Morzsák. Hírmorzsák, amelyek önmaguknál többet mutatnak a világból. Így néhány hírből képet alkothatunk arról is, hogy mi zajlik a környezetünkben. A hírmorzsákból egyértelműen kiderül, hogy átalakuló világunkban sok minden a feje tetejére állt. Forrnak az indulatok, dúlnak a háborúk, a hegemón elszántan tartja a pozícióját, a trónkövetelők pedig egyre inkább ott loholnak a nyakában.

Zajlik az olimpia, amely valahol azért a világunk tükre is. Franciaország, és rajta keresztül valahol Nyugat-Európa is büszkén megmutatta önmagát, amelyre a világ másik fele döbbenettel és elutasítón reagált. De az olimpia körüli vitákban megmutatta magát a magyar társadalom is. Ne szépítsük, nemcsak a világ, Európa megosztott, de a magyar társadalom is. Rémülettel figyelem, hogy milyen kreativitással tudnak sokan nemcsak az olimpia megnyitójának értékeléséből, de még Milák Kristóf esélyeiből is politikai kérdést kreálni. Ám még mielőbb én is abba a hibába esnék, hogy pillanatok alatt képes leszek művészettörténészből Milák szakértővé változni, csak egy dolgot jegyeznék meg.

„Csodálatos ez az olimpia azért is, mert a sporton keresztül látványosan megmutatja sokak számára, hogy mekkora változáson megy át a világ”

Azon már meg sem lepődünk, hogy a kínai sportolók egy ideje már szinte minden sportágban ott vannak a legjobbak között, de valahol az angolai kézilabdázók vagy éppen az iráni vagy venezuelai kardozók előretörése mögött is éppen ez húzódik meg. Ami a páston vagy a sportcsarnokban történik, az csak a felszín, amely mögött fortyogva, konfliktusoktól sem mentesen alakul át a világ.

„De a világ annyiban is tükröződik az olimpiai játékokban, hogy ide is beszüremkedik a politika, mégpedig sokszor elég durván”

De ezen már csak azért se csodálkozzunk, mert a sport a soft power egyik leglátványosabb eszköze. S amilyen elismerésre méltó és sokszor megható az a küzdeni tudás, az az akarat, amit sokaktól látunk, annyira visszataszító, hogy a sport világa ma már nem csak a versenyekből, győzelmekből, vereségekből áll. S ez akkor is így van, ha a sport és a politika végig összefonódott a modern kori olimpiai játékokban.

A Nemzetközi Olimpiai Bizottság szóvivője például olyan érzéketlenül, kettős mércével és a megszokott nyugati felsőbbrendűséggel kezelte a palesztin küldöttség panaszát, hogy a politika világában is megállná a helyét. Mark Adams a palesztinok azon felvetésére, miszerint a NOB Izraelt miért nem függesztette fel az olimpiai játékoktól, azt találta mondani, hogy „a világban 20-30 háború folyik, s ha meghallgatnák az összes csapat panaszát, akkor senki sem venne részt a játékokon. Ezt fenntartásokkal, de akár még el is fogadhatnánk, ám Adams ezt az érvelést azzal a hazug mondattal koronázta meg, hogy „a mi szakmánk a sport, mi távol tartjuk magunkat a politikától”.

„No, erre azért az ember már felkapja a fejét, és összeráncolja a szemöldökét. Még, hogy a NOB távol tartja magát a politikától! Bár így lenne!”

Ugye, azt azért nem mondhatjuk, hogy az orosz és belarusz sportolók szankcionálásában semmi politika nincs. Főleg úgy, hogy a szuezi válság idején Egyiptomot megszálló országok ott voltak 1956-ban a melbourne-i olimpián, de az Egyesült Államok sem hiányzott 1964-ben Tokióból, majd Mexikóvárosból és Münchenből sem, pedig megtámadta Vietnámot. De Washingtont nem szankcionálták a 2000-es években Irak megtámadása miatt sem. S a sort még folytathatnánk egészen odáig, hogy Izrael a Hamász ellene végrehajtott terrorakciójára válaszul egy ideje már népirtást folytat Gázában, és csak idő kérdése, hogy megtámadja Jordániát. Persze, ez a mostani helyzet vitatható, hiszen Izraelt támadták meg, de 1956 és 1967 egyértelmű, akkor Izrael támadta meg Egyiptomot. A NOB-ot azonban ez nem érdekelte. Eközben a NOB most vizsgálatot kezdeményezett azok ellen a sportolók ellen, akik tiltakozásul nem voltak hajlandók kezet fogni izraeli ellenfelükkel. Természetesen ez sem szép, de a NOB hozzáállása tipikusan a nyugati kettős mércét másolja. Mindezek fényében megmosolyogtató, de inkább szomorú, hogy a NOB 2000-ben az afgán csapatot kizárta a sydney-i nyári olimpiáról a nőkkel szembeni megkülönböztetés miatt.

