A fősodor kudarcot vallott az Ukrajnában folyó háborúval kapcsolatban, állapítja meg Patrik Baab, német politológus és újságíró. „A front mindkét oldalán” című könyv szerzője erre nemcsak az ukrajnai fronton tett látogatásai során jött rá, de kutatásai is pontosan ezt mutatják. Az, hogy betartja az újságírói normákat, következményekkel jár számára. A német média célkeresztjében, Ukrajnában pedig a kijevi titkosszolgálat halállistájára került.

Patrik Baab írása a #moszkvater.com-on

2022. szeptember 25-én a donyecki Park Inn szálloda ablakánál állok az ötödik emeleti szobámban. Nézem, ahogy egy tüzérségi gránát becsapódik egy lakóházba. Tőlem 800 méterre a homlokzat egy része lezuhan. Nagyjából ugyanebben az időben kapok egy SMS-t a T-Online-tól. A szerkesztő, Lars Wienand azt akarja tudni, hogy választási megfigyelő vagyok-e az oroszok által megszállt területeken tartott népszavazásokon. Pedig én az ukrajnai és oroszországi kutatóutaim egyikén vagyok. Elmagyarázom neki, hogy egy újságírócsoporthoz tartozom. De úgy tűnik, csak pro forma érdeklődött, mert a magyarázat nem érdekelte.

„Miközben az utastársammal a milíciák, mesterlövészek, tüzérségi lövedékek és aknák elől próbálunk menekülni Donbasszban, Németországban a szerkesztők újságírói támadásba lendülnek”

Azt állítják, választási megfigyelő voltam Putyin látszat-népszavazásain, a Kreml embere, egy, a politikai pályáról lecsúszott újságíró. Ennek következtében a Christian-Albrechts-Egyetem Kielben (Észak-Németország) és a berlini Média és Kommunkikáció Főiskola visszamondta tanári megbízatásaimat. Bedőltek egy hamis jelentésnek, amelyet azért gyártottak, hogy valaki bedőljön neki. Mert az ilyen feljelentési kampányok, amelyekről a T-Online ismert, csak akkor működnek, ha mások is csatlakoznak hozzájuk. Az pedig senkinek nem jutott eszébe, hogy kiderítse az igazságot.

Ez a nyilvános vitakultúra és az újságírói mesterség pusztulását mutatja. Az a tény, hogy emiatt két tanári állást is elvesztettem, az egyetemek szinkronizálását és a NATO propaganda narratívájának való alávetettségét mutatja. Az események a fősodor, és a német közvélemény messzemenő valóságvesztésére utalnak. Belehabarodtak saját propagandájukba, és már nem képesek felfogni a valós helyzetet.

A következőkben tíz példában szemléltetem a sajtó valóságtagadását.

1. Katonai vakság

A háború pozícióháborúvá vált. Minden offenzíva során masszív légi és tüzérségi fölény nélkül sok vér folyik. Annalena Baerbock német külügyminiszter 2023. szeptember eleji kijevi látogatása során a vele utazó Christian Freuding dandártábornok, a német védelmi minisztérium ukrajnai különleges vezérkarának vezetője egy beszélgetés során kijelenti a moderátornak, Anne Applebaumnak: „Vissza akarjuk állítani Ukrajna területi integritását”. – „Az 1991-es határokon belül?” – „Pontosan”.

Ezt a média mindenféle megjegyzés nélkül közvetíti. A Der Tagesspiegel napilapban szeptember 21-én ez áll: „Előrenyomulás a déli fronton. Ukrajna a jelek szerint első ízben győzi le a ‘Szurovikin-vonalat’ nehézgépekkel”. Ez azonban nem felel meg a fronton kialakult valós helyzetnek.

„A vágy a gondolat atyja”

A szakértők viszont az ellentámadás kolosszális kudarcáról, hatalmas ukrán veszteségekről beszélnek, arról, hogy soha nem volt esély az orosz hadsereg legyőzésére és a kitűzött célok elérésére. Seymour Hersh a CIA egyik munkatársát idézi: „A háborúnak vége. Oroszország győzött. Nincs több ukrán offenzíva, de a Fehér Háznak és az amerikai médiának fenn kell tartania a hazugságot”.

