II. János Pál pápa beavatása 1978-ban a Szent Péter téren, a Vatikánban
Fotó:EUROPRESS/AFP/LEHTIKUVA-HANS PAUL
1978. október 16-án a világ katolikusainak szeme Rómára szegeződött, ugyanis a Vatikánban 18 óra 18 perckor felszállt a fehér füst a Sixtusi-kápolna kéményéből, ami azt jelentette, sikerült megválasztani az egyház 264. pápáját. Amikor kiderült, hogy az új egyházfő Karol Wojtyla lett, sokan azt sem tudták, milyen származású, például a Szent Péter téren tartózkodó japán turisták úgy gondolták, személyében az első japán pápát választották meg a katolikusok egyházuk élére.
„Habemus papam!” – hangzott el 1978. október 16-án, pár perccel negyed hat után, amikor a vatikáni Sixtusi kápolnában a nyolcadik szavazási fordulót követően sikerült pápát választania a konklávénak. Amikor kiderült, hogy a katolikus egyház történetének 264. pápája nemcsak, hogy nem olasz, hanem ráadásul a szovjet-blokk országából származik, általános lett a döbbenet. Nem sokkal később a lengyel Karol Wojtyla, aki 1523 óta az első nem olasz egyházfőként a II. János Pál nevet vette fel, és első beszédében azonnal belopta magát a hívek szívébe.
„Messziről jöttem. Ha majd elhibázok valamit olaszul, ti kijavítotok!” – ezek voltak az első szavai a Szentatyának.
Karol Wojtyla, krakkói érsek miséje Krakkóban, szabad téren 1978 október elején. II. János Pál néven 1978. október 16-án szentelték pápává
Fotó:EUROPRESS/AFP
Mindenki felkapta a fejét a pápaválasztás végeredményére, és mindenki a maga érdekei alapján értékelte a lengyel pap pápává választását. A több amerikai elnök külügyi tanácsadójaként is tevékenykedő Zbiegnew Brzezinski első megnyilatkozásában kijelentette: „Nagy pápa lesz belőle!”
Igaza lett – és nemcsak azért, mert a harmadik legtovább hivatalban lévő egyházfő lett II. János Pálból, hanem azért is, mert jelentősen hozzájárult az egyházi reformokhoz, valamint elévülhetetlen szerepe volt a szocialista világrend lebontásában.
Pedig senki sem gondolta 1978. október 16-a előtt azt, hogy rövidesen az első szláv származású pápája lesz a világnak. A pápaválasztó testületbe mind az öt földrészről utaztak Rómába a bíborosok. (Zárójelben a 2005-ös számok.) Európából 56 (58), Amerikából 31 (35), Ázsiából és Ausztráliából 15 (13), Afrikából 12 (11) bíboros döntött az új pápáról. A szakértők úgy vélekedtek, hogy a reformpártiak és a hagyományokhoz mereven ragaszkodók két arca közül kerülhet ki az új egyházfő, azaz a 72 éves genovai Siri bíborost – a pápaválasztó testület legidősebb és legkonzervatívabb tagját –, vagy az 57 éves firenzei Benellit VI. Pál közeli munkatársát fogják megválasztani. De szóba került még a 60 éves palermói Salvatore Pappalardo, akinek megválasztása esetén a középkor óta lett volna újra szicíliai pápája a világnak. De a nem olaszjelöltek között ott volt a mindössze 53 éves brazil Aloisio Lorscheider – aki az 1978. augusztusi választást a fiatal kora miatt nem nyerhette meg –, az 57 éves argentin Eduardo Pironio és a 68 éves holland Johannes Willebrands.
Aztán már az első napon mindenki számára világos lett, hogy sem Siri, sem Benelli nem tudja megszerezni a szavazatok több mint kétharmadát, és a két tábor egymással szembeni kompromisszum képtelensége már ekkor előre vetítette, a megoldást egy nem olasz pápa megválasztása jelentheti. Az egyetlen kérdés már csak az volt, hogy honnan érkezzen?
