„nem oda korcsolyázunk, ahol a korong van, hanem oda, ahova érkezik”
Peterdi Nagy László írása a #moszkvater.com számára
„Krisztus feltámadott! Ezt kell most bemutatni! – Nem mindenféle ünnepélyekkel meg konferenciákkal játszadozni!”
Fotó:EUROPRESS/Alexey Nasyrov/ANADOLU AGENCY/AFP
A rendszerváltás a mi nemzedékünk számára 1965 tavaszán kezdődött, amikor Efrosz Sirály előadásában a moszkvai Komszomol Színház gyalulatlan deszkákból összerótt színpadára kifutott néhány tornacipős, farmeres kortársunk, és szembenézett a Harkov villanyborotvával simára gyalult kockafejekkel: itt vagyunk, és nem tudunk már úgy élni, mint ti! Csakhogy – akár három év múlva a párizsi és nyugat-berlini utcákon – addig voltunk csak erősek, amíg együtt voltunk. A konkrét, egyéni élethelyzetekben már nem tudtunk mit kezdeni magunkkal és egymással. Ahogyan a Csehov hősök mondják, „felfalt bennünket a hétköznapiság”. Anatolij Efroszt, a Sirály rendezőjét leváltották a főrendezői tisztségből. A Malaja Bronnajára, a zsidónegyedbe száműzték beosztott rendezőnek, majd infarktussal az intenzív osztályra került.
„Ezek a tüzértiszti egyenruhába bújtatott fiatalok 1968-ban Prágában még egyszer megrohamozták aztán a való életet, és újra elestek Ottomar Krejca Három nővér előadásában”
Vagy inkább – elsüllyedtek? Mintha valami láthatatlan erő taszította volna őket el újra meg újra egymástól, és húzta volna le a mélybe, Kuligin, Potapopov és Natasa korlátolt és öntudatos világába. Alkalmam volt még egyszer találkozni, és beszélni erről a rendezővel a ’90-es években is.
A melihovoi Csehov konferencia tanácskozásain Krejca nem szívesen szólalt meg. Órákig eltársalgott viszont az iskolaudvaron a gyerekekkel, vagy egy öreg paraszttal, aki épp a pópa kertjét ásogatta. A konferencia hivatalos része után kezünkbe nyomták nekünk is az ásót meg egy-egy cseresznyefácskát, hogy ültessük el őket – a következő száz évre. Rózsás csecsemőarcát minduntalan törölgetve, megásta a maga gödrét nagy szuszogva a testes Krejca is. Szinte látom most is, amint kopasz fején meg-megborzolja a pajkos tavaszi szél azt a néhány ősz hajszálat.
Az utolsó nap aztán kirándulni megyünk végre. A vezetőnk elmagyarázza, hogy mint körzeti orvos, Csehov naponta meg kellett tegye ezt az utat. Filoszokról lévén szó, valaki el is kezdi mindjárt mondani az író legkedvesebb elbeszélésének, az – éppen itt írt – A diáknak a kezdő sorait:
„Az idő eleinte kellemes, enyhe volt. Rigófütty hallatszott, és a közeli mocsárban panaszosan sivított valami élőlény, mint amikor üres palackba fújnak. Felröppent egy szalonka, s nyomában a lövés harsányan, vidáman vágott a tavaszi légbe”
Most már emlékszünk rá mindannyian. Ivan Velikopolszkij teológiai hallgató a húsvéti szünetben hazalátogat szüleihez, a sekrestyésékhez… Fújja már teli szájjal Krejca is: „Anyja a pitvarban ült a földön és a szamovárt tisztogatta, apja meg a padkán köhécselt. Nagypéntek lévén semmit sem főztek otthon.” Mondjuk, mondjuk, de kezd már bujkálni mégis bennünk valami homályos elégedetlenség, valami rossz érzés, bűntudat is. Mintha valamiért szégyellnünk kellene magunkat, csak nem tudjuk, hogy – miért. Krejca a sor végén kacsázik, ádázul pásztázza felvevőgépével a széles ártéri rétet, amelyen keresztülhaladunk. Lemaradok egy kissé én is. A földút egy kis folyóhoz ér. Egy hídnak alig nevezhető tákolmány vezet át rajta: két drótkötélen egy deszkapalló. Végig nézzük, hogyan imbolyog át rajta a tudós kompánia.