A németországi sajtó is terjeszti a propagandát. A „közösségi média” és az alternatív sajtó nélkül keveset tudnánk a tényleges helyzetről. Katonai szempontból az újságírók lenyűgöző valóságvesztést mutatnak. A mediális felhajtás az úgynevezett ellentámadás körül tehát a propagandát részesíti előnyben az újságírással szemben.

2. Erkölcsi és etikai vakság

A donbasszi emberek számára a háború már 2014 márciusában elkezdődött, és nem a 2022-es orosz támadással. A kelet-ukrajnai polgárháborúban az ukrán hadsereg évek óta használ nemzetközileg tiltott kazettás bombákat is, például pillangóaknákat, amelyeket 20 darabos patronokban lőnek ki gránátokkal és rakétákkal, és nagy területen szórnak szét. Azóta a civil lakosság ellen is háborút folytatnak.

A mobiltelefon-szolgáltatók által leállított SIM-kártyák száma alapján készült becslések 2023. szeptember elején mintegy 400 ezerre teszik az ukrán katonák halálos áldozatainak számát. Scott Ritter katonai elemző és volt amerikai fegyverellenőr kijelentette: „Nincs olyan forgatókönyv, amelyben Ukrajna győzhetne. Már nem maradtak kiképzett csapataik. Az áldozatok száma elképesztő. Az Ukrajnát támogató országok felelősek több százezer ember haláláért”. A

„A sajtó alig tudósít arról a sok emberről, akik a frontvonalon elestek. Ezzel maga is erkölcstelenül viselkedik”

Peter Sloterdijk filozófus 1983-ban „információs cinizmusról” beszélt. Itt épp erről van szó. De ennek az információs cinizmusnak oka van: Jacques Baud katonai elemző ezt abban látja, hogy „a donbasszi embereket ‚Untermenscheneknek‘ tekintettük, akik nem érdemlik meg, hogy normális életet éljenek. Ezért van az, hogy a médiánk soha nem számol be a civil áldozatokról …”.

Ebben a cinikusságban a média erkölcsi és etikai vaksága tükröződik.

3. Ok-okozati vakság

A 2013/2014 év telén a Majdanon zajló tüntetések számos szemtanúja a következőkről számol be: Operatőrök, akik elküldtek mindenkit, aki nem fejezte ki egyetértését a tüntetésekkel; oligarchák által fizetett biztonsági erők; szigorú szelekció az emelvényen; Nyugat által fizetett civil szervezetek, akik téli ruhákat, sátrakat, fűtőtesteket hoztak; lengyel és litván diplomaták, akik pénzt osztogattak a tüntetőknek; nyugat-ukránok, akiket Lviv környékén béreltek fel, és kéthetente Kijevbe szállítottak; Soros György amerikai milliárdos „Nyílt Társadalom Alapítványai”, akik két hét alatt többet fizettek a megvásárolt tüntetőknek, mint amennyit azok négy hét alatt Nyugat-Ukrajnában meg tudtak keresni; tech-camps, ahol az Egyesült Államok kijevi nagykövetségének képviselői tanították az aktivistákat arra, hogyan mozgósítsanak a tüntetésekre. Mindezekhez hozzá lehet férni nyilvános forrásokban.

„Ezért arra következtetek, hogy az újságírók nem érdekeltek abban, hogy kutatással a dolgok végére járjanak. Ha ezt megtették volna, akkor kiderült volna, hogy 2013. november vége óta naponta több száz fegyveres ultranacionalistát szállítottak Kijevbe a lvivi, volinyi és ternopili régiókból. A kifosztott katonai és rendőrségi raktárakból nyugaton, különösen Lembergben, Ternopilban és Ivano-Frankivszkban hatalmas mennyiségű fegyver került elő, amelyeket később a kijevi rendőrséggel való összecsapásokban használtak fel”

A kérdés, hogy ki lőtt a Majdanra, fordulóponttá válik. Az ARD „Monitor” című hírműsor 2014. április 10-i adása közvetett bizonyítékokkal szolgál arra vonatkozóan, hogy a Majdanon leadott halálos lövések a „Jobb Szektor” által elfoglalt épületekből érkeztek. Ezután semmi több nem következik. Ivan Katchanovski, az Ottawai Egyetem munkatársa által készített központi tanulmányról a német média alig számolt be. Részletes elemzésében arra a következtetésre jut, hogy „a mészárlás egy jól átgondolt, megtervezett és végrehajtott hamis zászlós művelet volt, amelynek célja a kormány megdöntése és a hatalom átvétele volt”.

