„nem oda korcsolyázunk, ahol a korong van, hanem oda, ahova érkezik”
„A különböző tantárgyak oktatása a tavalyi népszavazás után újonnan Oroszországhoz csatolt területek – Donyecki és Luganszki Népköztársaság, Zaporozsjei és Herszoni terület – iskoláiban oroszul folyik majd, ám az ukrán nyelvet a többi Oroszországban élő nép nyelvéhez hasonlóan oktatják majd”
Fotó:EUROPRESS/STRINGER/ANADOLU AGENCY/AFP
Elkészült az ukrán nyelvtan könyv a tavaly Oroszországhoz csatolt területek kisiskolásai számára, és a dolgoznak már középiskolás tankönyvön is. Közel van a befejezéshez az ötödiktől kilencedikesek számára írt nyelvkönyv is.
„A különböző tantárgyak oktatása a tavalyi népszavazás után újonnan Oroszországhoz csatolt területek – Donyecki és Luganszki Népköztársaság, Zaporozsjei és Herszoni terület – iskoláiban oroszul folyik majd, ám az ukrán nyelvet a többi Oroszországban élő nép nyelvéhez hasonlóan oktatják majd”
Ezt Alekszandr Bugajev oktatási miniszter-helyettes jelentette be a minap. A bejelentés vitát kavart a közösségi médiában. Az ismert publicista és történész Jegor Holmogorov például Joszif Brodszkij „Ukrajna függetlenségére” című versére hivatkozva felvetette, hogy a nyelv kérdése az „ellen-Oroszország megteremtésének egyik fő eszköze volt, és felesleges az iskolai oktatáson belül tanórákat pazarolni Tarasz (Sevcsenko) soraira, mikor Alekszandr (Puskin) sokkal szebben írt még Ukrajnáról is. Andrej Medvegyev tévés újságíró, a moszkvai városi duma alelnöke a „klasszikus ukrán nyelv” kifejezést nem értette, hiszen – jegyezte meg évődve – ez a nyelv száz éve még nem is létezett, és minden régióban a saját verziójukat, nyelvjárásukat beszélték. Ráadásul volt, ahol sokáig csak az orosz létezett. De ha ez a „klasszikus ukrán” az, amelyiken Osztap Visnyja írt, akkor az a bolsevik ukranizáció nyelve. De ide sorolhatjuk a duma képviselőjének, Anatolij Vasszermannak a megszólalását is, aki szerint sok szép irodalmi szöveg született ukránul, így meg kell őrizni, és oktassák is az iskolákban, de csak, mint az orosz egyik dialektusát.
„Medvegyev szabadkozik ugyan, hogy csak a döntés logikáját akarja megérteni, Holmogorov megjegyzésével egyetemben azonban eszmefuttatásuk világosan megmutatja az oroszok egy jelentős csoportjának hozzáállását az ukránokhoz”
Ennek kapcsán meg kell jegyezni, hogy az oroszokban mindig is volt egyfajta lenézés a „vidéki” ukránokkal szemben, és sokan nem is tartják önálló népnek. Egy népről beszélt Vlagyimir Putyin is. Emellett azonban az is igaz, hogy a háború kapcsán az orosz társadalom többségében nem a gyűlölet érzése munkál az ukránokkal kapcsolatban – sokkal inkább azt vetik fel, hogy a két testvér nép miért öli egymást -, míg a másik oldalról az oroszok irányában alapvetően az indulat dominál.
Ha az átlagembernek nem is könnyű ukrán irodalmi műveket vagy egyáltalán szerzőket említeni – talán nem véletlenül -, a Vzgljad.ru által megkérdezett szakértők ugyanakkor több művet is felsorolnak a „klasszikus ukrán nyelv” példájára. Így a Szemjon Gulak-Artyomovszkij nevéhez köthető, 1863-ban Szentpéterváron bemutatott első ukrán operát, és különösen Ivan Kotljarevszkijnek az Aeneis paródiájára írt ukrán nyelvű vígeposzát, az Enejidát. Ez utóbbit tartják az első olyan irodalmi műnek, amely modern ukrán nyelven jelent meg, egyben megvetette az alapjait a mai ukrán helyesírásnak. A mű a romantika és a nacionalizmus európai kialakulása idején íródott, amikor az ukrán elit egy részét nosztalgia fogta el a kozák állam iránt, amelyet Oroszország 1775-1786-ban felszámolt. Ekkoriban az Orosz Birodalom az általa ellenőrzött területen hivatalosan gátolta az ukrán nyelv irodalmi használatát, annak ellenére, hogy a nyelvet milliók beszélték Ukrajnában.
