Kezdőlap » Fókuszban » Moszkva 1956 őszén sokáig bizonytalankodott
Szovjet tankok Budapesten 1956. november 12-én #moszkvater

Moszkva 1956 őszén sokáig bizonytalankodott

„Ha Magyarországon is vereséget szenvedünk, az a Szovjetunió gyengeségét bizonyítja”

Moszkva sokáig bizonytalankodott, s október utolsó napjaiban egy-egy pillanatra még kompromisszumos megoldásra, Nagy Imre kormányának elismerésére is volt esély – állítják a Szovjetunió Kommunista Pártja (SZKP) vezetőségének korabeli vitáiról szóló feljegyzések s más dokumentumok alapján Alekszandr Sztikalin és Vjacseszlav Szereda történészek, az Orosz Tudományos Akadémia Szlavisztikai és Balkanisztikai Intézetének munkatársai, akikkel 1956 szovjet fogadtatásáról még a kétezres évek közepén beszélgettünk.

Szovjet tankok Budapesten 1956. november 12-én #moszkvater
Szovjet tankok Budapesten 1956. november 12-én
Fotó:EUROPRESS/INTERCONTINENTALE/AFP

Felkészületlenül érte a szovjet vezetést a budapesti fordulat 1956 őszén. Moszkvát elsősorban a lengyelországi események foglalkoztatták, a poznani munkásfelkelés, majd a „jobboldali elhajló” Wladislaw Gomulka visszatérése a párt élére. Annak ellenére, hogy a magyarországi nagykövet, Jurij Andropov tavasztól folyamatosan küldte drámai hangú jelentéseit a helyzet elbizonytalanodásáról. Távirataiban a Petőfi-kör egyes gyűléseit már ellenforradalmi szervezkedésnek állította be. Ellenezte Kádár beválasztását a központi vezetőségbe, sértett kispolgári elemnek tartotta, akinek szerepvállalása a párt széteséséhez vezet.

Szuszlov ugyanakkor a helyszínen tájékozódva irányítható, így használható embernek tekintette Kádárt, és a további kiállást javasolta Rákosi mellett. Őt végül a dokumentumok szerint magyar kezdeményezésre a nyár eleji plénumon – amelyen Mikojan is jelen volt – váltották fel a „mérsékelt sztálinista” Gerő Ernővel. Október 23. után a kapkodás és a rögtönzés jellemezte a szovjet vezetés magatartását – derül ki a korabeli dokumentumokból.

– A magyarországi eseményekről nem volt kialakult álláspontjuk. Többen kételkedtek például a beavatkozás helyességében, s október 30. táján még az is felmerült, hogy a Nagy Imre-kormányt támogatni kell. Rövid ideig reális esély volt arra, hogy a magyar forradalom nyomán kialakult helyzetet a Kreml nem fegyveres úton, hanem valamilyen kompromisszumos megoldást keresve kezeli. Így az október 31-én a szocialista országokhoz fűződő viszony rendezéséről kiadott nyilatkozat sem cselfogás volt – állítja Vjacseszlav Szereda.

„Hogy Magyarországon a helyzet egyre inkább kicsúszik a párt ellenőrzése alól, arról először Andropov nagykövet tájékoztatta Moszkvát. Nyikita Hruscsov ekkor még mindig inkább Varsóra figyelt, s igyekezett összehívni a szocialista országok első titkárait”

Október 23-án délután beszélt Gerővel is, de ő a kialakult helyzetre hivatkozva elhárította a moszkvai invitálást. Hruscsov tehát már ekkor tisztában lehetett azzal, hogy a kommunista párt szovjet segítség nélkül nem szerzi vissza az ellenőrzést Magyarország felett. Este hét-nyolc óra körül azonban még teljes volt a tanácstalanság Moszkvában. A teendőkről heves viták folytak a szovjet pártvezetésen belül.

– Az első vita október 23-ról 24-re virradó éjjel zajlott, 11 óra tájban megszületett a döntés a bevonulásról. Anasztasz Mikojan ez ellen szavazott, akárcsak október 31-én – vázolja a belső erőviszonyokat Alekszandr Sztikalin, aki nemzeti-demokratikus forradalomként határozza meg az ötven éve Magyarországon történteket. – Mikojan úgy vélte, hogy a magyar sztálinisták ellen irányuló felkelés így szovjetellenes jelleget ölt. A katonai megoldás híve elsősorban Vjacseszlav Molotov és Kliment Vorosilov volt. Ezt szorgalmazta egyébként Andropov is, aki már a Magyarországon állomásozó szovjet csapatok parancsnokát is győzködte erről. Nyikita Hruscsov kivárt, s csak akkor nyilvánított véleményt, amikor látta, hogy a bevonulás hívei vannak többségben  – értékel Sztikalin.