Ezek az információk megalapozott forrásokból származnak, és szisztematikus kutatás számára hozzáférhetőek voltak. A hagyományos média azonban meg sem említette őket. Ez azt mutatja, hogy a sajtó embereinek a szerepe nemcsak abban jelenik meg, hogy kiválasztják a nyilvánosságra hozandó témákat („Agenda-Setting”), hanem különösen és épp abban, hogy mit hagynak ki („Agenda-Cutting”).

„A sajtó kapuőreinek feladata ebben az esetben a kihagyás általi hazudás”

Ez a „framing” (keretezés) azt jelenti, hogy a narratívát, azaz a jelentést nyelvi és vizuális eszközökkel a feje tetejére állítják. A NATO-val és az EU-val szövetséges ultranacionalista erők puccsát demokratikus forradalommá változtatják. Más szóval a cél az volt, hogy szándékosan aktiválják az uralkodó értelmezési mintákat, és elrejtsék a zavaró tényeket. A „stratégiai keretezés” hatása olyan, mint a nyilvánosság szándékos félrevezetése. A nyilvánosság valóságvesztését tehát szándékosan idézték elő.

4. Társadalmi vakság

Egy barátom, Vaszja hat priccset épített be a furgonjába. A háború előtt építőmunkások csapatait állította össze, amelyek feketén árulták magukat Moszkvától egészen Frankfurtig. Vaszja egyike annak a hárommillió ukránnak, akik évente többször ingáznak külföldre munkamigránsokként. Ezenkívül további kétmillióan vannak, akik állandó jelleggel külföldön dolgoznak.

„Az 1990-es évek végére már több százezer ukrán vándorolt ki Oroszországba”

Bár akkoriban ott sem voltak sokkal magasabbak a bérek, de az életmód elnyugatiasodása, és a megélhetési költségek emelkedése nem volt annyira szembetűnő. Ma csak Lengyelországban kétmillió ukrán dolgozik, főként alacsony fizetésű munkakörökben. Lengyelországban a munkaerő-közvetítő ügynökségek üzletága is virágzik. Az ukránokat lengyel állampolgárnak nyilvánítják, és otthoni ápolóként Svájcba és Németországba közvetítik őket.

Az ilyen munkák fizetése még mindig sokkal jobb, mint a hazájukban, ahol a minimálbér 2015-ös bevezetésekor mindössze 34 cent volt óránként. Ezt 2021-re háromszorosára emelték, és 1,21 eurót tett ki. A textil- és bőriparban azonban például a többnyire női munkaerő egyharmada csak kényszerű és fizetetlen túlórákkal keresi ezt meg.

„Ez a másik oka annak, hogy Ukrajna lakosságának száma hanyatlóban van”

Az ukránok száma az 1992-es 52 millióról 2020-ra alig 37 millióra csökkent. Ráadásul Donbasszban, Luhanszkban és a Krímben mintegy hárommillióan élnek. Az elvándorlás folytatódik. A háború drámaian felgyorsította a zsugorodási folyamatot. 2022 szeptemberére több mint hat és fél millió ember hagyta el az országot.

A mainstream média nem tud az ukrajnai társadalmi bajokról. Szociálisan vakok, és figyelmen kívül hagyják az emberek életének valóságát. A média által terjesztett propaganda azt akarja elhitetni velünk, hogy az ukrajnai háborúban a mi értékeinket védik. A valóságban a fősodor egy olyan rendszerrel való cimborálásnak asszisztál, amelyben pontosan ezeket az értékeket lábbal tiporják.

5. Pszichológiai vakság

2022 szeptemberének végén Luhanszk városának egyik iskolájában egy szavazóhelyiség előtt állok. A Kreml népszavazást tart a megszállt területeken az Oroszországhoz való csatlakozásról. Ezeket a népszavazásokat itt Németországban csak „álnépszavazásnak” szabad nevezni. De kivétel nélkül minden szavazó, akit a Luhanszk, Donyeck, Zaporizzsja és Herszon szavazóhelyiségeiben hallottam, kijelentette, hogy a szívükre hallgattak. Megfigyeléseim egybeesnek más újságírók megfigyeléseivel a régióban.