„A szerző csaknem harminc éven át (1794-től körülbelül 1820-ig) írta a művet, amelyet eleinte kéziratban terjesztettek”
Az első két nyomtatott kiadás, amely a mű első három részét tartalmazza, a szerző tudta nélkül jelent meg 1798-ban és 1808-ban. Az orosz olvasók könnyebbségére az első kiadás tartalmazott egy 972 szavas ukrán-orosz szójegyzéket is. S akkor még nem szóltunk Tarasz Sevcsenkóról (1814-1861), az ukránok legkiválóbb költőjéről. Ez a hagyomány a korszak kilengéseit is figyelembe véve, de a szovjet időkben is folytatódott, így 1991-re, ha messze nem is az oroszhoz mérhető, de azért mégis csak valamiféle önálló ukrán kultúráról beszélhetünk.
De visszatérve a nyelv oktatására, a hatalmi párt, az Egységes Oroszország Herszon területi titkára, Ivan Kasztyukevics arra hívja fel a figyelmet, hogy az újonnan orosszá lett régiókban a lakosság döntő többsége Oroszország részének tekinti a lakóhelyét, és minél gyorsabban integrálódna, de sokan közülük – különösen a gyerekek – ukránul beszélnek, és ezt a tényt figyelembe kell venni. Nem kérdés számára ugyanakkor, hogy olyan tankönyvekre van szükség, amelyekből a valódi történelmet tanulhatják meg. A DNR (Donyecki Népköztársaság) parlamentjének képviselője, Vlagyiszlav Bergyicsevszkij ugyanakkor haszontalan foglalaltosságnak nevezte az ukrán nyelvkönyv megírását, hiszen szerinte az ukrán nyelv nem versenyképes, így nem fogják tanulni.
„Persze – teszi hozzá – nem vagyunk mi vademberek, Oroszország szabad és soknemzetiségű állam, így itt semmilyen nyelvet nem tiltunk be!”
Nem volt semmiféle tiltás 2014 után a Krímben sem. Sőt, a krími tatárok például több kisebbségi jogot kaptak, mint előtte. A köztársaság alkotmánya alapján az ukrán az orosz és a krími tatár mellett a három hivatalos állami nyelv egyike. Ennek ellenére a helyzetből adódóan nem lepődhetünk meg, hogy tömegek azért nem tanulják az ukránt és a krími tatár nyelvet. Ukránul mindössze 197-en, a félsziget lakosságának 0,1 százaléka, míg a krími tatár nyelven 7,3 ezren, oroszul pedig 222 ezren tanulnak az iskolákban.
Arról, hogy az ukrán nyelv és kultúra önálló vagy az orosz része, megoszlanak Oroszországban a vélemények. Abban viszont nagy az egyetértés, hogy a krími példa alapján kell eljárni, és nyelvet betiltani nem lehet. Sőt! Oktatni kell már csak azért is – jegyzik meg többen is -, hogy megmutassák az ukránoknak, milyen a kulturált hozzáállás e kérdéshez. Mint több elemző is fogalmazott, az ukrán nyelv monopóliumát ki kell csavarni a kijevi politikusok kezéből, és ezt a kérdést ideológiamentessé kell tenni. Ráadásul – teszik hozzá – az ukrán nyelvre ebben a térségben mindig szükség lesz, s hát hol tanulják meg, ha nem a tankönyvekből!
Nem oda korcsolyázunk, ahol a korong van, hanem oda, ahova majd érkezik.
Ez a kanadai hokiistennek, Wayne Gretzkynek tulajdonított, sokakat inspiráló mondat minden értelemben az előregondolkodás egyfajta metaforája, amit a #moszkvater is irányjelzőnek tekint.
Email : info@moszkvater.com
© 2018-2026 - #moszkvater
HandaBandy says:
Szegény Krausz Tamást hogy megtépték amiért azt találta mondani, hogy a Szu.-ban nagyjából senkit
nem érdekelt ki milyen nyelven beszél és milyen nemzetiségű. Volt egy hivatalosan preferált nyelv, az
az orosz de hát a közigazgatásnak valahogy következetesen kellet (volna) működnie. A hagyományosan
impotens orosz bürökrácia az más kérdés.
csakafidesz says:
Bár nem vagyok nyelvész, de szerény véleményem szerint a belorusz nyelv és az orosz nyelv csak között minimális a különbség, az orosz és az ukrán között ettől jóval lényegesebb. Én a magam részéről nem tartom szép dolognak, ha bármilyen nyelvet betiltanak, vagy korlátoznak. Van egy olyan folyamat is, amely a a könyvnyomtatással kezdődött és a rádió, televízió elterjedésével felerősödött. A nyelvjárások szép lassan elsorvadnak. Ettől függetlenül Németországban legkevesebb 5-6 ténylegesen használt nyelvjárás van, a svájci német nyelv pedig csak komoly tanulmányozás után érthető. A szláv nyelvek történetéről könyvtárakat töltöttek már meg, és a nyugati szláv nyelvek az összehasonlító nyelvészek paradicsoma.
Bérces Zsolt says:
Nekem úgy magyarázták, hogy a belarusz legközelebb az irodalmi ukránhoz áll (az megint más kérdés, hogy mi az irodalmi ukrán), nagyon erős lengyel behatásokkal . A belarusz nyelvet a XIX- század végén-XX. század elején próbálták nyelvészetileg leírni és sztandardizálni — előtte nem önálló nyelvként, hanem különféle tájszólásokként tekintettek rá. Ebben a nyelvészeti leírásban és sztandardizálásban meghatározó szerepe volt Branislaw Adamovics Taraszkevics-nek (belaruszul és cirill betűsen: Бранісла́ў Ада́мавіч Тарашке́віч).