„Sokan hittek abban, hogy fiatalabb pápa kell, aki képes elvezetni az egyházat a huszadik századból a huszonegyedikbe” – írta Meg Greene a legendás Pope John Paul II című könyvében.
Aztán azon a bizonyos hétfőn azaz október 16-án alapvetően megváltoztak az erőviszonyok, ugyanis a konklávéban hirtelen megnőtt Karol Wojtyla támogatottsága. Többen azzal magyarázzák mindezt, hogy a bíborosok az olasz jelöltek kiesését követően I. János Pálhoz hasonlóan pásztorpápát kerestek, így a lengyel származású Wojtyla a nyolcadik megszerezte a kellő számú szavazatot, így a maga 58 évével minden idők harmadik legfiatalabb egyházfője lehetett. Ugyanis délutánra a lengyel pápajelölt támogatói megszerezték az észak-amerikaiak, a németek, majd a dél-amerikaiak, végül az afrikaiak szavazatait, így az utolsó titkos szavazás előtt a feszültség szinte tapinthatóvá vált, mert a bíborosok tisztában voltak vele, hogyha nem sikerül pápát választani, akkor a katolikus egyház rettenetes krízis elé néz. Végül Sebastiano Baggio bíboros addig győzködte a külföldi pápát elutasító honfitársait, hogy végül nyolcan el is fogadták Wojtylát, aki zavartan, elvörösödve, ceruzáját földre ejtve fogadta a támogató szavazatokat. A 111 voksból végül 104 Wojtyla mellett volt, így végre felszállhatott a fehér füst a Sixtusi-kápolnában. Egyébként jól döntöttek a bíborosok, mert a katolikus egyházat végül II. János Pál ténylegesen átvezette a XXI. századba, míg az előzőleg nagy esélyesnek kikiáltott két olasz főpap Siri és Benelli erre nem lettek volna képesek, hiszen előbbi 1989-ben, míg utóbbi már 1982-ben megtért az Úrhoz.
Mindenesetre fura helyzet állt elő, hiszen Karol Wojtyla 455 év után lett az első nem olasz pápa, aki ráadásul a szovjet-blokkhoz tartozó országból származott, amely ekkor már 35 éve harcolt a vallás és tanai ellen. A lengyel pártvezetők, élükön Edward Gierek főtitkárral, azonban kénytelenek voltak lenyelni a keserű pirulát, ráadásul még a moszkvai irányítással is szembe kerültek, hiszen Brezsnyevék pontosan tisztában voltak a pápaválasztás és II. János Pál esetleges lengyelországi látogatásának következményeivel. És be is igazolódott a félelmük, ugyanis a lengyel pápa egyértelműen átvette a lengyelek lelkének irányítását, és védőernyőt tartott az egész lengyel egyház és az ellenzék fölé, amely deklarálta szoros kötődését az egyházhoz. Ki ne emlékezne az első hazalátogatásakor elmondott mondatára: „Ne féljetek…” Mindenesetre Gierek és csapata – amely azt vallotta, jobb számukra Rómában, mint Lengyelország jövőbeni prímásaként Varsóban – megpróbált eleinte tőkét kovácsolni a kialakult helyzetből, és a moszkvai rosszallás ellenére október 22-én a legmagasabb állami szinten képviseltették magukat a beiktatáson.
II. János Pál a valahavolt egyik legaktívabb pápája lett a katolikus egyháznak. Erőteljesen politizált, ha a helyzet úgy kívánta – nyíltan kiállt egy-egy nemzetközi konfliktusban az egyik fél mellett, leginkább például a béke érdekében –, de emellett rengeteget utazott, nem véletlenül nyerte el az utazó pápa nevet. Több, mint száz alkalommal utazott külföldre, nagyobb utat járt be, mint az összes addigi pápa. A volt és még mindig kommunista országok közül mindegyikben járt, kivéve Oroszországban, Észak-Koreában és Kínában, ugyanakkor a kubai diktátorral, Fidel Castróval többször is találkozott. Első audienciáján a szovjet külügyminisztert fogadta, rögtön az első évben közvetített az argentin-chilei konfliktusban. Járt nála az összes amerikai elnök, Jasszer Arafat, az iráni vezető, Izrael közjogi méltóságai, a protestáns és anglikán egyház vezetői, királyok, közéleti személyiségek.