Miután Moszkvában értesülnek a felkelés méreteiről, a rádiónál történtekről, Hruscsov másodszor is felhívta Gerő Ernőt, felvetve a szovjet csapatok budapesti bevonulását. Gerő azonban hallgatott. Érezhetően igyekezett elkerülni, hogy a nevéhez fűződjön a csapatok behívása. Arra hivatkozott, hogy ilyen körülmények között nem lehet összehívni a kormányt, amely dönthet a kérdésről. Az MDP első titkára sokáig úgy gondolta, hogy nem kell ilyen kéréssel zaklatni Moszkvát, s a rend helyreállítható hivatalos kérés nélkül, Andropov nagykövet és a Magyarországon állomásozó szovjet egységek segítségével.

„Éjjel két órakor megindultak a csapatok, s a behívó kérelem csak később született meg. A levélen Hegedüs András neve szerepel. A magyarkérdés ettől fogva mindennap szerepelt az SZKP vezetőségének ülésén, s Hruscsovék egyre inkább hajlottak valamiféle kompromisszumos megoldásra”

– Október 23-án éjjel még nem volt napirenden a „jobboldali elhajlónak” tartott Nagy Imre miniszterelnöki kinevezése. A feljegyzések szerint támogatták bevételét a kormányba, mint ahogy a társadalmi támogatottság kiszélesítése érdekében olyan politikusok szerepvállalását is, akik nem tagjai a kommunista pártnak, azt azonban nem, hogy ő legyen a kabinet első embere. Az október 24-én Budapestre repülő Mikojan és Szuszlov azonban már ezt a verziót javasolta Moszkvának, s a Kreml ezt el is fogadta – mondja Sztikalin.

Az első napokban Moszkva folyamatosan párhuzamot von a magyar és a lengyel helyzet között. Csak 24-én dől el, hogy a Varsó felé vonuló csapatokat megállítják. A szocialista pártok vezetőinek tanácskozásán megállapítják, hogy Lengyelország stabilizálódik, Gomulka kézben tartja a helyzetet. Láthatóan megbékélnek Gomulka kinevezésével, s beleegyeznek Rokosszovszkij háttérbe vonásával.

A figyelem teljes egészében Magyarországra összpontosul, s az események varsói alakulásából Moszkva azt a következtetést vonja le, hogy a helyzet rendezhető kompromisszumok révén, békés úton. Mint Zsukov marsall fogalmaz, „Moszkvának most több politikai rugalmasságot kell tanúsítania”. Nagy különbség azonban, hogy Magyarországon ekkor már nemcsak tüntetések vannak, hanem eldördültek az első lövések. Különösen feszültté válik a helyzet október 25., a Kossuth téri sortűz után.

– A szovjet vezetés ezekben a napokban valójában kivár, s feszülten figyeli az események alakulását. Egyre inkább érzik, hogy csökken a békés megoldás esélye, október 30-ig azonban az a vélemény dominál, hogy Nagy Imrének nincs alternatívája. Hruscsovék nem igazán elégedettek ezzel a megoldással, ám úgy látják, nincs más választás. Így aztán úgy vélik, támogatni kell őt, és megpróbálni minél inkább hatni rá – fogalmazza meg a korabeli feljegyzésekből levonható következtetést Szereda.

A budapesti nagykövetség azonban ez idő tájt már jelzi, hogy a helyzet egyre bonyolultabb, s ez már előrevetíti a fordulatot, a 31-én hozott döntést. Először még elvi engedményekről folyik a szó, majd a nemzetközi körülmények hirtelen megváltozása – a szuezi válság kirobbanása és a megbizonyosodás az amerikai álláspontról, azaz arról, hogy a beavatkozás nem jár kiterjedt konfliktussal – másfelé löki a szovjet vezetés elgondolását.

– Míg 30-án még a békés megoldás uralta a moszkvai elképzeléseket, egy nappal később 180 fokos fordulat következett be. Egyrészt hatottak a Kremlre a budapesti Köztársaság téren történtek. Egyidejűleg az is világossá vált, hogy a korábbi retorika ellenére az egyébként éppen a választási kampány hajrájában lévő Egyesült Államok nem fog beavatkozni Magyarországon, a szuezi válság pedig lépéskényszerbe hozta Hruscsovot. „Ha Egyiptom mellett Magyarországon is vereséget szenvedünk, az a Szovjetunió gyengeségét bizonyítja, s ezt nem engedhetjük meg”, fogalmazott az SZKP főtitkára. Így aztán a budapesti erődemonstráció mellett döntött – állapítja meg Sztikalin.

„Érezhetően megváltozott a hozzáállás a szocialista táboron belül is”

– Október 30-án Kína megváltoztatta a magyarországi eseményekkel kapcsolatos álláspontját, és ezt egyértelműen Moszkva tudomására hozta. Peking úgy vélte, hogy Budapesten immár nem csupán a szovjet befolyás csökkenésével kell számolni, hanem maga a szocialista berendezkedés is veszélyben van, s ez példaértékű lehet, ami megengedhetetlen. Nem szabad számításon kívül hagyni azt sem, hogy a szovjet befolyás csökkenése – s itt Szuez és Budapest miatt kettős hatásról van szó – már nemcsak a sztálinistáknak nem tetszik, hanem a társadalom többségének sem. Így aztán Hruscsovnak saját pozíciója megerősítésére is gondolnia kellett. Ehhez járult az érezhetően tartózkodó amerikai magatartás, ami aztán végképp megkönnyítette Hruscsov döntését a katonai beavatkozás kérdésében – teszi hozzá Szereda.

