„nem oda korcsolyázunk, ahol a korong van, hanem oda, ahova érkezik”
Gyetvai Mária írása a #moszkvater.com számára
„Ebben az egyenlőtlen versenyben sorra buknak el az objektivitásra, nemcsak a hírek közlésére, hanem hátterük megvilágítására is törekvő sajtóorgánumok” (a kép illusztráció)
Fotó:EUROPRESS/Mladen ANTONOV/AFP
Aligha vonja kétségbe valaki is, hogy a mai kor emberére információk tömege zúdul akár akarja, akár nem. A többség akarja, vagy legalább is hagyja, hogy elhitessék vele, akarja. Onnan ez az óvatos megfogalmazás, hogy a sajtó, a tájékoztatás szinte kezdettől, a könyvnyomtatás feltalálásától a formális vagy informális hatalom birtokosainak eszköze volt a befolyásolásra, a közvéleménynek az ő érdekeiknek, céljaiknak megfelelő formálására. Ennek nemcsak álhírek közlése a módja, hanem valós hírek, megtörtént események egyoldalú láttatása, az valóság egy részének elhallgatása is. Jóllehet ez nagyon is aktuális téma mostanában, le kell szögezni, hogy a sajtó történetét végig kísérik a maihoz hasonló korszakok, amikor is a „szelektív” tájékoztatás, vagy éppenséggel az álhírek terjesztése meghatározott érdekeket szolgált, többnyire politikaiakat, s nem egy esetben milliók halálával végződő háborúk kitörését készítette elő, mint amilyen volt például az I. világháború.
„Ami most új, az az elektronikus média megjelenése, terjeszkedése és a médiakínálat egyre erőteljesebb koncentrációja”
Közhely, hogy felgyorsult az élet. Az emberek minél rövidebb idő alatt szeretnének a lehető legtöbb információhoz jutni. Látszólag ezt szolgálja ki a média, jó esetben „csak” instant hírekkel, rosszabb esetben releváns hírek helyett a „nap hírének” titulált sztorikkal, alkalmasint celebek vagy politikusok magánéletéről. Ezzel párhuzamosan zajlik a nyomtatott sajtó visszaszorulása, és a médiavilág koncentrálódása. Nagy rádiós és televíziós csatornákat is birtokló médiakonszernek jönnek létre, és válnak egyre meghatározóbbakká a piacon. Kiszorítják a „kis halakat”.
„Ebben az egyenlőtlen versenyben sorra buknak el az objektivitásra, nemcsak a hírek közlésére, hanem hátterük megvilágítására is törekvő sajtóorgánumok”
Patinás lapok szűnnek meg, a megmaradók pedig megpróbálják felvenni a kesztyűt, egyszerre készítenek elektronikus és nyomtatott kiadásokat. Az általuk foglalkoztatott újságírók, akiknek számát költséghatékonyság címén, de kényszerből is folyamatosan csökkentik, mind többet és többet dolgoznak.
„Egyre kevesebben állítanak elő egyre több <terméket>, azaz cikkeket nyomtatott és elektronikus változatban, anyagokat rádiós és televíziós műsorok számára. A költségek visszaszorítása mellett ez kihat az újságírói munka minőségére is, úgy a sajtómunkások, mint a produktumaik tekintetében”
A hazai helyzetet alapul véve, feltételezve, de meg nem engedve, ez igaz az úgynevezett fejlett világ egészére. Már nem az egyetemek megfelelő fakultásai gondoskodnak például a külpolitikai újságírók utánpótlásáról, hanem újságíró iskolák ontják magukból a zsurnalisztákat. Tisztelet a kivételnek, többségük nem rendelkezik mélységi ismeretekkel egy vagy több ország, nyelvterület történetéről, kultúrájáról. A nemzetközi sajtóból, hírügynökségektől szerzett információkat „szűrés” nélkül adja tovább. Így gyakran megesik, hogy éppen a lényeg marad ki a cikkből.