Tudvalévő, hogy egy valamirevaló filosznak – egyéb komplexusai mellett – általában fejlett tériszonya is van. Látszik, hogy fél mindenki, de erőt vesz azért magán, és áttámolyog valahogyan. Hogyne, még majd éppen őrá mondják, hogy majrés, spekulatív, életidegen! – Nézd már, a nemzet színe-virága! Az értelmiség, amely eljutott az osztályhatalomig! – rikkant fel mellettem a rendező, és hozzátesz még valamit csehül, nyilván valami nagyon csúnyát. Aztán odadobja nekem a felvevőgépet, s fürgén a hídon terem. Két lábát szétvetve, a drótkötélen függeszkedve máris a híd közepén kúszik majomügyesen. Ott megáll, felpúpozza a fenekét, visszanéz, és vicsorít. – Kuligin.
„Intek, hogy értem: Három nővérének híres hintajelenetét mutatja most be”
Utolsó felvonás, utolsó előtti kép: Versinyin nyílt színen megöleli Mását, és – némi lelkiismeret furdalással – elmasírozik. Belép Kuligin tanár úr, a megcsalt férj, aki mindent látott. Egy normális ember ilyenkor szétveri a berendezést. De ő fél elveszíteni a feleségét, az állását, meg még Isten tudja, mit, és az indulatát ezért pedáns gondoskodásba csomagolja. Hogy „felvidítsa” kissé a feleségét, elővesz a zsebéből egy hosszú, piros orrot, amit az egyik nebulótól vett el az iskolában. Csakhogy feltör benne közben valami keserű öngúny. És most már minden tréfa nélkül, mint valami egészen odaillő dolgot csapja arcára az álarcot. Aztán kétségbeesetten visítva, bégetve és zokogva hintázni kezd az imbolygó kötélhídon. Mint valami ivartalanított, szánalmas nagy kanárimadár.
„Félelmetes, megrázó jelenet. Lawrence Oliviernek annyira megtetszett annak idején, hogy egyszerűen lemásolta”
De ránk is igen nagy hatással van. Körül álljuk a rendezőt, aki kövér könny- és izzadság cseppeket szárítgat fel az arcán, és lelkesen magyaráz. Azt, hogy felfedezte végre, mitől van benne és bennünk ez a nyomott hangulat. – Nézzenek körül, barátaim, nézzék, micsoda egy hely! A doktor úr sem véletlenül hozta ám ide a teológus urat, a tékozló fiút!
Miért tékozló? – kérdezzük.
– Mert mindannyian azok vagyunk most, értelmiségiek. Mindannyiunknak bűntudata kell legyen annak láttán, ami a világban történik most. Más gyújtotta fel helyettem magát ’68-ban a Vencel téren, maguk meg tán fegyvert szállítottak az ukránoknak. Elbeszélésünk hőse, a diák úr pedig – papi ember létére – szalonkára vadászott nagypénteken itt ezen az erdőszélen.
„Sunyik vagyunk, kapzsik vagyunk, cinkosok vagyunk!”
– De nem is ez a fontos most talán, vetem közbe. – A diák mégiscsak egy tehetséges és erkölcsileg is érzékeny ember volt. Manapság éppen elég büntetés ez. Ezért is szökött meg otthonról. És találkozott azzal a két szegény asszonnyal itt az „özvegyek földjénél”. Hideg volt az este. Megmelegedett a tüzüknél, és hálából elmondta nekik az utolsó vacsora történetét. Azok megszánták az Úr Jézust, az embereket, meg önmagukat, és sírva fakadtak. És ez megmozdított végre valamit őbenne is. Megértette, hogy mi a baja. – „Egyszerre örömmel teli izgalom fogta el a diákot. A múltat – gondolta – egymásba folyó események szakadatlan láncolata kapcsolja a jelenhez. És úgy tetszett neki, hogy ő most meglátta ennek a láncnak mindkét végét, megérintette az egyiket, mire a másik vége is megrezzent.”
Krejcát nem lehet most már megállítani. – Nézzék! – mutat körbe büszkén, mint aki megtalálta végre, amit keresett. A rét szélén futó országút mindkét oldalán robogók, kerékpárok, kis- és nagy kocsik parkolnak. A közeli Szerpuhovból, ahol a járási zemsztvó kórház volt annak idején, és az író egyik legjobb barátja, A 6-os számú kórterem hőse vezette az elme osztályt, kimenekültek ide az emberek, és most cekkerből, aktatáskából, vagy csak úgy zsebből vetik az önkormányzattól juttatott földbe a krumplit. – Az ősszel a kolhozban még ingyen sem voltak hajlandók felszedni! – ujjong a rendező, és győztesen emeli magasba a két kezét.