Ezután felgyorsulnak az események. Nagy Imre, miután nem kap kielégítő választ Andropovtól a megegyezéssel ellentétes szovjet csapatmozgásokról, november 1-jén bejelenti a kilépést a Varsói Szerződésből, s kihirdeti az ország semlegességét. Moszkva ugyanakkor jobb híján megtalálja bábfigurának Kádárt.

– Nem volt sok választás, s a Nagy Imre-kormány tagjaként a folyamatosság és a legitimitás látszatát fenntartandó esett a választás a Brionin tartott Hruscsov–Tito találkozó után a kezelhetőnek vélt Kádárra, de e forgatókönyv kulcsfigurája a szürke eminenciás Münnich Ferenc volt. Ő beszélte rá Kádárt, hogy forduljon a szovjet nagykövetséghez, és repüljön Moszkvába. A nyár elejétől azonban már egyre inkább képben van Kádár. Úgy is mondhatnánk, hogy a Kreml teszteli. Találkozik vele Moszkvában Szuszlov, majd Mikojan is. Utóbbi ezután azon a véleményen van, hogy Kádár nem jelent veszélyt. A legfontosabb tényező azonban az, hogy nincs nagy választék. Így aztán annak ellenére került előtérbe, hogy Molotov például még november 3-án is élesen kikelt ellene – tárja fel Sztikalin a Kádárhoz fűződő elképzelések mögött meghúzódó részleteket.

Mint a későbbi budapesti szovjet jelentésekből kiderül, Kádár János beváltja a hozzá fűzött moszkvai reményeket. Decemberben megkezdődnek a letartóztatások, a kommunista pártok 1957. januári budapesti találkozója után pedig még inkább megkeményedik a rendszer. A testvérpártok vezetői megnyugodhatnak, hogy Magyarországon nem lesz többpártrendszer.

„Egyre bizonyosabb Nagy Imre bíróság elé állítása. Pedig november 4-ig még az is felmerült, hogy miniszterelnök-helyettes lesz a kormányban, az pedig egyértelműnek tűnt, hogy lemondása esetén semmiképpen sem esik bántódása. November 4. azonban alapvetően változtatott ezen a megítélésen”

Moszkvával egyeztetve már 1956. november 26-án megkezdődött a per előkészítése, a kompromittáló anyagok gyűjtése. A tárgyalás azonban csúszott az először tervezett 1957. novemberi időpontról a szovjet–jugoszláv viszony alakulása, majd 1958 februárjában a szovjet–amerikai leszerelési tárgyalások miatt. Májusban aztán napvilágra került a jugoszláv kommunisták moszkvai szemmel nézve számos revizionista elemet tartalmazó programja, s az e körül folyó vita Kádár meglátása szerint már megfelelő nemzetközi környezet a per megkezdésére.

– Abban egyetértett mindenki, hogy Nagy Imrét bíróság előtt kell felelősségre vonni. Míg azonban Moszkva egyre inkább jelképes, amint az 1958. február 5-én kelt feljegyzésben megfogalmazódik, nagylelkű, tehát semmiképpen sem halálos ítéletet szorgalmazott, Kádár és szűk köre úgy vélte, amíg nem akasztják fel Nagy Imrét, addig folyamatos veszély fenyegeti az új hatalom legitimitását. Hruscsov, mint a dokumentumok is bizonyítják, különösen aggályosnak tartotta a kivégzést a XX. kongresszuson elhangzottak után – vázolja a per körülményeit moszkvai levéltári kutatásaira alapozva a két orosz történész.

A Szovjetunió presztízsét érezhetően csorbította a magyar forradalom leverése. Különösen a nyugati baloldali értelmiség kiábrándulása, bojkottja volt szembetűnő. A Time magazin azonban már 1957-ben az év emberévé választotta Nyikita Hruscsovot, akinek 1959-es amerikai látogatásán végképp nem emlegették fel a brutális budapesti katonai fellépést.

1961-ben született külpolitikai újságíró, elemző, publicista. A Demokrata és a Magyar Hang hetilapok külpolitikai szakújságírója, a #moszkvater, a szláv világgal és a posztszovjet térséggel foglalkozó portál alapító főszerkesztője. Előtte 28 éven át a lap megszűnéséig a Magyar Nemzet konzervatív napilap munkatársa, 2000-től 2017-ig a külpolitikai rovat vezetője, majd a lap főmunkatársa. A lap utolsó moszkvai tudósítója. Érdeklődési területe a posztszovjet térség, emellett a globális folyamatok. Rendszeresen publikál külpolitikai folyóiratokban, írásai, interjúi időről időre megjelennek a közép- és kelet-európai sajtóban. A Putyin-rejtély (2000) című könyv szerzője, 2009-től a Valdaj Klub állandó tagja. A Metropolitan Egyetem kommunikáció szakának docense. A Tolsztoj Társaság a Magyar-Orosz Együttműködésért Egyesület elnökségének a tagja.