„Szóval, a NOB-nak azért lépést tartva a világ változásával, lassan azért el kell döntenie, hogy az egész világot akarja egyesíteni a sport nevében, vagy megmarad a nyugati blokk képviselőjeként. Ez esetben a jövőben alighanem egyre több csonka olimpiával számolhatunk”

De ha már a világ változását és Izraelt emlegettük, akkor nem mehetünk el Iszmail Hanije meggyilkolása mellett. A Hamász politikai vezetőjét Teheránban – ahová az iráni elnök beiktatására érkezett – ölte meg egy feltehetően Izrael által indított rakéta. A terrorista módszereket előszeretettel alkalmazó Hamász egyik vezetőjének halála a háború része, az október 7-én végrehajtott sötét terrorakcióra adott válasz. De azért ne felejtsük el, hogy a Hamász politikai vezetőjeként a szervezet részéről ő volt a tárgyaló.

„Hanije kiiktatása így egyben azt is üzeni, hogy Izrael immár nem egyszerűen a Hamászt akarja eltüntetni a Föld színéről, hanem a palesztin kérdést akarja megoldani véglegesen. Mégpedig nem a kétállami megoldással…”

De szimbolikus a helyszín Teherán is, hiszen ezzel a merénylettel Iránt is megalázták. Ráadásul közvetlenül az új elnök beiktatása után. Nem először. Mintha csak azt akarná ezzel üzenni Izrael, hogy immár semmitől sem riad vissza, és talán Raiszi helikoptere sem véletlenül zuhant le. Kérdés, hogy lenyeli-e ezt a békát is Irán, és nem csak szimbolikus választ ad, hanem beleáll a szembenállásba. Mint egy másik, a Hezbollah egyik vezetője ellen Bejrútban elkövetett merénylet is jelzi, egyre inkább közeledik a Gáza után Ciszjordánia megtámadása is, és Teherán a szövetségesét, a Hezbollahot érő csapás után már egyre nehezebben tud majd kitérni a közvetlen ütközés elől.

„Ez pedig regionális háborút jelent, ami most aligha hiányzik a világnak. Nem kér ebből a kampányban a Biden-adminisztráció sem, kérdés ugyanakkor, hogy képes-e hatni még a szövetségesére”

Az ukrajnai háború, a Közel-Keleten elszabadult indulatok, de valahol Irán, Észak-Korea, és mindenek előtt Oroszország és Kína megnövekedett aktivitása azt mutatja, hogy az Egyesült Államok egyre kevésbé képes feltartóztatni a rá is leselkedő veszélyeket. Sokszor még a szövetségesei sem nagyon figyelnek már Washington intő szavára.

„Érzik az idők és az erőviszonyok változását Washingtonban is”

Ezt tükrözi az a Nemzeti Védelmi Stratégiával foglalkozó Bizottság 132 oldalas jelentése is, amely arra figyelmeztet, hogy a biztonsági környezet a második világháború óta a legveszélyesebb, és az Egyesült Államok nem igazán volt felkészülve az Ukrajnában kitört háborúra, és amennyiben nem történnek változások akkor elveszítheti a szembenállást Oroszországgal és Kínával. A trendet jól mutatja, hogy míg 1995-ben Kína GDP-je csupán 10 százaléka volt az Egyesült Államokénak, addig ez az arány 2021-re már 75 százalék volt. Közben Kína már majdnem kétszer akkora arányban (30 százalék) részesedik világ ipari termeléséből mint Amerika. A Bizottság megjegyezte, hogy az Egyesült Államokhoz lassan katonai értelemben is felzárkózik Kína, amely jelentés szerint évente már régen nem 250, hanem legalább 711 milliárd dollárt költ a védelemre, megközelítve Washington közel 900 milliárd dolláros éves védelmi költségvetését. A Bizottság úgy látja, hogy Kína sok tekintetben már megelőzi az Egyesült Államokat, és két évtizedes összpontosított katonai befektetései révén ledolgozta Washington előnyét a Csendes-óceán nyugati részén.

„Ráadásul a folyamatos háborúk – Irak és Afganisztán – kimerítik a közben egyre mélyebb belső ellentétektől is feszített Nyugatot, miközben Kína nyugodtan építkezik”

Mindez rossz előjel az Ukrajnában dúló háború támogatásának intenzitására nézve főként abban az esetben, ha belobban a Közel-Kelet is. S hogy ez utóbbi egyáltalán nem kizárt, azt mutatja, hogy több nyugat-európai ország már figyelmezteti az állampolgárait, ne utazzanak Libanonba.

Tehát amíg az orosz-ukrán háború folytatásával a nyugat célja mindenek előtt az orosz élőerő kivéreztetése, gazdasági gyengítése, addig Moszkva is erre játszik. S ha Európa állapotát nézzük, akkor nem is sikertelenül. A Kreml kezére játszik ebben a szembenállásban az is, hogy az oroszgyűlöletből fakadóan a Nyugat még mindig eleve kizárja, hogy az oroszok klasszis teljesítményre képesek egy globális sakkjátszmában. Oroszország egyik legnagyobb fegyvere tehát az, hogy a Nyugat lenézi.

Mindezek fényében ezekben a napokban leginkább azért szoríthatunk, hogy a párizsi olimpia teljesen azért ne legyen az egyre hektikusabb körülmények között átalakuló világ tükre, és a fel-felvillanó változások mellett azért mégis csak a sporté maradjon a főszerep.