„A népszavazások pontosan tükrözik a lakosság hangulatát”

A polgárháború nyolc éve nyomot hagyott az emberekben. A donbasszi polgárháborúban 2014 óta támadnak civileket. Az ENSZ adatai szerint több mint 14 ezer ember halt meg, köztük közel 3500 civil.

Épp ezek azok az összefüggések, amelyekre Németországban nem mutatnak rá. Ehelyett gyalázzák a helyszíni tudósítót, mert a valóságot nem akarják úgy elfogadni, ahogy van. Megfigyeléseimet hozzá nem értő íróasztalnál ülők „álobjektivitásnak” deformálták. Nyilvánvalóan arról van itt szó, hogy a donbasszi valóság nem kerülhet be a német otthonokba. Ez ugyanis veszélyeztethetné azt a propaganda narratívát, hogy az oroszok által megszállt területeket „fel kell szabadítani”. Nem láttam a helyszínen senkit azok közül, akik ezt állítanák. Így a donbasszi hangulattal kapcsolatban is kijelentem, ez is messzemenő valóságvesztés.

6. Etnikai-kulturális vakság

Nyugat-Ukrajna hányatott történelme során volt ukrán, magyar, lengyel, osztrák, orosz, német, szovjet, majd ismét ukrán. Joseph Roth 1924-ben Lvivet az „elmosódott határok” városának nevezte. Kultúrája többnyelvű és kozmopolita volt.

„Közben Ukrajnában lebontják Maxim Gorkij, II. Katalin és Alekszandr Puskin emlékműveit”

Csak 2022-ben 22 Puskin-emlékművet távolítottak el országszerte. Kijevben Mihail Lomonoszov tudóst levették talapzatáról. Lenin szobrokat, szovjet marsallok szobrait, Mikolajivban pedig a várost 1944-ben felszabadító szovjet tengerészek emlékművét már rég eltávolították. A tereket és utcákat átnevezték, Kijevben a Lev Tolsztoj teret mostantól „Ukrán Hősök terének” hívják. Egy olyan liberális humanista, mint Anton Csehov eltűnt a színházi repertoárból. A kijevi, odesszai és mikolajivi „orosz” színházak az alkalmazottaik kérésére eltávolították a jelzőt a nevükből.

Egy kijevi könyvesbolt 57 tonna orosz könyvet gyűjtött össze magángyűjteményekből „újrahasznosításra” – a papírhulladékból származó bevételből terepjárót vásárolnak a hadseregnek. Anton Csehov és Anna Ahmatova szerepel az indexen, akárcsak Nyikolaj Gogol és Mihail Bulgakov, mindketten Ukrajnában születtek. Olekszandr Tkacsenko kulturális miniszter szerint a kormány „orosztalanítani” akarja a közszférát.

„A hatalmon lévők ki akarják törölni az orosz kultúra nyomait a tudatunkból. Ez egy átfogó történelmi revizionizmus része”

A hatalomváltás után a Majdanon számos orosz mozifilmet és televíziós sorozatot betiltottak. 2015-ben az ukrán történelemről szóló négy engedélyezett tankönyvből háromban meg sem említették, hogy az ukránok bűnrészesek voltak a zsidók kiirtásában. Egy szó sem esik a militáns fasiszta „Ukrán Felkelő Hadsereg” UPA 1943/44-es volhíniai pogromjairól, amelyek több mint 60 ezer lengyel életét követelték.

A „holodomort” az ukránok elleni népirtásként értelmezik át. Pedig az éhínség a Sztálin körüli moszkvai vezetés rossz döntései és terméskiesés következménye volt, és a Szovjetunió egész déli részén bekövetkezett, amely nemcsak Ukrajnát, hanem egész Dél-Oroszországot és Kazahsztánt is érintette.

A Majdan következtében hatalomra került erők ragaszkodnak ahhoz az elképzeléshez, hogy az embereket a vérségi kötelékek tartják össze. Ezeket az erőket a Nyugat támogatta, noha egy ilyen rasszista felfogás kényes, ha nem önpusztító egy olyan soknemzetiségű államban, mint Ukrajna. Így azonban az ukrán nacionalizmus csatlakozhatott az angolszász Nyugat globális hatalmi igényeiből, és katonai kalandvágyából álló veszélyes keverékhez. A mainstream média erről nem számol be. Ez az, ami az etnikai-kulturális vakságukat jelenti.