„A terjedelmet a helyszűke, a lényeglátást pedig a háttérismeretek hiánya korlátozza”
A média koncentráció miatt azonban nemcsak a kínálat és a minőség csökken, hanem a vélemény szabadsága is. A média konszernek egy-egy politikai irányzat, párt vagy pártok szolgálatába szegődnek, és annak szemével láttatják a világot. Vagyis, azt „vetetik észre” az olvasóval, ami annak a politikának az érdekeit szolgálja. Ennek következtében a média kínálat, minden egyéb negatív változás mellett, polarizáltabb is lett. Az egyik oldalra figyelő olvasó, néző, ha véletlenül, vagy változatosságra vágyva a másikba is belenéz, megeshet, hogy ugyanazokról az eseményekről, személyiségekről pont az ellenkezőjét olvassa.
Nem lehet, tehát, csodálkozni azon, hogy a Reuters Institute for the Study of Journalism és az Oxfordi Egyetem közös felmérése, amelynek eredménye idén júniusban látott napvilágot, kimutatta,
„a politikailag polarizált országokban alacsony a médiába vetett bizalom. Az Egyesült Államokban 32 százalék, Magyarországon 25 százalék, Görögországban 19 százalék”
A Nyugat mostanában sokat foglalkozik a „hamis hírek” problematikájával. Különböző rendű és rangú politikusok óva intenek attól, hogy az emberek a világnak ebben az ingadozó felében felüljenek ilyeneknek, inkább csak nekik higgyenek. Az elbizonytalanodó média fogyasztó előbb-utóbb senkinek sem fog hinni.
A szóban forgó tanulmány már rámutat a politikai hírektől való elfordulásra. Ám kissé egyoldalúan ítéli meg ennek okát, nevezetesen, hogy az emberek szívesebben olvasnak szórakoztató dolgokról. Csaknem bizonyosak lehetünk abban, hogy az ukrajnai háború nem csak azért foglalkoztatja kevésbé az amerikai közvéleményt, mert annál sokkal fontosabbnak tartja például Johnny Depp magánéletét, hanem azért is, mert túlságosan egyoldalúnak látja az arról közölt híreket. Az elektronikus médiaguruk mantrája az inkluzív újságírásról, vagyis, hogy a „fogyasztókat” bevonják az alkotásba, hiszen kommentárt fűzhetnek a közölt cikkhez, egyre kevésbé igaz. A „kommentelők” köre ugyanis mind szűkebb, bár egyre hangosabb.
„A mai helyzet további újdonsága a közösségi média térhódítása, amelyben szívesebben nyilvánítják véleményüket az emberek. Abban a hiszemben teszik ezt, hogy így az zárt körben marad. Már látjuk, hogy ez sem igaz”
Példa erre Scott Ritter, volt amerikai titkos szolga, akinek podcastjait villámgyorsan eltávolították a YouTube-ról, mert a mainstream média által elhallgatott információkat közölt az ukrajnai háborúról. Ennek fényében mennyire tekinthető igaznak, hogy az emberek csak a szórakoztató dolgokra figyelnek? Mérsékelten, hiszen a hatalom bizonyára nem szánta volna el magát erre a radikális lépésre, ha nem tartott volna attól, hogy egyesekre mégis hatni fognak Ritter közlései. A sajtó, minden propaganda ellenére egyáltalán nem az inkluzivitás, és a véleményszabadság irányába halad.
„Ezért indokoltnak tűnik az a vélelem, hogy a sajtószabadság ellen vétő <rossz fiúk> talán nem is olyan sokkal rosszabbak, mint a mindenféle szabadság nyugati zászlóvivői”
Az inga mind a két irányba kileng, ha egyszer elmozdítják. A világ magát jobbnak tartó felében pedig elég nagyot löktek rajta, és fognak még nagyobbat is, ha kizárólag algoritmusok válogatják majd a közlésre érdemes híreket, ha elszaporodnak a kinyomozhatatlan eredetű hírek, amelyek pánikot keltenek, s aztán egyik percről a másikra eltűnnek a világhálóról. Ha ez válik uralkodóvá, bárki gondolja is, hogy uralja és irányítja ezt a folyamatot, csalódni fog.
Nem oda korcsolyázunk, ahol a korong van, hanem oda, ahova majd érkezik.
