//Posztszovjet „sztánok” a függetlenség útján
„A közép-ázsiai politika tehát nacionalista, de ugyanakkor nem iszlamista, inkább szekuláris karakterű, az ideológiai polarizáció helyett pedig a regionális klán kötődések jelentik az alapvető törésvonalat, ami bizonyos országokban (például Kirgizisztán, Tádzsikisztán) jobban a felszínre jön, míg a szilárdabb rezsimekben (például Üzbegisztán, Türkmenisztán) kevésbé látható” #moszkvater

Posztszovjet „sztánok” a függetlenség útján

MEGOSZTÁS

Noha a közép-ázsiai türk országok közvéleménye, vagy legalábbis azok műveltebb értelmisége hajlamos a magyarokra afféle „távolba szakadt rokonokra” tekinteni, és a magyar külpolitika az utóbbi pár évben, többek között a Türk Tanács kormányközi fórumán keresztül is figyelemre méltó aktivitást fejtett ki a térségben, ennek ellenére a régió viszonylag ritkán jelenik meg a hazai főáramú sajtóban. Az alábbi cikkben Gyene Pál, a posztszovjet közép-ázsiai politikai rendszerek kutatója, a Budapesti Gazdasági Egyetem oktatója az év elejei kazahsztáni események kapcsán rövid időre reflektorfénybe került közép-ázsiai térség modernkori történetéről, etnikai viszonyairól, és jelenlegi, az autoriter elnökök és klánok szorításában formálódó (geo)politikai helyzetéről nyújt rövid áttekintést.

Gyene Pál írása a #moszkvater.com számára

„A közép-ázsiai politika tehát nacionalista, de ugyanakkor nem iszlamista, inkább szekuláris karakterű, az ideológiai polarizáció helyett pedig a regionális klán kötődések jelentik az alapvető törésvonalat, ami bizonyos országokban (például Kirgizisztán, Tádzsikisztán) jobban a felszínre jön, míg a szilárdabb rezsimekben (például Üzbegisztán, Türkmenisztán) kevésbé látható” #moszkvater
„A közép-ázsiai politika tehát nacionalista, de ugyanakkor nem iszlamista, inkább szekuláris karakterű, az ideológiai polarizáció helyett pedig a regionális klán kötődések jelentik az alapvető törésvonalat, ami bizonyos országokban (például Kirgizisztán, Tádzsikisztán) jobban a felszínre jön, míg a szilárdabb rezsimekben (például Üzbegisztán, Türkmenisztán) kevésbé látható”
Fotó:EUROPRESS/WAKIL KOHSAR/AFP

Közép-Ázsia alatt leggyakrabban öt posztszovjet utódállam, Kazahsztán, Kirgizisztán, Tádzsikisztán, Türkmenisztán és Üzbegisztán ötös fogatát értjük. Bár a tágabb értelemben vett Belső-Ázsia magában foglalja a szintén muszlim, török nyelvű ujgurok lakta kínai Hszincsiang tartományt, Mongóliát, sőt akár még Tibetet is a részének tekinthetjük, a következőkben elsősorban mégis a fentebb említett öt posztszovjet köztársaságra fókuszálnék.

Az öt „sztán” (a végződés perzsa nyelven országot jelent), igen kiterjedt területet fed le. Egyedül Kazahsztán akkora, mint India, ugyanakkor a térség relatíve gyéren lakott, összesen kevesebb mint 80 millió embernek ad otthont, bár lokális túlnépesedés, elsősorban a három ország (Üzbegisztán, Kirgizisztán és Tádzsikisztán) között felosztott Fergána-medencében megfigyelhető.

„A térség meghatározó geostratégiai jellemzője, hogy kontinentálisan zárt, a világtengerrel nem, csak a Kaszpival (amely a magyar köznyelvben elterjedt szóhasználattal szemben földrajzilag inkább tónak, mint tengernek tekinthető) van kapcsolata”

Legnagyobb folyói a Szir és az Amu-Darja az egykor szebb napokat is megélt Aral-tóba torkolltak (az Aral kiszáradása óta a tavat már nem érik el). A régiót nyugatról a Kaszpi, délről és keletről a Hindukus, a Pamír és a Tien-San vonulatai határolják, északról a kazah sztyeppék viszont Szibéria felé nyitottak, ami nagyban megkönnyítette az orosz hódítók előrenyomulását. A térség  a magashegyi Tádzsikisztán és Kirgizisztán kivételével ivó- és öntözővízben szegény, igen aszályos, ugyanakkor a Kaszpi melléke szénhidrogén alapú energiahordozókban, kőolajban és földgázban gazdag, melynek áldásait (vagy átkát?) elsősorban Kazahsztán és Türkmenisztán élvezik.