„Azt a propaganda logikát követik, hogy az ultranacionalizmus és a fasizmus, a könyvégetések és a kulturális kisebbségek elnyomása nem is olyan rossz, ha az a transzatlanti blokk érdekeit szolgálja”

Ez az identitárius-rasszista gondolkodás lényege, amely az emberi jogok és a nemzetközi jog álruhájában jelenik meg. Az etnikai konfliktusokat azért szítják, hogy destabilizálják a posztkommunista társadalmakat, és a NATO szférájába vonják őket.

7. Gazdasági vakság

Nemzetközi tanulmányok azt mutatják, hogy a Nyugat szankciói nagyobb hatással vannak Európára, mint Oroszországra. A „Silverado Policy Accelerator” washingtoni agytröszt arra a következtetésre jut, hogy a szankciók ellenére Oroszország továbbra is hozzáfér a kritikus kettős felhasználású (Dual-Use-Technologie) technológiákhoz és félvezetőkhöz, mindkettőt Kínán és Hongkongon keresztül szállítják. Az orosz import helyreállt, ahogyan a fogyasztói termékek, például az okostelefonok, a műszaki eszközök és az autók ellátási láncai is. Ennek oka, hogy az ország alkalmazkodott a szankciókhoz, amelyek célja a nemzetközi pénzügyi rendszertől való elszigetelése volt. Szemtanúk is megerősítik ezt a benyomást. Az orosz-kazah határon, Orenburg közelében félvezetőkkel teli kamionrakományokat szállítanak – mégpedig lengyel és litván szállítmányozó cégek.

„A gazdasági háború nagyobb hatással van a Nyugatra, mint Oroszországra, a magát energiával önellátó országra, amely most még a világpiaci olaj- és gázárak emelkedésén is sokat keres. Míg Németországban az üzleti élet képviselői az iparosodás leépülésére figyelmeztetnek, mivel a német üzleti modell részben az olcsó oroszországi energiára épül”

A Nemzetközi Valutaalap (IMF) előrejelzése szerint a német gazdaság 2023-ban 0,3 százalékkal zsugorodik, míg az orosz gazdaság 1,5 százalékkal nő. Az EU rekordmennyiségű cseppfolyósított földgázt importál Oroszországból. Németország most Indián keresztül hoz be orosz olajat. Az orosz olajbevételek augusztusban 1,8 milliárd dollárral 17,1 milliárd dollárra emelkedtek.

„A szankciók tehát bumerángnak bizonyulnak”

A Washington által kirobbantott és az EU-szatellitjei által támogatott gazdasági háború lényegében Németország ellen irányul. Az USA-nak sikerült kiiktatnia egy kellemetlen versenytársat és megerősítenie saját ipari központját.

Ezeket a tényeket az úgynevezett vezérmédiában háttérbe szorítják. Ez a gazdasági vakság talán a legfontosabb lelet. Mert ahhoz vezet, hogy Oroszország gazdasági ereje kikerül a látókörünkből. Az eredmény Barbara Tuchman amerikai történész szerint a „leggyakoribb és leghalálosabb önámítás: az ellenség alábecsülése”.

8. Politikai és geostratégiai vakság

Közben új lakónegyedek épültek Mariupolban, amelyet az oroszok meghódítottak, és szinte teljesen leromboltak. Oroszország milliárdokat fektet be. A felgyorsított újjáépítés kettős jelzés. Befelé: Teszünk valamit a lakosokért, lakásokat és gazdasági fellendülést biztosítunk. Kifelé, a NATO felé: azért jöttünk, hogy maradjunk. Amit meghódítottunk, ahhoz ragaszkodunk.

Ezt az irányváltást 2022 tavasza váltotta ki. Márciusban és áprilisban a hadviselő felek képviselői Isztambulban tárgyaltak. Látszólag bizalomépítő intézkedésként a Kreml kivonta csapatait Kijevből és Harkivból. A Nyugat azonban megakadályozta a két fél között kialkudott és aláírásra kész békemegállapodást – erre legalább hat tanú van, amelyek közül kettő részt vett a tárgyalási folyamatban.

