Ázsiában inkább együttműködnek, illetve kiegészítik egymást”

Míg gazdasági téren valóban Kína a dinamikusabb szereplő, addig a katonai hard power dimenzióját vizsgálva még mindig Oroszországnak erősebbek a pozíciói, és az oroszok kezére játszik a „kulturális előny” is. Fontosnak ugyanakkor megjegyezni, hogy Közép-Ázsiában Kína egyáltalán nem törekszik a konfrontációra Oroszországgal.

A képlet talán politikai síkon a legegyértelműbb. Egyik szóban forgó nagyhatalom sem érdekelt ugyanis különösebben a közép-ázsiai „autoriter status quo” megbontásában. A közép-ázsiai elnöki autokráciák nem különösebben átideologizált politikai rezsimek, melyek leginkább a saját hatalmi egyensúlyukat garantáló „klánközi paktumok” fenntartására törekednek. Ezek a rezsimek összességében jobban emlékeztetnek a nyugati vélekedésekkel szemben szintén nem különösebben ideologikus, inkább pragmatikus, személy és hatalomközpontú putyini Oroszországra, mint a hivatalosan még mindig marxista ideológiai alapon álló kínai pártállamra.

„A kínaiak azonban semmilyen formában nem is törekszenek arra, hogy saját politikai modelljüket Közép-Ázsiába „exportálják”, vagyis ráerőltessenek valamiféle, a kínaihoz hasonló rendszert a közép-ázsiai köztársaságokra”

Illetve Kirgizisztánban, ahol a 2010-es forradalmat követően a politikai rendszer számottevő mértékű demokratizálódása következett be, ott sem eredményezett ez oroszellenes külpolitikai fordulatot. Kirgizisztán például 2015-ben, tehát már úgymond demokratikusan választott kormánya és elnöke kezdeményezésére csatlakozott 2015-ben az orosz dominanciájú Eurázsiai Gazdasági Unióhoz.

„Tehát, ha a posztszovjet közép-ázsiai régión egyfajta demokratizálódási hullám söpörne végig, beköszöntene a „türk tavasz” – ami egyelőre felettébb valószínűtlennek tűnik még a kazahszáni fejlemények tükrében is –, az akkor sem eredményezne szükségképpen a térség államainak körében egy radikális oroszellenes külpolitikai fordulatot”

Ami a katonai „hard power” kapacitásokat, és hajlandóságot illeti, egyelőre ezen a téren is egyértelműen az orosz pozíciók tűnnek erősebbnek. Az öt közép-ázsiai köztársaság közül három, Kazahsztán, Kirgizisztán és Tádzsikisztán tagja a Kollektív Biztonság Szerződés Szervezetének (ODKB). Ennek a három államnak a területén Oroszország katonai bázisokat is működtet. Ezek közül mindenképpen említést érdemel a kazahsztáni Szari-Sagan rakéta tesztbázis, Kirgizisztánban a Biskek mellett fekvő kanti légitámaszpont és a Jisszik-Köl tóhoz települt karakoli torpedó tesztelő bázis, valamint Tádzsikisztánban a Pamír hegyei között megbúvó Akno azaz „Ablak” nevű katonai műhold megfigyelő állomás.

„Az orosz katonai jelenlét tehát nem újdonság a térségben, azzal Kazahsztánban már 2022 januári beavatkozás előtt is lehetett számolni”

Az Oroszországgal fenntartott katonai együttműködés terén különösen érdekes Üzbegisztán esete. Üzbegisztán 1992-ben még alapító tagállama volt a posztszovjet államokat tömörítő védelmi szövetségnek. Olyannyira, hogy annak alapító kartáját Üzbegisztán fővárosában Taskentben írták alá (a Taskenti Szerződés Védelmi Szövetsége 2002-ben alakult át hivatalosan a Kollektív Biztonsági Szerződés Szervezetévé).

Aztán a Karimov elnök alatt sajátos meglehetősen hektikus, külön utas politikát folytató Üzbegisztán 1999-ben nem újította meg a tagságát a szervezetben. Inkább olyan, az oroszoktól nagyobb távolságot tartó szovjet utódállamokkal kereste a kapcsolatot, mint Grúzia, Azerbajdzsán vagy Moldova (a nyugati sajtóban ebben az időben ezt a csoportosulást, ami érezhetően az Egyesült Államoktól is kapott némi politikai „hátszelet”, a résztvevő államok kezdőbetűi alapján GUAM országokként emlegették). Aztán a 2005-ben a posztszovjet térségben végig futó „színes forradalmaktól”, különösen a szomszédos Kirgizisztán elnökének hatalmát megbuktató zavargásoktól megrettenő Karimov visszaléptette országát az ODKB védőszárnyai alá, majd aztán 2012-ben újra felfüggesztette tagságát a szervezetben.