„Történetileg a régió, elsősorban a Szir és Amu-Darja folyóköz öntözéses földművelésre alkalmas vidéke a Perzsa Birodalom fennhatósága alá tartozott”

Perzsia iszlamizálódásával Közép-Ázsiában is az iszlám szunnita ága lett az uralkodó vallás (bár a lovasnomád kazah és kirgiz törzsek iszlamizálódása relatíve későn, és felszínesen ment végbe). Kisebb lélekszámú iszmaelita síita közösségeket a közelmúltig rendkívül izolált pamíri tádzsikok körében találunk (a 12 imámos síitizmust propagáló iráni teokráciával ugyanakkor nekik sem túl szoros a kapcsolatuk).

Az iszlamizálódott perzsa népességre a középkor századai folyamán több hullámban lovasnomád türk hódítók rakódtak, és nyelvileg/etnikailag idővel ők váltak dominánssá a közép-ázsiai népességen belül. Az öt jelenlegi „modern” közép-ázsiai nemzet közül, négy (a kazahok, kirgizek, türkmének és üzbégek) türk nyelvű, a tádzsikok jelentik a kivételt, akik tulajdonképpen a perzsa nyelv egy keleti ágát beszélik. A török népek után következő hódítók az idehaza, meglehetős pontatlansággal „tatárokként” számon tartott mongolok voltak, akik idővel maguk is eltörökösödtek, illetve iszlamizálódtak.

„Az egyik ilyen, családfáját Dzsingisz kánig visszavezető iszlamizálódott türk-mongol dinasztia leszármazottja volt a nyugaton csak „Timur Lenk”-ként, azaz kissé degradálóan „Sánta Timurként” ismert hadvezér és uralkodó, akinek a XIV. században a történelem során először, és alighanem utoljára sikerült a közép-ázsiai török népeket egy birodalmi alakulatban egyesítenie”

A timurida „Turkesztán” alapítója halála után viszonylag hamar darabokra hullott, a XVIII. század folyamán a nagyjából a mai Üzbegisztán területét lefedő folyóközben három kisebb államalakulat, az Aral melléki Khívai Kánság (avagy Hvarezm), a Buharai Emírség és a Fergána-medence felett uralkodó Kokandi kánság stabilizálódott. A „kánságok” fennhatósága a sivatagi türkmén, valamint sztyeppi nomád kazah és hegyi nomád kirgiz törzsszövetségekre csak igen lazán, vagy egyáltalán nem terjedt ki. A térség az új tengeri kereskedelmi útvonalak felfedezésével, és az ősi Selyemút jelentőségének visszaszorulásával gazdaságilag hhanyatlásnak indult, az szunnita iszlám világ többi részétől pedig a XVI. századtól hangsúlyozottan síita Szafavida Perzsia szigetelte el a közép-ázsiai török népeket.

„Az Orosz Birodalom expanziója a kazah sztyeppvidéket már a XVIII. században elérte, a XIX. század második felében pedig a <kánságok> is kénytelenek voltak meghódolni”

A leghevesebb ellenállást tanúsító Kokandi Kánságot az oroszok közvetlen birodalmi igazgatás alá helyezték, Khíva és Bukhara pedig orosz protektorátusokká váltak, hasonlóan a Brit-India félfüggetlen fejedelmi államaihoz.

A bolsevikok 1923-24-ben ezeknek a protektorátusoknak a területét is annektálták, a sztálini vezetés időszakához (alapvetően a ’30-as évekhez) köthető szovjet Közép-Ázsia területének öt „nemzeti” tagköztársaságba szervezése. A nyugati szakirodalomban gyakran előbukkanó narratíva szerint Sztálint tudatosan és  rosszindulatúan az „oszd meg és uralkodj” elvét követte a közép-ázsiai szovjet köztársaságok elhatárolásakor. Ám valójában a térség népeinek etnikailag kevert, mozaikos szóródása miatt, nagyon nehéz, sőt alighanem lehetetlen feladat lett volna etnikailag teljes mértékben igazságos határokat húzni.

