Margó. Földeák Iván arról mesél, ami még lábjegyzetben sem kerül bele az irodalom annaleseibe. Ezúttal a 19. század elejére kalauzol bennünket, és Puskin kortársát, a hadi és irodalmi tapasztalatokban gazdag hivatalnokot, valamint autodidakta irodalmárt Antonyij Pogorelszkijt, polgári nevén Alekszej Alekszejevics Perovszkijt mutatja be. Ismét egy elfelejtett klasszikust, akinek a nevéhez nemcsak az orosz irodalom első fantasztikus, horrorisztikus kisregénye, és az első moralizáló családregény, hanem az első gyermekeknek szánt meseregény is kötődik. Fedezzük fel együtt Antonyij Pogorelszkijt!

Szerencsés időben kell születni, hogy szárnyaira vegyen valakit a hírnév. És ha egy olyan korban lépett fel a literatúra színpadára, amelyet nagy klasszikusok munkássága fémjelez, akkor bizony írói érdemei ellenére neve és munkássága könnyen feledésbe merülhet. Nehéz versenyre kelni olyan nagyokkal, mint Puskin, Lermontov. Még akkor is, ha világhírű kortársai elismerően szólnak róla.

Nem segít ezen az sem, hogy számos műfajt visz be a jeles kortárs az irodalomba. Ha nagyszerű, és ma is élvezettel olvasható fantasztikus gyermekmesét ír, melynek mozgalmas és érdekfeszítő cselekményébe olyan ügyesen burkolja bele a tanulságot, hogy a kis olvasó észre sem veszi, hogyan teszi magáévá a minden korban és helyen érvényes üzenetet:

„tisztességgel kell élni, a szorgalom, a szerénység a legszebb emberi vonások”

És az sem segít, hogy az irodalomtörténet, mint az első orosz, a kor szellemének nagyon is megfelelő szentimentalista-didaktikus moralizáló regény szerzőjeként tartja számon. Később sokan követik a hősök jellemének pontos lélektani kibontásában, és a háttér realista megrajzolásában, a családregény műfajának kibontakoztatásában. És azt is elfeledik, hogy fantasztikus novelláiban ez a szerző teremti meg a „hasonmás” fogalmát, amit majd oly tökéletesen bont ki később a zseniális utód, Gogol.

„Arról végképp elfeledkezik a nem túl hálás utókor, hogy az ő nevéhez fűződik a nagy német romantikus, Hoffmann ihlette első igazi orosz horror történet”

Akkoriban, a romantika korában az olvasó szeretett borzongani, s szívesen átengedte érzelmeit és érzéseit a felettük szabadon és gátlástalanul uralkodó literátorok kényére-kedvére.

Antonyij Pogorelszkij (polgári nevén Alekszej Alekszejevics Perovszkij 1787-1836) életútja nem csak íróként szolgálja meg az elismerést. Jó helyre született, az eredetüket Katalin cárnő idejére visszavezető Razumovszkijok családjába, amin az sem rontott, hogy voltaképp törvénytelen, házasságon kívüli gyermekként jött a világra. A dúsgazdag, hatalmas földbirtokkal rendelkező apa támogatásával a moszkvai egyetemen szerez diplomát filozófiából és irodalomból. Ám ez nem gátolja meg abban, hogy szenvedélyének, a botanikának hódoljon. Huszonegy évesen könyv alakban adja közre három nyilvános előadását. Címeik sokatmondóak: „Hogyan különböztethetjük meg az állatokat a növényektől?” „Linné növényrendszerének célja és haszna”, és „Növények, melyek elterjesztése hasznos lehet Oroszhonban”.

„Ezek fontos lépést jelentenek földbirtokosi, majd közvetve irodalmi tevékenysége felé. Írói szenvedélyeinek kiélése azért még odébb van. Előbb végig kell járnia a korabeli nemes ifjak szokásos hivatalnoki pályáját a cári adminisztrációban”

Két évet szolgál Moszkvában, ahol már belekóstol az irodalmi életbe. Rajong az orosz próza korabeli nagysága, Nyikolaj Karamzinért. Lefordítja németre az író korszakos művét, az első orosz szentimentalista regényt a „Szegény Lizá”-át. Apja kapcsolatai révén megismerkedik a kor neves íróival,  Pjotr Vjazemszkijjel és Vaszilij Zsukovszkijjal, s megjelennek első művei, a kortársai által nagyra értékelt tréfás versei.

A történelem és a hazaszeretet azonban más útra terelték a fiatal hivatalnokot. 1812-ben, amikor Napóleon megtámadja Oroszországot, Pogorelszkij a pénzügyminiszter titkára. Úgy érzi, nem az íróasztal mögött, hanem a harcoló seregben van a helye. Apja féltő intelmei ellenére bevonul, és a 3-as Ukrán kozák ezred törzskapitányaként végigcsinálja az igencsak kemény 1812-es téli hadjáratot, mely Napóleon kiűzésével fejeződik be. Részt vesz partizán akciókban is. Harcol előbb a franciák hadi dicsőségét csak megcsipkedő kulmi csatában, majd a „népek csatájá”-ban Lipcse közelében, mely a francia császár végső vereségét hozza el.