Egyik fő célkitűzésévé a kommunista diktatúrák megdöntése vált, azt hirdette, hogy keresztény erkölcsi alapokon meghaladható a „létező” szocializmus, és a többpárti rendszerű demokrácia mellett állt ki. A szovjet pártvezetés és a KGB élesen bírálta a II. János által meghirdetett vatikáni politikát, mert úgy látta, a Szentszék célja nem más, mint „a hívőkben lángra lobbantani a vallási fanatizmust, és a szocialista társadalmi rendszer ideológiai és társadalompolitikai normáival ellenséges útra terelje őket”. II. János Pál pápa megválasztása után „a Vatikán egyre kitartóbb kísérleteket tett a katolicizmus felélesztésére a Szovjetunió országaiban, mindenekelőtt Litvániában, Lettországban, Belorusszia és Ukrajna nyugati részén. A pápa megpróbálta feltámasztani az ukrán unitus egyházat, amelyet a második világháború után a föld alá kényszerített a szovjethatalom. Komoly problémát jelentett, hogy Litvánia, Ukrajna és Belorusszia nyugati része kánonjogilag a lengyel püspökségek alá tartoztak, tehát befolyással lehettek az itt élő hívőkre, a templomokban szovjetellenes hangulatot keltettek és a hívők között ellenséges folyóiratokat, újságokat és imakönyveket osztogattak. II. János Pál törekvéseit végül siker koronázta, és mégha nem is a Vatikán politikája döntötte meg egyedül a szocialista világrendet, ahhoz mindenképpen jelentősen hozzájárult.
II. János Pál pápa és Mehmet Ali Agca, aki 1981-ben merényletet követett el a pápa ellen, a római Rebibbia börtönben 1983. december 27-én
Fotó:EUROPRESS/AFP/Osservatore Romano/Arturo Mari
Összesen 1338 embert avatott boldoggá és 482-t szentté, pápai tevékenységét végigkísérte a népek és vallások közti egyetértés elősegítése, ennek jegyében bocsánatot kért az egyház múltbéli bűneiért. Erkölcsi tanításában konzervativizmus, az emberi élet és méltóság melletti kiállás jellemezte. A pápa az élethez való jog nevében felemelte szavát az abortusz, az eutanázia, a halálbüntetés és a fogamzásgátlás ellen, valamint ellenezte az azonos neműek házasságát. Egyértelműen modern egyházfő volt abban a tekintetben, hogy kiválóan használta fel a tömegkommunikáció adta lehetőségeket és lelkipásztori útjait az evangelizáció céljaira, egyúttal igyekezett leépíteni a pápaság barokkos pompáját.
Elment a római zsinagógába, a jeruzsálemi siratófalhoz, a damaszkuszi mecsetbe. Bangkokban a buddhistákkal, Canterburyben az anglikánokkal imádkozott. Bocsánatot kért a protestánsok és a zsidók elleni bűnökért, Konstantinápoly keresztes kifosztásáért, a latin-amerikai és ázsiai erőszakos hitterjesztésért, az egyház összes múltbéli bűnéért elnézést kért, Galileit is rehabilitálta, illetve megbocsátott Ali Agcának, aki merényletet kísérelt meg ellene. A fiatalokkal rengeteget találkozott, nyitott volt mindenre, bennük látta az egyház jövőjét. Sokan úgy gondolják, János Pál nem volt konzervatív, de az enciklikáit, megnyilatkozásait tekintve nagyon is annak tekinthető.
Nem oda korcsolyázunk, ahol a korong van, hanem oda, ahova majd érkezik.
Ez a kanadai hokiistennek, Wayne Gretzkynek tulajdonított, sokakat inspiráló mondat minden értelemben az előregondolkodás egyfajta metaforája, amit a #moszkvater is irányjelzőnek tekint.
Email : info@moszkvater.com
© 2018-2025 - #moszkvater