A sztálini delimitációk Üzbegisztán, Türkmenisztán és Tádzsikisztán esetében etnikailag nagyjából homogén területi egységeket eredményeztek, ugyanakkor például Kazahsztánban az etnikai kazahok aránya majd csak a peresztrojka idejében érte el az összlakosság ötven százalékát (a valóban brutális sztálini erőszakos letelepítések a kazah nomádok körében óriási véráldozatot és migrációt eredményeztek). A sztálini delimitációk legnagyobb nyertese területileg alighanem az üzbég tagköztársaság lett, amely megörökölte a közép-ázsiai iszlám civilizáció legfontosabb történelmi városait (a korábban inkább perzsa nyelvű Buharát, Szamarkandot és Khívát), míg a tádzsikoknak csak a relatíve periferiális hegyvidék jutott.

„Fontos tehát hangsúlyozni, hogy Közép-Ázsia  politikai térképe tulajdonképpen a múlt század harmincas éveiben nyerte el a ma is ismerős formáját”

Bár a közép-ázsiai utódállamok között bőven meglenne az alapja az etnikai avagy irredenta indíttatású konfliktusoknak, különösen üzbég-tádzsik relációban, ehhez képest a Szovjetunió felbomlása tulajdonképpen békésen ment végbe. Szemben a Kaukázussal nyílt államközi háborúk nem robbantak ki (bár polgárháború Tádzsikisztánban igen, lásd alább).

A szovjet korszakban tudatosan törekedtek rá, hogy az adott tagköztársaság pártvezetését az adott tagköztársaság címzett nemzetiségéhez tartozó káderekkel (tehát például az Üzbég SZSZK esetében, etnikai üzbégekkel) töltsék fel, ugyanakkor a közép-ázsiai káderek a saját köztársaságukon kívül szinte sosem futhattak be karriert (ezzel szemben etnikai oroszokat szép számmal találhattunk a közép-ázsiai köztársaságok pártvezetésében, fegyveres szerveinek soraiban). A közép-ázsiai pártvezetőknek akkor sem „osztottak lapot”, amikor a szláv köztársaságok vezetői (köztük Borisz Jelcin orosz elnök) 1991-ben egy belarusz erdei dácsában a Szovjetunió feloszlatásáról döntött.

„Ahogy annak idején Közép-Ázsia térségét erőszakkal hódította meg, és olvasztotta magába a cári birodalom, illetve a Szovjetunió, úgy némileg paradox módon a független államiságot is kéretlenül nyerték el a posztszovjet Közép-Ázsia országai”

„Mi nem ünnepelünk, hanem gyászolunk” – nyilatkozta a Szovjetunió széthullását kommentálva a türkmén külügyminiszter. A közép-ázsiai köztársaságok közvéleményének viszonyulása a szovjet múlthoz azóta is meglehetősen ambivalens. Bár a térség török népeinek körében kétségtelenül jelen van, sőt egyes országokban talán erősödik is az oroszellenes nacionalizmus, ugyanakkor az idősebb generációk körében tapasztalható egyfajta nosztalgia a szovjet birodalmi múlt iránt, sokan még mindig büszkén mutogatják a külföldi látogatónak a szovjet útlevelüket, amely tanúskodik róla, hogy az egykori hatalmas birodalom állampolgárai voltak.