„Érdemes megemlítenünk, hogy a függetlenné válás óta a Türkmenbasi által meghirdetett „pozitív semlegesség” külpolitikai zászlaja alatt szélsőségesen izolacionista külpolitikát folytató Türkmenisztán nem vesz részt semmilyen katonai együttműködésben, sem gazdasági integrációban”

Nem tagja sem az ODKB-nek, sem az Eurázsia Uniónak, sem a Sanghaji Együttműködés Szervezetének, és a Türk Tanácsban (2021-től már Türk Államok Szervezete) is csak megfigyelői státust tart fennt.

Míg az ODKB-t alapvetően orosz, a Sanghaji Együttműködés Szervezetét (SESZ) az elemzői konszenzus szerint inkább kínai dominancia jellemzi. A sanghaji együttműködés 1997-ben indult útjára, eredetileg azzal a céllal, hogy Kína rendezze Oroszországgal és közép-ázsiai szomszédaival még a szovjet korszakra visszanyúló határvitáikat. Aztán 2000-től a csúcstalálkozók a Sanghaji Együttműködés Szervezetévé alakultak, amelyben négy közép-ázsiai köztársaság Kazahsztán, Kirgizisztán, Tádzsikisztán és Üzbegisztán is részt vesz (az elzárkózó Türkmenisztán a SESZ kormányközi találkozóin alkalmanként, még a megfigyelőinél is alacsonyabb szintű kapcsolódást kifejező „vendég” státuszban vesz részt).

„A SESZ-t azonban aligha lehet valamiféle, az ODKB-val és Oroszországgal rivalizáló katonai szövetségnek tekinteni, hiszen a szervezetnek a közép-ázsiai köztársaságok mellett maga Oroszország (sőt most már India és Pakisztán is) tagja”

A SESZ fő profilját tekintve alapvetően még mindig egy biztonságpolitikai jellegű együttműködésnek tűnik, ahol a fő hangsúly, sajátos kínai diplomáciai terminológiával a „szeparatizmus”, a (vallási) „extrémizmus” és a „terrorizmus” három „ördöge” elleni fellépésen van.

A „három ördögben” nem nehéz a kínaiak számára elsősorban az ujgur szeparatisták, az oroszok számára inkább közép-ázsiai/afganisztáni dzsihadista radikálisok jelentette fenyegetésre ismerni, amely elleni fellépés valóban közös nevező lehet a két regionális nagyhatalom között.

Megjegyzendő, hogy abban a Tádzsikisztánban, amelynek Afganisztánnal közös határának őrizetét 2005-ig FÁK mandátummal felruházott orosz békefenntartók látták el, 2016- óta működik egy, sőt most már valószínűleg két kisebb kínai támaszpont is, a kínai-afgán-tádzsik hármas határ extrém izolált körzetében, mely(ek) rendeltetése alighanem az Afganisztánból esetlegesen Tádzsikisztánon át Kínába átszivárogni próbáló iszlamista ujgur szélsőségesek megfigyelése lehet.

„Ezzel együtt akár külső fenyegetésről, akár belső rendbontásról van szó, a közép-ázsiai rezsimek az orosz támogatásban erősebben bízhatnak, mint azt a januári kazahsztáni fejlemények és a ODKB intervenciója is példázza”

Mi a helyzet a gazdasági befolyással? Ezen a téren az utóbbi évtizedekben valóban Kína javára tolódott el a regionális erőegyensúly. Kazahsztán és Kirgizisztán oszlopos tagjai az Oroszország által dominált Eurázsiai Gazdasági Uniónak, amelyhez a közeljövőben még Tádzsikisztán csatlakozása is valószínűsíthető. Ennek ellenére a közép-ázsiai köztársaságok aggregált árukereskedelmi forgalma Kínával ma már meghaladja az Oroszországgal és az EU államaival folytatott forgalom volumenét.  Kína ezzel  közép-ázsiai köztársaságok esetében átvette Oroszországnak, mint hagyományosan a legfontosabb kereskedelmi, különösen, mint import partnernek a szerepét.

„A mindennapi fogyasztási cikkek nagyobb részét ezek az országok a 2010-es évek óta már Kínából importálják”

A szénhidrogén exportőr közép-ázsiai országok korábban sokat szenvedtek az orosz tranzit infrastruktúrának való kiszolgáltatottságoktól, de aztán – mindenekelőtt a Kína irányában elkészült csővezetékekkel – eredményesen diverzifikálták exportjuk térszerkezetét.  Türkmenisztán esetében pedig a földgáz exportot tekintve az ország függése  Kínától, mint a türkmén gáz egyre inkább kizárólagos felvásárlójától, napjainkban kezd éppolyan egyoldalú lenni, mint a kilencvenes években volt ráutaltságuk az orosz tranzit infrastruktúrára.