Ez a kanadai hokiistennek, Wayne Gretzkynek tulajdonított, sokakat inspiráló mondat minden értelemben az előregondolkodás egyfajta metaforája, amit a #moszkvater is irányjelzőnek tekint.
Email : info@moszkvater.com
© 2018-2025 - #moszkvater
hufi says:
Ide kapcsolódik az állítólagos hírek problémája, a haverok által megrendelt, majd arra hivatkozva publikált vélemények.
A gépi algoritmusokat egy tapasztalt kommentelő ügyesen kijátszhatja. Ha ezeket is felveszik a “tiltólistára”, a végén a saját csapdájukba esnek, nem lesz vélemény.
Ha nem úgy fütyülnek ahogy ők akarják, akkor büntetik mint Elon Muskot!
csakafidesz says:
Régen volt még korrekt hírszolgáltatás, de a modern sajtó nem informálni, hanem formálni akar. Néha nyíltan is. Ld. Szabad Nép félórák.
Mivel az újság nagy közvélemény formáló erő ezért a diktatúrák vigyáznak arra is, hogy a velük ellenséges (külföldi) lapokhoz senki, vagy csak a kiváltságosok férjenek hozzá. A nagy könyvtáraink mind megkapták, és megkapják az egész világsajtót. Régen ezeken kívül még a pártfejeseknek külön nyomtattak egy zöld füzetet, az MTI bizalmas kiadványát a legfontosabb cikkek pontatlan fordításaival.
Az élet úgy hozta, hogy 23 éves koromtól gyakorlatilag mindenhez hozzáférhettem. Anno már 1968-ban a prágai eseményeket is a Neue Zürcher Zeitung segítségével követtem, és szinte minden zárt állományban lévő könyv megfordult a kezemben. Ráadásul párton kívüliként, szóval teljesen függetlenként olvasgattam hétről hétre a Newsweek, New Statesman, Der Spiegel, Handelsblatt, NNZ stb. cikkeit. Az el is kényezteti az embert, hogy neki megvan a lehetősége tájékozódni.
Drezda 1989 augusztusa. Fekszem a szálloda 3. emeletén negyvenfokos lázzal. Jött az orvos: Tüdőgyulladás, feküdnöm kell még egy hétig utána menjek haza. A szálloda vezetője felküldi a szobalánnyal az ebédemet, mellékelten egy Neues Detschland c. propagandakiadványt, hogy ne unatkozzak. A tévé híreiben a Magyarországon maradó NDK-sokról zajlik eszmecsere. A studiókban ülők szavait alig hiszem el. Vagy én felejtettem el németül, vagy az illetők ‘újbeszél’ német nyelve ilyen. A leggyakoribb ige: “verraten”.
Kértem a szobalányt, hogy hozzon valami rendes újságot, Der Spiegelt, Frankfurter Allgemeine-t. Kicsit elsápadt, majd helyretett: Kérem mi tudjuk, hogy Ön ezekhez a lapokhoz hozzáfér a hazájában, de minálunk tilos olvasni őket.
Igen, ez a totális diktatúra egyik vonása. Nemcsak, hogy nem lehetett kapni a nyugati újságokat, de elolvasni is tilos volt ezeket.
Ahol letiltanak lapokat, hozzáférhetetlenné tesznek információkat ott diktatúra van. A következő lépés, hogy elviszik a más véleményen lévőket.
Sárközi Kitti says:
A média kapcsán talán érdemes lett volna egy bekezdés erejéig a hazai médiahelyzetre is kitérni. Vajon önzenzúrát gyakorolt a szerző, vagy a főszerkesztő nem engedte, hogy efféle dolgokról szó essen? A Liberties Rule of Law 2023-as jelentése alapján Magyarország és Lengyelország a sor végén kullog sajtószabadság szempontjából. Csak egy-két momentum a jelentésből: Magyarország kormánya permanens módon használja a közmédiát propaganda terjesztésére, a kormányközeli lapokban pedig módszeresen hallgatnak el információkat a nyilvánosság elől. Szóval az, hogy Magyarországon mindössze 25 százalék bízik a médiában, nem csoda. Inkább az a csoda, hogy ennyien is bíznak még a médiában.