„A szóban forgó utódállamok politikai rendszereit mind a mai napig meghatározzák bizonyos, a szovjet korszakból áthagyományozott strukturális hasonlóságok”

A szovjet korszak tagköztársasági párt elitjeinek és párt főtitkárainak többé-kevésbé mind az öt országban sikerült átmentenie a hatalmát (Tádzsikisztán és Kirgizisztán esetében a pártfőtitkároknak személy szerint nem, de az elitcsoportoknak alapvetően igen). Mind az öt köztársaságban a végrehajtó hatalmi ág alkotmányos túlsúlyával jellemezhető elnöki diktatúrák alakultak ki. A kazah, üzbég és türkmén esetben az utolsó pártfőtitkárok avanzsáltak a függetlenség utáni első elnökökké. Ennek a generációnak volt az utolsó képviselője, a 2019-ben lemondó, majd a 2022-es tüntetésekkel, úgy tűnik végképp a hatalomból való távozásra kényszerített kazah „első elnök” Nurszultan Nazarbajev (Türkmenisztánban Szaparmurat Nyijazov „Türkmenbasi” 2006-ban, Üzbegisztán első elnöke a vaskézzel kormányzó Iszlom Karimov 2016-ban hunyt el).

„Érdemes hangsúlyozni, hogy a nyugati pártpolitikát meghatározó ideológiai kategóriáknak (például szocialista, liberális, konzervatív stb.) a közép-ázsiai kontextusban szinte semmilyen magyarázó ereje nincsen”

Nem csak a valódi demokratikus verseny hiánya miatt (Kirgizisztán ebben a tekintetben ma már kivétel), hanem mert a közép-ázsiai politika dinamikáját elsősorban a regionális kötődésű érdekcsoportok közötti törésvonalak befolyásolják, ezeket nevezik a szakirodalomban előszeretettel „klánoknak”. Ahogy a 2022-es kazah lázadásnak sem volt jól körülhatárolható ideológiai töltete, úgy az eddigi kirgiz erőszakos rezsimváltások (2005-ben, 2021-ben és 2020-ban) sem ideológiailag motivált, avagy a nyugati „demokrácia export” által inspirált „színes forradalmak” voltak, inkább a szociális elégedetlenség által tüzelt klánközi összecsapásokként értelmezhetőek.

A posztszovjet Közép-Ázsiában, szemben számos nyugati elemző félelmeivel, az iszlamista radikalizmus sem tudott teret nyerni. A tárgyalt rezsimek közös vonása, hogy hangsúlyozottan szekuláris karakterűek, a politikai iszlám bármiféle megnyilvánulását kíméletlenül elnyomják (ebben a kilencvenes évek elején Tádzsikisztán volt kétségkívül a legkevésbé sikeres). Bár  arról, hogy a dzsihadisták hívó szavára bizonyos régiókban (elsősorban az erősen túlnépesedett Fergána-völgyben és talán a tádzsik hegyvidéken) lenne igény, a Közel-Keleten az Iszlám Állam soraiban harcoló zavarba ejtően nagy számú közép-ázsiai „kontingens” is tanúskodott.

„A közép-ázsiai politika tehát nacionalista, ugyanakkor nem iszlamista, inkább szekuláris karakterű, az ideológiai polarizáció helyett pedig a regionális klán kötődések jelentik az alapvető törésvonalat, ami bizonyos országokban (például Kirgizisztán, Tádzsikisztán) jobban a felszínre jön, míg a szilárdabb rezsimekben (például Üzbegisztán, Türkmenisztán) kevésbé látható”

A hasonlóságok mellett persze a függetlenség elnyerése óta egyre szembeötlőbbek bizonyos különbségek is, amelyek részben, de korántsem teljes mértékben magyarázhatóak az öt utódállam eltérő mértékű erőforrás ellátottságával. Az öt köztársaságból három (Kazahsztán, Türkmenisztán és Üzbegisztán, de különösen a két előbbi) ásványkincsekben és energiahordozókban gazdag. Türkmenisztán és Kazahsztán testesítette meg talán legegyértelműbben a szakirodalomban „járadékos államként” hivatkozott rezsimtípust, ahol a politikai elit jóléti alapú legitimációját a szénhidrogén export bevételei fedezik. Ezzel szemben az energiaforrásokban (pontosabban szénhidrogén alapú energiahordozókban) szegényebb két ország Tádzsikisztán és Kirgizisztán politikailag is instabilabbnak bizonyult.