„Közép-Ázsia fontos részévé vált a kínai „Övezet és Út” (Belt and Road Initiative – BRI), azaz az Új Selyemút kezdeményezésnek is, melyet Hszi Csin-Ping kínai elnök 2013 szeptemberében épp az asztanai Nazarbajev Egyetemen tartott beszédével indított útjára”

Kína energiaszükségleteinek kielégítésében is egyre fontosabb a szerepe a térségnek, így az ambiciózus kínai beruházások szinte kizárólag az energetikai, illetve a közlekedési infrastruktúra fejlesztéséhez kapcsolódnak. A közép-ázsiai köztársaságokban az energetikai szektor pedig minden esetben szorosan összefonódik az államhatalommal, ezen keresztül pedig  a nemzeti gáz és olajtársaságokat tulajdonló, és a járadékos jövedelmek felett diszponáló „elnöki családok” köreivel.

Az „Új Selyemút” fejlesztései, nyilvánvaló gazdasági előnyeik mellett tehát felerősíthetik a „klánalapú” közép-ázsiai elitcsoportok járadékvadász hajlandóságát, valamint a politikai törésvonalakat a kínai befektetések haszonélvezői (politikai és gazdasági elitcsoportok, energetikai szektor), valamint a lakosság azon szélesebb, a feldolgozóipari szektorokban foglalkoztatott rétegei között, akik az olcsó kínai árudömpingben, és a gyakran gigantikus környezetpusztító beruházásokban egzisztenciájukat fenyegető veszélyt látnak.

„A közép-ázsiai társadalmakban, különösen a kínai migrációnak talán leginkább kitett Kazahsztánban és Kirgizisztánban általánosnak mondhatóak a Kína nyomasztó demográfiai túlsúlyával, valamint a kínaiak <földfoglalásával> kapcsolatos széleskörű félelmek”

Az elmúlt évtizedben a két országban többször is sor került például a kínaiak „földfoglalásai” miatt kirobbant erőszakos demonstrációkra, de kínai munkások, sőt üzletemberek ellen elkövetett halálos incidensekre is volt példa. Legyenek bár ezek a félelmek bármennyire megalapozottak vagy irracionálisak, az biztos, hogy ráerősítenek a Kínával szembeni hagyományos kulturális idegenkedésre.

„A közép-ázsiai társadalmak bizonyos fokú <sinofóbiájának> igen mély történelmi gyökerei vannak”

Kazahsztánban a nemzeti emlékezetbe mélyen beivódott a kazah hordáknak a XVIII. században a Csing Birodalom hódító törekvéseivel szembeni ellenállása, de a kirgiz nemzeti eposz hőse Manasz (akinek nevét a biskeki nemzetközi repülőtér is viseli) is kínaiak „számolatlan hadai” ellen küzdött. A maoista Kínát a szovjet évtizedek propagandája is igen sötét színekben festette le, különösen az 1969-es szovjet-kínai háborút követően. Úgy tűnik, az ekkor kialakult Kína-kép máig hatóan befolyásolja az egykori szovjet Közép-Ázsia lakosainak Kínával kapcsolatos vélekedéseit.

„Ezen a percepción nyilván nem sokat javít a török testvérnépnek tekintett ujgurokkal szembeni kínai bánásmód sem. Noha az ujgurokért a Kínával előnyös üzleteket kötő közép-ázsiai elitek ritkán emelnek szó, de az ügyük ettől még bírja a  türk nemzetek szélesebb közvéleményének szimpátiáját”

Azt sem szabad szem elől tévesztenünk, hogy bár Oroszország politikai befolyását is sok tekintetben bizalmatlanság övezi a közép-ázsiai társadalmakban, mindenekelőtt  Kazahsztánban és Kirgizisztánban a sajtó, a közélet és a populáris kultúra nyelve mind a mai napig döntően az orosz. Ezzel összehasonlítva Kína kulturális befolyása elhanyagolható.

„Eltérően a Kelet-Európában tapasztalható nyugati-orosz hidegháborús – sőt már-már <forróháborús> – szembenállástól, Közép-Ázsiában Oroszország és Kína korántsem rivalizálnak ilyen élesen egymással”

A két meghatározó regionális nagyhatalom inkább egyfajta komplementer szerepbe került. A kínaiak  befolyása elsősorban a gazdasági dimenzióban, áruexportjuk és infrasrtuktúrális beruházásaik révén erősödik, tehát pont azokon a területeken, ahol az oroszok kapacitásai amúgy is visszaszorulóban vannak. A katonai,  a kulturális téren, és talán a közvetlen politikai befolyást tekintve viszont még sokáig behozhatatlannak tűnik Oroszország előnye. A kínaiak ezért egyelőre nem is ambicionálnak erőteljesebb fellépést, nem keresik a konfrontációt Oroszországgal.

(A szerző a Budapesti Gazdasági Egyetem Nemzetközi Kapcsolatok Tanszékének oktatója, a közép-ázsiai térség kutatója)

MEGOSZTÁS