Margó. Földeák Iván arról mesél, ami még lábjegyzetben sem kerül bele az irodalom annaleseibe. Ezúttal újrafelfedezésre invitál bennünket a szovjet korszakba. Induló újabb cikksorozatában Szerafimovicstól Pausztovszkijon vagy Fegyinen át Jevtusenkóig a mára méltatlanul elfeledett alkotókról szól. Azokról, akik eljutottak az olvasókhoz, nemzedékeknek adtak erőt, hitet. Hiszen kell az írói biztatás, a mű, mindegy, hogy papírlapok zizegése, vagy a computer ernyőjének vibráló kékes fénye kíséri.

A rendszerváltást levezénylő politikai elit mára meg- és kikopott tagjai többszörösen is felróhatnák azt a szörnyű bűnt, amit az ötvenes évek elején elkövettem. Ők akkor még szüleik szándékában sem léteztek. Óvodásként, jó emlékező képességemnek köszönhetőn – most emlékeznék így 75 évesen – csak én tudtam megjegyezni azt a 14 sort, amit egyik jeles költőnk írt a nagy Vezér születésnapjára. Bizony, koszorús alkotóink közül sokan, – még a rendszerváltás később harsány bajnokai is – 1989 után a legszívesebben kilopták volna a könyvtárakból azokat a köteteket, ahol azt a bizonyos átkos rendszert, illetve vezetőit éltették.

„És bizony azért kellett zárttá nyilvánítani a szocialista magyar kultúrpolitika művelt és értő vezetőjének a házi könyvtárát, mert a neki dedikált könyvek beírásai alapján át kellett volna írni a magyar irodalom történetét. Amit kevesebb sikerrel a napi politika örökösen változó szelének megfelelve kurzusonként megpróbálnak átírni”

Amikor elsajátítottam a betűvetést, ez a fajta „átírósdi” és „újraértékelősdi” még nem volt divat, így meglehetősen egyszerű dolgom volt olvasmányiam kiválasztásában. Azokat a könyveket olvastam, melyek a szörnyű – általam át nem élt évek után – valamiféle boldogabb jövőt ígértek. És bőven voltak művek, melyek megmutatták az ehhez a jövőhöz vezető utat, mely nem szűkölködött harcokban, hősökben. Abban, ami iránt egy gyermek, siheder, ifjú szinte minden korban fogékony, amire úgy vágyik. Amiben élni szeretne, amilyenné szeretne válni.

Tempora mutantur – az ember ismeretei tágulnak. Csak legyen elszánt, hogy megrostálja őket, kiderítse, hogy nem éppen hátsó szándék nélküli trendi deheroizálásból mennyi az igazság. Jómagam, de még több nemzedék képtelen lesz ezt elvégezni.

„Így nincs más, mint hogy az írókra, a kor krónikásaira hagyatkozzunk. Akikből sok és sokféle van. Hiteles, kevésbé hiteles. Nehéz ezt eldönteni nekünk, hiszékeny, megragadó, lélekemelő élményre vágyó olvasóknak”

A régi sláger szerint: „teve van egypupú, van kétpupú, van négypupú, sőt több”. Átültetve: író is van „sértődött, dédelgetett, épp hogy megtűrt, sőt több”. A skála két szélén a hatalom kedvence, illetve a kitaszított áll. És a másik két véglet: van, aki otthon maradt, együtt népével, és van, aki inkább elmenekült. Ítéletet nem könnyű mondani.

Szóval, ifjú olvasóként éltem az irodalom teremtette álmok világában, és faltam a könyveket. Jókat és kevésbé jókat, és lassan már különbséget tudtam tenni közöttük. Szerencsére a jók voltak többségben, hála a hazai könyvkiadásnak. És persze korán kifejlődött irodalmi érzékemnek. Nem volt, mi kiábrándítson az orosz-szovjet történelemből, valóságból…

„Akkor még nem tudtam, amit a későbbi kutatások felfedtek, hogy igazából nem is volt fegyveres hatalomátvétel 1917-ben Petrográdon”

A rendszer szinte magától omlott össze. A Téli palota ostroma abban merült ki, hogy a frontról elszökött, és a cári rendszer ellen fellázadt katonák elkergették azokat a tejfelesszájú kadetokat, akik a nagy kókler komédiás, Kerenszkij álruhás menekülése után ott maradtak. Az Auróra is vaktölténnyel lőtte a Téli palotát, mert a forradalmároknak volt történelmi lelkiismeretük, nem akarták tönkre tenni az értő olasz építész, Bartolomeo Francesco Rastrelli kifundálta csodálatos épületet. Nem úgy, mint Goethe és Schiller utódai, akik meg akarták semmisíteni. De ez egy másik történet. Nem egy szűk puccsista banda vitte győzelemre a forradalom ügyét.

És lelkesen szurkoltam a Dmitrij Furmanov megalkotta Csapajevnek, együtt izgultam Alekszandr Fagyejev hőseivel a Távol-Keleten, akik csak „Tizenkilencen” maradtak, a találó címet az eredetivel („Pusztulás”) szemben a magyar fordító adta a történetnek. Rabul ejtett Alekszandr Szerafimovics sodró elbeszélő lendülete, és a fehérek elől visszavonuló katonák hősiessége. „Vasáradat” – milyen magával ragadó volt a könyv címe. Rajongtam a nagyszerű, embereit és a forradalomba vetett hitét megőrző parancsnokért, Kozsuhért, aki átvezette hadseregét a fehérek fojtogató gyűrűjéből övéihez. Akkor még nem tudtam, hogy őt Epifan Kovtyuhról mintázta az író, aki később 1938-ban a sztálini tisztogatások áldozata lett.