„Az öt ország közül számos tényező Üzbegisztánt predesztinálná leginkább a regionális hegemón szerepére”

Üzbegisztán a maga 33 milliós lakosságával a posztszovjet közép-ázsiai régió legnépesebb állama. Ha ehhez hozzávesszük, hogy mintegy kétmilliós üzbég közösség él Afganisztánban, nagyjából másfél millió Tádzsikisztánban, és több mint ötszáz ezer Kirgizisztánban, akkor nem járunk messze a valóságtól, ha azt állítjuk, hogy a körülbelül hetvenhat posztszovjet közép-ázsiai régió (Afganisztán nélkül számított) csaknem minden második lakosa etnikailag üzbég származású. A mai Üzbegisztán területén találhatóak a közép-ázsiai iszlám civilizáció legjelentősebb történelmi városai (ez akkor is igaz, ha ezek a maguk idejében inkább perzsa, mondhatnánk „tádzsik” nyelvűek voltak), és a térségben az üzbégeknek a legerősebb a hadserege. Az első elnök Iszlom Karimov idejében hírhedten bezárkózó, elnyomó rendőrállamot, az új elnök (Karimov korábbi miniszterelnöke) Savkat Mirzijojev gazdaságilag és külpolitikai téren is sikeresen dinamizálta.

„Ezzel talán épp ellentétes irányú tendencia játszódott le az utóbbi évtizedekben Kazahsztánban”

A Nazarbajev rezsimre piacbarát reformjai, és a nacionalista retorika terén tanúsított, az orosz kisebbség érzékenységére messzemenőkig tekintettel lévő önmérséklete okán gyakran hivatkoztak a nyugati szakirodalomban is egyfajta „liberális autokráciaként”, amely olyan délkelet ázsiai példaképekhez, mint a szingapúri fejlesztő állam igyekezett felnőni. A nazarbajevi autokrácia azonban a 2010-es évektől már mind kevésbé tűnt liberálisnak. A növekvő szociális elégedetlenség és korrupció mellett, megjelentek a rezsimet korábban nem jellemző személyi kultusz tünetei is, amin az sem enyhített, hogy 2019-ben az első elnök lemondott államfői hivataláról és háttérbe vonult. Az azóta fennálló kettős hatalom rendszerének a január első hetében lezajlott lázadás vetett véget viharos gyorsasággal. A helyzet, úgy tűnik a korábban Nazarbajev bábjának tartott új elnök Kasszim-Zsomart Tokajev javára konszolidálódik.

„A gazdaságilag a <járadékos állam> ideáltípusához talán legközelebb álló, földgázban gazdag Türkmenisztán bizonyult politikai téren a leginkább monolit berendezkedésnek”

Az első elnök Szaparmurat Nyijazov „Türkmenbasi” rendszere talán leginkább a már-már önmaga karikatúrájába hajló, sztálinista mértéket is meghaladó személyi kultuszáról lett hírhedt, amellyel a várakozásokra rácáfolva utódja –  az első elnök korábbi fogorvosa, egészségügyi minisztere és nehezen ellenőrizhető híresztelések szerint törvénytelen fia – Gurbanguli Berdimuhammedov sem szakított (immár neki is aranyozott lovasszobra ékesíti a világ talán egyetlen hivatalosan is „koronavírus mentes” országának fővárosát).

„Tádzsikisztán utolsó pártfőtitkára nem bizonyult olyan sikeresnek hatalma átmentésében, mint az előző három köztársaság elnöke”

Tádzsikisztán a függetlenség elnyerésével egyidőben a pusztító polgárháború örvényébe zuhant. A kilencvenes évek elején Tádzsiksztán a szomszédos Afganisztánhoz hasonlóan egyike lett a „bukott államok” nem túl előkelő ligájának, a központi hatalom évekre megszűnt funkcionálni, az ország tulajdonképpen a regionális törésvonalak mentén hullott szét. A polgárháborúnak volt egyfajta ideológiai dimenziója is, a szovjethatalom idején frekventált tartományok ellenzéke iszlamista ideológiai színezetet öltött, és a határ túloldaláról olyan híres/hírhedt afgán iszlamista hadurak támogatták, mint Ahmed Sah Maszúd. Végül nem csekély orosz katonai támogatásnak köszönhetően, de a „szekuláris” tábor kerekedett felül, akiknek vezetője egy egykori TSZ elnök, most már úgy tűnik az ország „örökös” elnöke Emomali Rahmon lett (az 1993 óta hatalmon lévő Rahmonov, aki 2007-ben minden előzetes bejelentés és további magyarázat nélkül elhagyta nevéből az oroszos „ov” végződést, jelenleg Közép-Ázsia legrégebben hivatalban lévő államfője). Tádzsikisztán potenciálisan talán továbbra is a leginkább sérülékeny az afganisztáni iszlamista fenyegetés által (bár tegyük hozzá, hogy a Rahmon ellenzékét támogató tádzsik hadurak, köztük Maszúd odahaza  éppenséggel a Talibán ellenfeleinek számítottak).

