Ha valaki, hát Taróczy Balázs, a profi tenisz legsikeresebb magyar férfi játékosa – kétszeres Grand Slam-győztes, háromszoros világbajnok, 13 tornán diadalmaskodott egyéniben, a világranglista egykori 12. helyezettje – pontosan ismerte, milyen volt a ’70-es és ’80-as években egy teniszező élete a szocialista országokban. A jelenlegi barcelonai főkonzul pontos képet festett arról, hogy az akkori sportvezetés miként kezelte a sportágat és annak rendkívül eredményes versenyzőit.

– Sokszor lehetett annak idején hallani még az átkosban, hogy a tenisz úri huncutság, nem a munkásosztály sportja. Ez volt az oka, hogy a szocialista rendszer alig termelt ki magából világklasszisokat?

– Ez talán így, ilyen sarkosan nem igaz, de az kétségtelen tény, hogy a hetvenes-nyolcvanas években felső szinten kizárólag az olimpiai sportágakat, az abban bizonyítókat vették emberszámba. Mivel a tenisz akkor éppen nem volt olimpiai sportág, valamennyi szocialista országban egyszerűen nem tudtak mit kezdeni a jobbnál jobb eredményeinkkel. Inkább létrehozták az amatőr sportolók Európa-bajnokságát számunkra, és ezen csak a szocialista országok versenyzői indulhattak. Így prezentálták, hogy ebben a kapitalista sportágban is lehet eredményeket elérni.

– Amatőr? Hiszen akkoriban mindenki tudta, hogy a sportolók számára falállásokat hoztak létre…

– Bármilyen furcsán hangozhat, de Magyarországon akkoriban sokkal többen versenyeztek, mint most. Ugyanis majd minden egyesületnek volt tenisz szakosztálya, és nemcsak az egyéni rangsorversenyeken, hanem a különböző csapatbajnokságokon is hatalmas mezőny gyűlt össze. Állítom, és ezzel nem a maiakat szeretném megbántani, de nemcsak a létszám, hanem a színvonal is sokkal magasabb volt. Ugyanakkor egy hazug szemlélet alá rejtették az egészet, hiszen a sportolók nagy többsége délelőtt és délután edzett, készült a versenyekre, míg papíron különböző gyárakban volt állásuk. Én sokáig a Közgáz egyetemistájaként jártam a nagy nemzetközi viadalokra, de közben azért nekem is volt a Ganz Villanyban sportállásom. Ahogy tudom, a keleti blokk valamennyi országában hasonló volt a helyzet.

– Mi alapján dőlt el, hogy ki mehet külföldre, ki vehet részt a profi versenyeken?

– Nálunk, teniszezőknél nem volt igaz az, hogy azokat helyezték volna előtérbe itthon, akinek volt politikai hátszele. Szerencsénkre a Tenisz Szövetség akkori elnöke rendkívül kulturált, intelligens ember, dr. Pál Antal belügyminisztériumi államtitkár volt.  Megvolt a versenyek alapján a ranglista, és a legjobbak közül mindenki elutazhatott külföldre, indulhatott a különböző tornákon. Tény és való, voltak feltételek: edző és sportági vezető nélkül versenyeztünk, kizárólag saját költségre, hiszen az állam nem támogatott minket, ráadásul a pénzdíjaink felét le kellett adnunk.

– Ez minden szocialista országra igaz volt?

– Minden országban másképp álltak a sportághoz. Az NDK például még a szovjeteknél is szovjetebb volt, így az egyébként remek játékos, Thomas Emmrich, aki 47 bajnoki címet szerzett hazájában, sosem léphetett profi versenyen pályára. Egyszer azt nyilatkozta róla Martina Navratilova, ha Emmrich az NSZK-ban születik, biztos TOP tízes játékos lett volna. A bolgároknál ebben az időszakban nem volt kiemelkedő játékos. A szovjeteknél például Alekszandr Metreveli egészen szép eredményeket ért el, hiszen 1973-ban egyesben, míg 1968-ban és 1970-ben Olga Morozova partnereként vegyes párosban volt döntős Wimbledonban. Összesen kilenc ATP-tornát nyert, és 1974-ben a kilencedik volt a világranglistán. Mindezt úgy érte el, hogy meglehetősen ritkán indulhatott hozzánk képest a profi viadalokon. Nagyon jó, dörzsölt teniszező volt, bármilyen borításon képes volt jól és eredményesen teniszezni. Érdekes, hogy ő sosem akart disszidálni vagy a hazai szövetségével a pénzdíjak miatt vitába keveredni, pedig a tudása és a tehetsége alapján sokkal nagyobb karriert is befuthatott volna.

– És voltak olyan kommunista államok, amelyek nem feküdtek keresztbe a teniszezőik előtt. Például Magyarországon éppen Ön, a románoknál Ilie Nastase vagy Ion Tiriac, a csehszlovákoknál Jan Kodes, aztán a következő nagy generációjuk, Ivan Lendllel, vagy éppen a lengyelek esetében Wojciech Fibak…

– Ezekben az országokban valóban másként álltak a teniszezőkhöz, de a már fent említett feltételeket be kellett tartanunk. Ugyanakkor más is összeköti a felsorolt játékosokat, hiszen valamennyien nyertünk Grand Slam-tornát, azaz valóban a legjobbak közé tartoztunk. Egy kicsit összehozott minket a hasonló háttér is. Odafigyeltünk egymásra, mindenkinek megvolt a beceneve, engem például az otthoni rendszerre utalva Elvti-nek hívtak az elvtárs szóból kialakítva. Sokat beszélgettünk arról, mi az, ami történik velünk, tanácsokat adtunk egymásnak, mikor mit lehetne csinálni.  Egyszer például Lendl fejéből kipattant, hogyan változtathatunk a velünk kapcsolatos lehetőségeken, hogyan lazíthatunk a szocialista szíjon.

