„nem oda korcsolyázunk, ahol a korong van, hanem oda, ahova érkezik”
„Feleslegesen költenek euró milliókat átigazolásokra, edzőtáborokra, orvosokra. Ez így csak a játékosoknak és az edzőknek éri meg…”
Fotó:EUROPRESS/Sergei SUPINSKY/AFP
A labdarúgás bölcsője Anglia, ahogy a mondás tartja. A Premier Ligue a mai napig egy brand. Száznál több ország veszi meg évről évre a közvetítési jogokat. A „matchday” a mai napig szent dolog a szurkolóknak, még akkor is, ha a közvetítések miatt már rég nem a vasárnap a szent nap. Nyilván nem a koronavírus idején, de Angliában a meccs mindig jó ok arra, hogy bevágjon az ember pár sört, meg viszkit a barátaival, és esetleg betoljon egy fast foodot a stadionban. A játékosok mezének eladásából is milliók kerülnek az egyesület kasszájába. Fontban… Statisztikák szerint a 40-50 fontos jegyár mellett nagyjából ugyanennyit elkölt a meccsen a szurkoló. Ezért a pénzért kedvére ordíthat, vagy énekelheti a csapat indulóját.
„A szovjet időkben az a fogalom, hogy <profi sport> nem létezett. Míg a többi országban a futball szép lassan a szórakoztatóipar része lett, a Szovjetunió nem tartozott ezek közé”
A háborús doktrína a fizikai fejlesztést szabta meg célul és feladatul, hiszen az országnak ki kell nevelnie a jövő katonáit. A szponzor és a reklámbevétel ismeretlen szavak voltak azokban az időkben. Olimpiákon, világbajnokságokon egyetlen cél lebegett a szovjet sportvezetők előtt, mégpedig az, hogy megelőzzék a fő ellenség, az Egyesült Államok sportolóit.
„A futball meccsek a szovjet érában vonzották a nézőket. Moszkvában, Minszkben, Tbilisziben, Kijevben vagy Leningrádban szinte biztos volt a teltház, ami több tízezer nézőt jelentett”
Pedig azért TV közvetítések is voltak. Persze, közel sem annyi, mint ma. Igaz, ezeknek a telt házaknak is meg volt az oka. Konkrétan az, hogy a szórakoztatóipar nem nagyon kényeztette el a nézőket. Volt két-három csatorna, de jobbára azok is olyan műsorokkal „szórakoztatták” a népet, mint a „Mezőgazdaság egy órában” vagy a „Gyerünk lányok!”…
Az olimpiák, világbajnokságok persze képernyőre kerültek, de azzal a céllal, hogy a nép láthassa az amerikaiak felett aratott győzelmeket. El kellett juttatni a nép agyáig, hogy mi jobbak vagyunk a kapitalistáknál. A kijevi Dinamo volt az első futballcsapat, amelyik megtarthatta a hazai meccsek jegybevételének valamennyi százalékát. Később ezt kiterjesztették a többi csapatra is.
„A Szovjetunió szétesése után az utód országokban, így Ukrajnában is minden évben kevesebb jutott a futballra a büdzséből”
Hogy fenn tudjanak maradni, az ukrán csapatok sorra adták el a játékosaikat külföldre. Így volt ez Kijevben, Odesszában vagy bárhol. A széthullás után a szurkolóknak nehéz volt megszokni, hogy egy Dinamo-Szpartak meccs után be kell érniük, mondjuk a Poltava elleni „derbivel”, ahol csak a gólarány volt kérdés… Ezekre a mérkőzésekre egyre kevesebben voltak kíváncsiak.
Változást a kilencvenes évek végére az hozott, hogy szinte minden klub valamelyik oligarcha kezébe került. A teljesség igénye nélkül: Grigorij Szurkisz-Dinamo Kijev, Rinat Ahmetov – Sahtar Donyeck, Szergej Taruta – Metallurg Donyeck, Igor Kolomojszkij – Arszenal Kijev, Alekszandr Jaroszlavszkij – Metalliszt Harkov, Nyesztor Sufrics – Goverla Uzsgorod.
„Az ukrán labdarúgás zászlóshajója továbbra is a Dinamo maradt”
Annyival a többi csapat felett járt, hogy az otthoni meccsekre lassan alig ment ki néző. Idegenben többen nézték őket, a helyi szurkolók amellett, hogy látni akarták a kijevieket, bíztak a csodában, hogy hátha az ő csapatuk csinál csodát…
Amikor Valerij Lobanovszkij a kilencvenes évek végén visszatért a Dinamóhoz és a csapat a nemzetközi kupákban is letette a névjegyét, a jegyeket négy-ötszörös áron adták a jegyüzérek, de így is telt ház volt. A hazai bajnoki és kupameccseken viszont alig volt néző a stadionban. Vélhetőleg azért, mert minden csapat előre feltett kézzel érkezett, és csak azon voltak, hogy minél kevesebb kapott góllal megússzák. Ez pedig így élvezhetetlen volt.