„Persze, hogy megragadtak Valentyin Katajev ifjú hősei, akik követték azt a fehér vitorlát a távolban, s lettek a forradalom ifjú harcosai”

Természetes, hogy éppúgy lelkesített az új jövőt építő fiatalok életét megörökítő regénye a „Hajrá”, ahogy a szívemhez nőtt talán a gyermekirodalom legszebb háborús története, a „Ványa az ezred fia”.

Előítélet ide vagy oda, Alekszej Tolsztoj „Golgotá”-ját, a kort, okokat és okozatokat feltáró történelmi tablóját is élvezettel olvastam, mesélő kedve nagy rokonáéval vetélkedett.

És akkor jöttek a háborús könyvek. Együtt izgulhattam Konsztantyin Szimonov katonáival, Szincovval és a táborokat megjárt, de hazaszeretetében és hitében meg nem ingott tábornokkal, Szerpilinnel. És hol volt ez még Jurij Bondarev, Grigorij Baklanov kíméletlenül őszinte háborús regényeitől.

Jobb jövőt épített több nemzedék 1917 után. Hittel és önfeláldozóan. S nem éppen kikövezett úton lépdelve. Nyikolaj Csernisevszkij helyesen állapította meg: „A történelem útja nem a Nyevszkij proszpekt járdája, hol poros, máskor sáros mezőkön, hol mocsáron, hol rengeteg erdőkön vezet át. Aki fél, hogy cipője poros lesz, bepiszkolódik, az ne kezdjen közéleti tevékenységbe. Mert üdvös elfoglaltság, ha valóban az emberek hasznára van, ám mint foglalatosság nem mindig szemrevaló.”

„Ezt a jövő építést tapasztaltam meg sok-sok bátorító és bíztató, hitet adó műben. Ahogy Nyikolaj Osztrovszkij csavargó hősei megedződnek, mint az acél s lesznek később a fasizmust elsöprő nagy világégés hősei”

Persze voltak árnyoldalai is az építőmunkának, a történelmi kísérletnek, még ha nem is lett akkoriban gázszerelőből milliárdos stróman. Voltak akkor is az életnek vámszedői, hatalommal visszaélő vezetők, spekulánsok, kis és nagystílű svindlerek. Galina Nyikolajeva, Leonyid Leonov a békés hétköznapok hőseit mutatta be, a semmilyen korban nem veszélytelen igazságkeresést. Hittem neki. Mert a valóság feltárást sem a sztálini személyi kultusz, sem a brezsnyevi pártirányítás nem tudta kiölni a szovjet irodalomból. Bátor, a harcot vállaló írók mindig voltak és lesznek. És valóságfeltáró, az olvasókat megszólító művek, ahogy hazai irodalmunkban is. Kötődtek a korhoz, voltak olvasóik, figyelemfelhívó erejük révén társadalmi vitákat csiholtak.

Valentyin Ovecskin a vidéki hétköznapokban is megtalálta a konfliktusokat és a küzdelmet, ahová tavaszi szélként robbant be a hruscsovi olvadás fuvallata. Másképp néztek hagyományokra és az ember helyére a közösségben a falusi próza képviselői, ahogy másképp látta a hősiességet Valentyin Raszputyin is, mint  a háborút átélő, és saját bőrükön megszenvedő írótársai.

„Noha a szocializmus célul tűzte ki a bűnözés megszüntetését, azért volt krimi is. Pável Nyilin a polgárháború utáni zavaros évek, Julian Szemjonov az  elöregedő és megújulásra képtelen brezsnyevi pártállam bűnöző klánok uralmához vezető időszakát mutatta be, izgalmasan”

A szovjet rendszer napjainkban oly divatos, a korabeli nyugat-európai politikai gyakorlattal összevetve talán nem maradéktalanul helytálló elítélése nem változtat azon a tényen, hogy voltak a szovjet irodalomnak világhírű alakjai, akik a politika nem mindig üdvös vívmányai ellenére tudtak érvényeset mondani. És elismerést kapni nem csak hazájukban. Nobel-díjjal jutalmazták Mihail Solohovot. Konsztantyin Pausztovszkij alkotói nagysága előtt az európai kultúra egyfajta értékítéletét kifejezve térdre ereszkedett az isteni Marlene Dietrich.  Konsztantyin Fegyin és Ilja Ehrenburg szavára odafigyelt a nyugati értelmiség. Ahogy a beat nemzedék költőihez hasonlóan a vasfüggöny másik oldalán is elfogadták és elismerték a nagy költői nemzedéket, a harsányan bátor Jevgenyij Jevtusenkót, a merészen újító Andrej Voznyeszenszkijt, a halk szavú lírikus Jevgenyij Vinokurovot, vagy a markánsan közéleti Robert Rozsgyesztvenszkijt. Akik megtalálták a módját a kultúrpolitikai követelmények ellenére is, hogy érdemlegeset mondjanak emberről, társadalomról.

„Róluk, a korukban elismert és nagy példányszámokban kiadott alkotókról is szót kell ejtenünk, mert csak akkor kapjuk meg a szovjet irodalom teljes képét”

Induló újabb cikksorozatomban ezekről a kissé elfeledett alkotókról szeretnék szólni. Azokról, akik eljutottak az olvasókhoz, nemzedékeknek adtak erőt, hitet. Kell az írói biztatás, a mű, mindegy, hogy papírlapok zizegése vagy a computer ernyőjének vibráló kékes fénye kíséri.

Fedezzük újra fel őket!