– Ez volt az a bizonyos ötlet, hogy akár disszidálással, bocsánat a kifejezésért, zsarolják meg a hazai szövetségeiket, csak hogy változtassanak az addig a versenyzőkre nézve előnytelen feltételeiken?

– Végül is igen. Elsősorban a pénzdíjak esetében akartunk változást, hiszen igencsak igazságtalannak tartottuk az állam részéről elvett összegeket. Gondoljon bele, volt olyan esztendő, amikor nem kevesebb, mint 57 ezer nyugatnémet márkát utaltam a hazai szövetségnek. Megpróbáltunk ezen változtatni.

– Mi lett az eredménye ennek a szocialista rendszerben meglehetősen szokatlan, ugyanakkor bátor fellépésnek?

– Szegény ötletgazda, Ivan Lendl semmilyen engedményt nem kapott, így ő fogta magát, és elhagyta a hazáját. Fibak felé a lengyel szövetségnek annyi volt a kérése, hogy lengyelként játsszon tovább, és mivel ezt vállalta, ettől kezdve „csak” húsz százalékát kellett elutalnia a pénzdíjának. Jómagam is hasonló eredményt értem el, és kivándorló útlevéllel mintegy tíz esztendőn keresztül Németországban éltem, de magyarként versenyeztem. Hivatalosan kint voltam, de természetesen jártam haza.

– Volt még egy nagy csatájuk a saját szövetségükkel, mégpedig amikor megalakult az ATP, a profi játékosok szervezete. Egyszerűen nem engedték, hogy belépjenek, lévén, papíron a szocialista országokban nem létezett a profizmus.

– Abban az időszakban a nemzetközi teniszélet sok területén a nemzeti szövetségek döntöttek szinte mindenben, ami nem volt legtöbb esetben játékos párti. Ezért jött létre az ATP, ami a férfi teniszezők érdekeit képviselte, mintegy szakszervezetként működött. A szocialista országokban ismeretlen volt az ilyen szakszervezeti fellépés, szerveződés, így mi hivatalosan be sem léphettünk az ATP-be. Emlékszem, a katonai szolgálatom után éppen egy évig nem utazhattam nyugatra, amikor 1973-ban a szervezet első, igazán nagy fellépése megtörtént a nemzeti szövetségek döntése ellen. Történt ugyanis, hogy a jugoszláv Niki Pilics, aki szintén nyert Grand Slam-tornát és a világranglistán hatodik is volt, egy alkalommal nem lépett pályára hazája válogatottjában egy Davis Kupa találkozón, amiért a jugoszláv szövetség eltiltotta. A nyugati országok versenyzői erődemonstrációt tartottak, és a világranglista első hetven játékosa nem volt hajlandó pályára lépni Wimbledonban. Persze, kivéve a keleti blokk játékosait, akiket a hazájuk szövetsége megfenyegetett, ha csatlakoznak a tiltakozókhoz, eltiltják őket. Nem véletlen, hogy éppen az 1973-as wimbledoni tornán vívta két szocialista országbeli játékos, Kodes és Metreveli a férfi egyes döntőjét. Egyébként egy idő után már nem kértem engedélyt, beléptem a szervezetbe, amelyben aztán 1980 és 1982 között vezető szerepet is vállaltam.

– Noha a sportvezetés a keleti blokkban sehol nem ismerte el úgy az eredményeiket, mint ahogy el kellett volna, azért a szurkolók nem felejtették el Önöket sehol.

– Ez így van, és bizony valamennyiünkre, aki szóba került ebben az interjúban, ez volt a jellemző. Csak hogy érzékeltessem a helyzetet, elmesélek egy példát. A magyar férfi teniszválogatott 1976-ban több szenzációs győzelmet aratva, többek között a Margitszigeten a világ élvonalához tartozó Jan Kodessel és Jiri Hrebeccel felálló csehszlovákokat verve a Davis Kupában bejutott a világ legjobb nyolc válogatottja közé.  Ugyanebben az évben hatalmas meglepetésre a legnagyobb sztárjaikkal felálló olasz, svéd, spanyol, német, francia, jugoszláv és brit csapat előtt megnyertük az európai fedett pályás csapatbajnokságot, a Király Kupát.  Ennek ellenére az „Év sportolója” választáson csapatban a legjobbak közelébe sem szavaztak minket a sportújságírók.  Ezen a választáson egyébként  a Dunaújvárosi Kohász női tornászcsapata a harmadik lett, mert megszerezték a magyar bajnoki címet. De a média már hírt adhatott rólunk, szerepeltünk a televízióban, és éreztük, hogy az emberek büszkék azokra az eredményekre, amiket elértünk.

    ◊

Névjegy

Taróczy Balázs

Születési hely és idő: Budapest, 1954. május 9.

Sportág: tenisz

Profi időszak: 1972-1990

Összkereset: 1.437.443 dollár

Legjobb eredményei:

egyéni

20 döntő, ebből 13 tornagyőzelem (valamennyi salakon), köztük hat alkalommal nyert Hilversumban (Hollandia)

A legjobb világranglistás hely: 12. (1982. április 5.)

páros

59 döntő, ebből 26 tornagyőzelem, köztük két Grand Slam-trófea (Roland Garros 1981, Wimbledon 1985), háromszoros világbajnok (1982, 1983, 1986) – valamennyit a svájci Heinz Gündthardt oldalán

A legjobb világranglistás hely: 3.  (1985. július 15.)