„Igazából a fent említett oligarcháknak kellett volna azzal törődni, hogy becsalogassák a nézőket a stadionjaikba”
A szurkoló jó meccset, látványos játékot szeretne látni, amit aztán kibeszélhet otthon, munkahelyen vagy baráti társaságban. Erre Ukrajnában senki nem fordított figyelmet. Hogy miért? Mert a jegybevétel a töredéke volt a televíziós jogdíjaknak. Jönnek meccsre? Jó! Nem jönnek! Úgy kell nekik…
A klubok tulajdonosainak és menedzsereinek fontosabb volt a tévés bevétel, a játékosok adásvétele, a mérkőzések eredményeinek befolyásolása, vagy éppen a játékvezetők korrumpálása… A szovjet időben a csapatok valamelyik minisztériumhoz vagy gyárhoz tartoztak, most oligarchákhoz. És ezek az urak nem tanulták meg, hogy a futball van a szurkolókért és nem fordítva. A vasfüggöny lehullása után mehettek külföldre, megtanulhatták volna, hogy is működik egy klub, de ők nem akartak tanulni.
„Talán a Dinamo és a Sahtar az a csapat, ahol megpróbáltak valamit tenni. Szurkolói fanklubokat hoztak létre, de ezek is csak felszínes dolgok”
Az utóbbi időben Ukrajnában komolyan fejlődött a szórakoztatóipar, ami onnan szakít magának követőt, ahol nem foglalkoznak velük. És bizony sokan a koncertet, mozit vagy bármi mást választják a futball meccsek helyett. Aztán a külföldi bajnokságok közvetítései is otthon marasztalják a nézőket. Ők valahogy úgy vannak vele, hogy inkább megnéznek egy jó meccset a fotelban ülve, mint egy rosszat a stadionban… Az aktív szurkolókból így lettek „foteldrukkerek”.
„A kétezres évek közepén jött el az ukrán futball aranykora”
Sikeres szereplés a 2006-os németországi Európa-bajnokságon, aztán a lengyelekkel közösen rendezett kontinensviadal 2012-ben. Érdekesebb lett a hazai bajnokság, a Dinamo mellé felnőttek olyan csapatok, mint a Sahtar, a Metalliszt vagy a Dnipropetrovszk, később a Zarja. Néhány év alatt az ukrán bajnokság bekerült az európai bajnokságok top 10-es rangsorába. Nemcsak a klubok büdzséje, hanem a színvonal emelkedése miatt is. Megkezdődtek a stadion építések, rekonstrukciók Donyeckben, Odesszában, Lvivben, de szinte mindenhol az országban. Az emberek kezdtek visszatérni a stadionokba.
„Az átlagos nézőszám a 2012-13-as bajnokságban volt a legmagasabb, 12 602 szurkoló látogatta a meccseket. Csak összehasonlításképpen, az első független ukrán bajnokságban 1992-ben 5703 volt az átlag nézőszám”
De aztán minden visszatért a régi kerékvágásba, és a 2018-19-es bajnokság már csak 3922 nézőt vonzott átlagosan. A Dinamo-Sahtar meccseket még csak-csak megnézik, ennek a két csapatnak a nemzetközi mérkőzéseit is, valamint a válogatott találkozóit. Aztán néma csend… Némelyik első osztályú bajnokin 4-500 néző lézeng a lelátókon de volt olyan bajnoki, amit 150 fizető néző tekintett meg. Gyakorlatilag a játékosok hozzátartozói. Ez a legnagyobb baja az ukrán profi futballnak.
Van olyan másod- vagy akár harmadosztályú mérkőzés, amire több ezren kimennek… De ha ez így van, akkor miért van szükség profi labdarúgásra? A klubtulajdonosoknak?
„Feleslegesen költenek euró milliókat átigazolásokra, edzőtáborokra, orvosokra. Ez így csak a játékosoknak és az edzőknek éri meg…”
Pár éve a svájci Thomas Grimmet választották meg az első osztályú csapatok ligájának elnökévé. Ő szinte mindent megígért, hogy visszacsalogassa a lelátókra a nézőket, talán csak azt nem, hogy a szünetekben Shakira fogja énekelni a Waka Wakát… Aztán minden maradt a régiben. Grimm úr ugyanolyan nagy mesemondó, mint névrokonai, Wilhelm és Jacob Grimm…
Hogy hová tűntek a szurkolók? Van, aki külföldön keresi a kenyerét, van, aki háborúzik… De a nézőket nehéz az orruknál fogva vezetni. A messziről bűzlő mérkőzések, a korrupt vezetők nem vonzóak a szurkoló szemében. Nem kell ezt az orosz konfliktusra, vagy az ország nehéz helyzetére fogni. Ha a kutyádat csak ígéretekkel eteted, előbb-utóbb megunja és elszökik. Ahogy az ukrán szurkolók a lelátókról.
Nem oda korcsolyázunk, ahol a korong van, hanem oda, ahova majd érkezik.
Ez a kanadai hokiistennek, Wayne Gretzkynek tulajdonított, sokakat inspiráló mondat minden értelemben az előregondolkodás egyfajta metaforája, amit a #moszkvater is irányjelzőnek tekint.
Email : info@moszkvater.com
© 2018-2025 - #moszkvater