„A szaxoniai főkormányzó törzstisztje lesz, később átvezénylik Drezdába egy ulánus ezredhez, ahol két évig szolgál, ami nem elsősorban a hadi tudományokban való jártasságát erősíti, hanem elmélyülését a német irodalomban, elsősorban E. T. A. Hoffmann munkásságába. Egyúttal belekóstol a kor vezető irodalmi irányzatába, az érzelmeket és szenvedélyeket, de félelmeket is felébresztő romantikába”

1816-ban a hadi és irodalmi tapasztalatokban gazdag hivatalnok és autodidakta irodalmár hazatér. Közben egy fontos családi feladatot is magára kell vállalnia, gondoskodik unokaöccse, a később az első igazi orosz történelmi regény megírásával nevét az orosz irodalomtörténetbe beíró Alekszej Konsztantyinovics Tolsztoj felneveléséről, aki állítólag nővérével folytatott vérrokoni kapcsolatából született.

1820-ban tagja lesz az „Orosz Irodalom Kedvelői Szabad Társaságá”-nak, ahol közeli kapcsolatba kerül dekabrista írókkal is, a később kivégzett Kondratyij Rilejevvel, és Vilhelm Küchelbekkerrel. Belép az Arzamasz irodalmi körbe, ahol megismerkedik a líceum után Peterburgban letelepedő Puskinnal. Horaciust fordít, és közben elszántan védelmezi a költőt a „Ruszlán és Ludmilá”-t támadó konzervatív kritikusokkal szemben.

„Igazából 1825-ben robban be az irodalmi életbe <A Hasonmás, avagy estéim Kisoroszországban> című prózakötetével. Ebben kap helyet az orosz irodalom első fantasztikus, horrorisztikus kisregénye a <A lafertovói mákoskalács>, mely azonnal magára vonja  a kritikusok össztüzét, viszont kiváltja Puskin rajongó elismerését”

Játékosan tréfásan, önéletrajzi kikacsintással mutat be az egyik novellában a szerző egy földbirtokost, míg a kisregényben egy a szellemekkel kapcsolatot fenntartó jósnő titkaiba enged bepillantást. Egy másik novellában egy majom anyai kötődését rajzolja meg egy elrabolt gyermekhez.

A korabeli irodalmi folyóiratok sem fukarkodtak az elismeréssel. „Kevés ilyen szellemes és magával ragadó művet olvasunk napjainkban” írta az egyik recenzens. Egy másik újság azt emeli ki, hogy a szerző „briliáns módon használja fel a különböző hiedelmeket, sötét mendemondákat és babonás történeteket meg nem történt eseményekről, s ezeket mesterien tárja elénk, felébreszti kíváncsiságunkat és fenntartja azt a történet legvégéig”. Ezeket a hízelgő sorokat a 10 ezer példányban megjelenő, később igencsak kacskaringós utat bejárt  „Szevernaja Pcsela” újság tette közzé, mely a középosztály liberális lapja akart lenni. Kezdetben Rilejev és Puskin is publikált hasábjain. A dekabrista felkelés után a lap száznyolcvan fokos fordulatot vett, és majdhogynem nyíltan a hírhedt cári titkosrendőrség, a III. ügyosztály kiszolgálójává vált.

1830-tól Pogorelszkij aktív szerzője a csupán fél évig megjelenő „Lityeraturnaja gazeta” lapnak, melyet egy ideig Puskin is szerkesztett. A lapot a benne hangot kapó felforgató nézetek miatt hamarosan betiltják, ám fél évi megjelenése alatt sikerül hasábjain közreadni Pogorelszkij „A Szmolnij kolostor növendéke” című regényének első részét.

„Ez volt az első moralizáló családregény az orosz irodalomban. Később két folytatásban a teljes mű is napvilágot lát Peterburgban”

Az irodalom barátai, az írótársak jó része szokatlan, és kellemes jelenségként értékelte a művet. Lelkesen azt írták róla, hogy „bővelkedik izgalmas történésekben és hitelesen megrajzolt szereplőkben, stílusa eleven és megragadó”. A „Moszkovszkij telegraf” kritikusa „egy család életének mozgalmas megelevenítését” látta benne, míg az első részt közre adó „Lityeraturnaja gazeta” úgy ünnepelte a művet, mint az első és igazi orosz erkölcsjavító regényt, és egyértelműen a szerző mellé állt a konzervatív kritika részéről ért támadásokkal szemben.

„Ekkoriban adta közre Pogorelszkij mesés-fantasztikus kisregényét „A fekete tyúk”-ot, amely szinte minden klasszikus világirodalmi meseválogatásban helyet kap. Ezt a könyvet, az első gyermekeknek szánt orosz meseregényt unokaöccsének, a későbbi jeles írónak, Alekszej Tolsztojnak ajánlotta”

Közben ismét állami szolgálatba kell lépnie, ami az erősödő reakció éveiben nem sok örömet szerez neki. Nyugállományba vonul, és a tekintélyes családi birtokra Pogorelciben telepedik le, hogy másik, ifjúkori, és közben feledésbe merülő szenvedélyének, a földművelésnek is hódoljon. Nagyobb örömet  szerez neki unokaöccse nevelése,  akivel beutazza Olaszországot.

Nem sokkal halála előtt találkozik az írói hangvételét, stílusát maximálisan elismerő Puskinnal, akinek megmutatja a nagy orosz festő Karl Pavlovics Brjullov még be nem fejezett képeit, az ő és unokaöccse portréit.

A mozgalmas életet maga mögött tudható író, 1836-ban halt meg Varsóban, ahonnan Nizzába akart utazni, hogy tüdőbaját gyógyíttassa. Műveit csak igazából most kezdik felfedezni.

A fantasztikus mesék kedvelőinek figyelmébe ajánljuk Pogorelszkij meseregényéből „A fekete tyúk”-ból 1980-ban készült filmet.