„Jelenleg talán Kirgizisztán tekinthető a leginkább <kakukktojásnak> a közép-ázsiai rezsimek között”

A Tádzsikisztánhoz hasonlóan szegény hegyvidéki országban, eddig már három alkalommal 2005-ben, 2010-ben és 2020-ban is erőszakos zavargások döntötték meg a regnáló elnökök hatalmát. A 2010-es forradalom után, a közép-ázsiai államok között egyedüliként Kirgizisztán parlamentáris (vagy inkább félprezidenciális) kormányformára váltott. A parlamentáris reformokat követően úgy tűnt, a kirgiz politikai rendszer érdemben demokratizálódik, és többpárti versengő jelleget öltött. De ha így is történt, a többpárti demokrácia sem bizonyult a „klán alapú” politizálás hatékony ellenszerének. A 2020as választásokat széleskörű visszaélések jellemezték, és az ennek nyomán kitörő forradalom hullámán hatalomra jutó Szadir Zsaparov elnök kezdeményezésére az ország visszatért az elnöki kormányzáshoz (egyesek félelmei szerint az elnöki diktatúrához is, erről azonban még korai lenne kategorikus állításokat megfogalmazni).

„A politikai berendezkedés árnyalatnyi, vagy ma már annyira talán nem is árnyaltnyi különbségei  nem sokban befolyásolták a közép-ázsiai köztársaságok külpolitikai orientációját, melyben az egykori birodalmi centrumhoz, Moszkvához való viszonyulás a leginkább meghatározó faktor”

Az ötből három ország (Kazahsztán, Kirgizisztán és Tádzsikisztán) tagjai az orosz vezetésű védelmi szövetségnek a Kollektív Biztonsági Szerződés Szervezetének (ennek csapatait hívta be a rend helyreállítása véget Tokajev kazah elnök is országába), ezeknek az államoknak a területén orosz katonai bázisok is működnek. Kazahsztán és Kirgizisztán emellett részt vesznek az Eurázsiai Gazdasági Unió együttműködésében is, amelyhez Tádzsikisztán csatlakozása is évek óta napirenden van. Üzbegisztánnak és Türkmenisztánnak sikerült nagyobb távolságot tartania, az „orosz medvétől”, ugyanakkor fontos rámutatni, hogy szemben Ukrajnával vagy Belarusszal, Közép-Ázsiában a „Nyugat” nem jelenik meg Oroszországgal szembenálló hatalmi pólusként.

„Az Egyesült Államoknak igazából csak az afganisztáni invázió időszakában volt fontos a közép-ázsiai stratégiai jelenlét, az európaiak pedig legfeljebb gazdasági befektetőként vannak jelen. Az orosz regionális hegemóniának hosszabb távon inkább a kínai orientáció lehetne az alternatívája”

Ugyanakkor a közép-ázsiai török népek történeti emlékezetét tekintve Kína semmivel sem kívánatosabb partner Oroszországnál. Nyilván sokkal nagyobb fokú a kulturális távolság, Kína fenyegető demográfiai túlsúlya, és a török testvérnépnek tekintett ujgurok elnyomása sem növeli a kínaiak népszerűségét. A közép-ázsiai rezsimek számára az elsődleges politikai, gazdasági és kulturális mintaadó nagyhatalom a belátható jövőben minden valószínűség Oroszország marad, a januári kazahsztáni események pedig úgy tűnik, inkább erősítették, mintsem gyengítették a térségbeli orosz stratégiai pozíciókat.

(A szerző a Budapesti Gazdasági Egyetem oktatója, a posztszovjet közép-ázsiai politikai rendszerek kutatója)

MEGOSZTÁS