„Krisztus feltámadott! Ezt kell most bemutatni! – Nem mindenféle ünnepélyekkel meg konferenciákkal játszadozni!”
– teszi hozzá, és holdvilág képével szélesen rám mosolyog. Nem tudom, hogyan sikerült Krejca új Csehov produkciója. De azt biztosan tudom, hogy mind ’68-ban, mind ’89-ben ő vette át azt a stafétabotot, amelyet Efrosz halála óta Közép- és Kelet-Európa színházi rendezői egymásnak adogatnak. – Amivel a vagy 300 évvel megkésett tőkefelhalmozás eredendő bűnének fertőjébe merült, az adósságcsapda és az önkényuralmi szobor parkká válás felé sodródó Ninivébe küldött bennünket az Úr. Csakhogy mi már akkor is – inkább Damaszkusz felé araszoltunk.
Igazságtalan vagyok azonban egy kis növésű, de nagyon nagy művésszel szemben. 1965-ben, a Sirály moszkvai előadásának évében, a – bizonyára Moszkvában végzett – népi lengyel belügyminiszter felesége, Natalia Modzelewska kritikus és műfordító a moszkvai Novij Mir folyóiratban lelkes nagy cikkel méltatta Erwin Axer Három nővér rendezését a varsói Atheneum Színházban. Ebből kiderül, hogy ez az előadás is ugyanolyan radikálisan, sőt kihívóan szakított a kötelezően finomkodó, vagy patetikus Csehov játszással, akárcsak Efrosz.
„Axer előadását az <abszurd> és a <kegyetlen színház> kelet-európai kísérletének tekintették”
Valójában inkább a posztmodern életérzés, az értékek devalvációjának és bizonytalanná válásának első művészi jelzése volt ez. Nem véletlenül adta Modzelewska ezt a címet a cikkének: A bomlás lovagjai. A lengyel színház elsőként érezte meg, hogy valami baljós, visszafordíthatatlan folyamat indult el „az idősebb fivér” hatalmas testében. Akkor azonban több tekintélyes válaszcikk is azonnal védelmébe vette a nagy orosz klasszikust meg a Művész Színház hangulatos kis nyírfácskáit. De, mindössze három év alatt, eljutott Moszkvába mégis a Három nővér. – Efrosz felesége, Natalia Krimova színházi kritikus látta a prágai előadást, és nagy cikket szentelt neki lapja, a Tyeatr hasábjain. Efrosz visszavette hát a stafétabotot egy bemutató erejéig. Megszületett a Malaja Bronnaja Három nővére, az évtized kétségtelenül legnagyobb színházi teljesítménye. És vándorolt a bot tovább…
„A Malaja Bronnaján – Anatolij Efrosz rendezte, David Borovszkij tervezte – Három nővér előadásában egy Életfa állt a három nővér szalonjában. Mögüle táncoltak elő a nővérek – három lehullott levele az aranyos fának. Aztán fokról-fokra, színről-színre fakultak, sárgultak”
Mint a néhány hónappal később – ugyanazokkal a színészekkel – eljátszott Rómeó és Júlia reneszánsz ruhái is. A két fiatal halála után hatalmas bombázó gépek húztak el a temetőkert felett. – Két Black Jack – nukleáris robbanó töltettel felszerelt szovjet stratégiai bombázó -, amik most is járőröznek a kontinens felett. Az öreg, nyikorgó széksorokból éveken át ellentmondásos érzésekkel, de nagyon megilletődve botorkált ki a közönség, amíg csak le nem vették a műsorról ezt a két előadást. De – későn kaptak észbe. Akkor már meghatározó tényezője lett ez a két előadás a szovjet színházi megújulásnak, az egész kelet-közép-európai szellemi újjászületésnek.
Nem oda korcsolyázunk, ahol a korong van, hanem oda, ahova majd érkezik.
Ez a kanadai hokiistennek, Wayne Gretzkynek tulajdonított, sokakat inspiráló mondat minden értelemben az előregondolkodás egyfajta metaforája, amit a #moszkvater is irányjelzőnek tekint.
Email : info@moszkvater.com
© 2018-2025 - #moszkvater