Az I. világháború és az ezt követő lengyel-szovjet háború után a mostani Nyugat-Belarusz a két világháború között Lengyelország része volt. Az akkori Lengyelországban minimum 1, de lehet, hogy 2 millió közötti belarusz élt. A számbeli különbséget az magyarázza, hogy az akkori lengyel politika különböző módokon próbálta az ottani lakosságot “lengyelesíteni”. Az 1931-s lengyel népszámlálás alkalmával 707 088 ember “tutejszy” nemzetiségűnek (!) vallotta magát. A “tutejszy” kategória már az 1921-s népszámlálás során is létezett, de akkor még csak 38 943 ember választotta ezt. A “tutejszy” amúgy kb. “helybéli”-t jelent. Kontextusban nézve ez a mintegy 700 ezer ember a lengyel kormány által diszpreferált belarusz nemzetiség helyett a hivatalos alkalomkor nagyon valószínű, hogy a “tutejszy”-t választotta – a preferált/erőltetett lengyel helyett. A másik fő “trükk” a vallásból indult ki, mert akkoriban a belaruszok jelentős kisebbsége (összességében kb. 30%-a, de a lengyelekhez került nyugati területeken akár 50%-a) a római katolikus hitet követte és nem a pravoszlávot. (azóta a katolikusok aránya a belaruszok között jelentősen lecsökkent, a hívő belaruszok max. 10%-a katolikus)
Visszakanyarodva a nyelvhez illetve Taraszkevics-hez: Szovjet-Belaruszban sem preferálták a belarusz nyelvet, de ha már valaki ragaszkodott hozzá, akkor azt egy 1933-as, a különféle variánsokat egységesítő konferencián történő jóváhagyást követően (és ezért “hivatalos”-nak/ “officiallni”-nak hívott, illetve narkamauka-nak gúnyolt) viszonylagosan oroszos grammatikával írtat tanulhatta— míg Északkelet-Lengyelországban / Nyugat-Belaruszban a Taraszkevics által leírtat/preferáltat. Maga Taraszkevics a lengyel-szovjet háború után Lengyelországban élt és dolgozott – és a lengyelhez természetes okokból eleve közelebb álló helyi belarusz nyelvjárás alapján folytatta nyelvészeti munkáját. Viszont kommunista meggyőződésű volt, 1928-tól 2 évig a kommunista meggyőződése miatt be is börtönözték. Ezzel párhuzamosan az 1930-as években a hivatalos lengyel politika egyre nacionalitábbá vált és ennek részeként a belarusz nyelvet is egyre kevésbé engedték használni, az belarusz nyelvű iskolák zömét is “lengyelesítették” stb. Taraszkevics maga az 1930-as évek közepén Szovjet-Belaruszba került. Azt nem tudom, hogy belaruszként avagy kommunistaként önként ment át oda avagy a lengyel állam toloncolta át belaruszként avagy kommunistaként. Arról, hogy a 4 variációból melyik állja meg a helyét, nekem nincs infom – realistaként azt gondolom, ezek keverékeként, “egy kicsit ebből-egy kicsit abból” alapon. Viszont a sztálini tisztogatások jegyében 1938. november 29-én kivégezték.
A belarusz diaszpóra, a belarusz emigráció és a belarusz ellenzék a Taraszkevics-féle változatot használja illetve preferálja – ők ezt “klasszikus”-nak is hívják. Viszont 2010-ben Belaruszban nyelvi reform volt, ahol az addigi hivatalos/irodalmi belarusz nyelvet a Taraszkevics-féle változathoz közelítették — és ez lett az új hivatalos/irodalmi belarusz. Azt, hogy itt nem egyszerű helyesírási reformról volt szó, mutatja, hogy előtte ezt a reformot 2008-ban népszavazáson (!!!!) hagyták jóvá!!!. (mellékágon: az, hogy a Lukasenko-féle Belaruszban lehet népszavazni, az nem illik bele a nyugatos-liberális narratívába. Értem én, hogy Lukasenko minden valószínűség szerint nagy taktikusként támogatta, netán kezdeményezte a reformot, de akkor is!)
Amúgy a felmérések szerint a Belarusz állampolgárok kb. 70%-a az oroszt tekinti anyanyelvének és használja otthon (de döntő többségük megérti és hajlandó használni a belaruszt), kb. 20%-a a belaruszt tekinti anyanyelvének, és kb. 3-4%-a a lengyelt tekinti anyanyelvének.
És végül: ahogy az orosz és az ukrán között ott van ezek átmeneti/keverék variánsa, a “szurzsik”, úgy a belarusznak és az orosznak is van egy átmeneti variánsa, amit “trasianka”-nak neveznek.
Stier Gábor says:
Köszönjük!