„Oroszország gyengítésére tett kísérletként London és Washington határozatlan időre meghosszabbította a háborút”

John Mearsheimer amerikai politológus szerint a legjobb még fennálló lehetőség, ha Ukrajna felosztásra kerül. Az alternatíva egy nukleáris összeütközés lenne Közép-Európában. Az, hogy Ukrajna felosztására kerül-e sor, vagy további százezrek halnak meg ott, az USA szempontjából teljesen lényegtelen.

George Friedman, a „Geopolitical Futures” agytröszt geopolitikai elemzője 2015-ben kifejtette: „Az USA fő külpolitikai érdekei az elmúlt évszázadban az első és második világháború és a hidegháború idején az Oroszország és Németország közötti kapcsolatokra összpontosultak, mert együttesen ők az egyetlen olyan erő, amely életveszélyes fenyegetést jelent az USA számára. A fő cél az volt, hogy megakadályozzák az összefogásukat”.

„Geostratégiai szempontból az Egyesült Államok érdeke az eurázsiai térség megosztása”

Ukrajna ennek egy fontos mozgatórugója. S hivatása már nem a nemzetek közötti összekötésben rejlik, hanem Oroszország és Nyugat-Európa közötti feszültség szításában. Ez a központi eleme a Washington és Moszkva közötti proxy háborúnak ukrán földön. Ezeknek a geostratégiai megfontolásoknak a hátterében az USA-ban a „teljes spektrumú dominancia” neokonzervatív koncepciója áll, amely szerint az USA-nak, az egyetlen világhatalomnak a világ minden szegletében fölényt kell mutatnia.

„Az ukrajnai háború egy 30 éves amerikai neokonzervatív projekt csúcspontja”

Ennek a politikának a geostratégiai eredménye az, hogy az USA a felsőbbrendűségért küzd, és minden rendelkezésére álló eszközt be fog vetni annak fenntartására – beleértve a katonai eszközöket is. Ukrajna után a Tajvan körüli konfliktust is eszkalálni fogják. Ez közelebb fogja hozni Kínát és Oroszországot egymáshoz. Oroszország tartós gyengítése meg fog bukni. Moszkva talán katonailag nem elég erős ahhoz, hogy egy államcsínyben kikényszerítse a kijevi rendszerváltást, de gazdaságilag meglepően rugalmasnak bizonyul. Elkezdődött egy globális gazdasági háború, amelyet Emmanuel Todd „harmadik világháborúnak” nevez.

A BRICS-államok egy többpólusú világ kialakítását szorgalmazzák. A nagy vesztes az Európai Unió. Richard Sakwa már 2016-ban „Európa öngyilkosságáról” beszélt. Az EU a NATO egyfajta alosztályává válik.

„Washington Európa elleni gazdasági háborúja többek között és elsősorban Németországot Amerika versenyképtelen hátsó udvarává alacsonyítja. Oroszország Ázsia felé fordulása pedig ahhoz járul hozzá, hogy az Európai Unió Oroszország hátsó udvarává váljék”

Erről keveset vagy semmit sem olvashatunk az újságokban. A háború legfontosabb okáról, a NATO keleti irányú terjeszkedéséről, az ellenkező ígéretek ellenére, szintén ritkán esik szó.

9. Apokalipszis-vakság

Szergej Karaganov, a moszkvai Kül- és Védelempolitikai Tanács Elnökségének tiszteletbeli elnöke egy cikkében összekapcsolta az ukrajnai háborút a többpólusú világrendért folytatott küzdelemmel. A Nyugat nem akarja elismerni ezt az új valóságot. Ezért fennáll a veszélye annak, hogy egy harmadik világháborúba csúszunk. Oroszországnak ezért eszkalálnia kell a deeszkaláció érdekében.

Karaganov számára ez azt jelenti, hogy Moszkvának nyíltan kell fenyegetőznie a nukleáris fegyverek bevetésével, és szükség esetén Európára korlátozott atomcsapást kell végrehajtania, hogy világossá tegye, Oroszország a végletekig is elmegy: „Azok számára, akik elvesztették, vissza kell adnunk a pokolba vetett hitet. Ha atomfegyvereket kell bevetni – Isten ments tőle –, akkor azt egy kellően nagy erejű csapással kell megtenni. A félelmet akkor lehet újraéleszteni, ha Európában vetik be őket. Mert Európa kulcsszerepet játszik a globálisan közzétett véleményben”. John J. Mearsheimer amerikai politológus figyelmeztetett:

„Minél sikeresebb az ukrán hadsereg a megszállókkal szemben, annál valószínűbb a nukleáris eszkaláció. Egy atomhatalmat nem szabad sarokba szorítani. De a Nyugat pontosan ezt próbálja elérni – meggyengíteni Oroszországot, rendszerváltást előidézni – és ezzel előkészíteni a katasztrófába vezető utat”

Akik a Nyugatnak ezt az eszkalációs törekvését kritizálják, azokat a média marginalizálja és rágalmazza. Kritikájuknak olyan hiánypótló médiumokban kell hangot adniuk, mint az Emma vagy a Zeitgeschehen im Fokus, mivel a mainstream médiához nem férnek hozzá. Ez a kirekesztési politika az uralkodó médiaelit stratégiája, amelyet a társadalom ellenőrzésére és manipulálására alkalmaz, megfosztja az egyéneket azoktól az erőforrásoktól, amelyekre szükségük van ahhoz, hogy véleményt formáljanak a tényleges helyzetről.

Günther Anders filozófus az „apokalipszis vakságáról” írt, és úgy jellemzett minket, mint „a félelem analfabétáit”, akik nem képesek a félelemre. Elég csak a televíziós talk-show-kat nézni, s akkor világos lesz, a sajtó az eszkaláció központi hajtóerejévé vált. Anders diagnózisa az apokalipszis vakságáról itt teljes mértékben helytálló.

10. Vakság a minimális újságírói normákkal szemben

Közvetlenül a Donbasszból való visszatérésem után ajánlott levelet kaptam az NDR (Norddeutscher Rundfunk) személyzeti osztályától: „Egy sajtómegkeresés alkalmával szereztünk tudomást az Ön ukrajnai tevékenységéről. Egy ehhez kapcsolódó kérelmet a mellékállásról nem találtunk”. Az ügyvédem ekkor az igazságnak megfelelően azt válaszolta, hogy nincs szó másodállásról, mint választási megfigyelő. Az NDR ezidáig még nem ellenőrizte a beérkező információkat. Az eljárás egyszerű, az álhíreket ellenőrzés nélkül átveszik, hogy azokat munkajogi eljárások kövessék.

„Az újságírók ma már főként számítógépen és az interneten dolgoznak. Elhiszik, hogy a képernyőn a világot látják. Ez azonban tévhit. Az internet egy szűrő, amely úgy néz ki, mint egy ablak. Csak az szűrődik rajta át, ami megfelel a saját gondolatainknak és érdeklődési körünknek. A kereső a valóságnak csak egy szeletét látja, ami akár torz képet is mutathat”

2014 óta az úgynevezett minőségi médiumok többsége kivonta tudósítóit a Donbasszból. Ezért csak távdiagnózisokra szorítkoznak, a valóságellenőrzés lehetetlen. Az újságírói szakma elvét, „et audiatur altera pa” („a másik oldalt is meg kell hallgatni”), általában megsértik. Aki mégis meghallgatja a másik oldalt, azt mint „Putyin apologéta”, vagy „Kreml-propagandista”, kiközösítik.

Maradnak a hírügynökségi jelentések, és az Ukrajnából érkező tudósítások. Ez általában azt eredményezi, hogy az ukrán és a NATO nézőpont dominál. Ez lehetetlenné teszi a kiegyensúlyozott tudósítást.

„A mainstream média így torz képet ad a valóságról, és lényegében propagandát közvetít”

Ehhez az is hozzátartozik, hogy a háború előtörténetét egyszerűen kihagyják. Pedig annak az ismerete nem változtatna egy nemzetközi jogot sértő agressziós háborút békemisszióvá. De aki véget akar vetni a háborúnak, annak ismernie kell annak okait. Az újságírói normákat nem tartják be, a fő kérdésekre már nem is keresik a választ. Nincsenek magyarázatok a „hogyan” és a „miért” kérdésekre. Így az olvasó zavartan és tanácstalanul a propaganda áldozatává válik.

„Németországban olyan híradással van dolgunk, amely figyelmen kívül hagyja a szakma szabályait, és ezért dezinformációt tesz közzé. Elérkeztünk a média poszt-tényszerű korszakába. A sajtó belegabalyodott a saját propaganda narratíváiba. Mint információ forrás nagymértékben feleslegessé tette magát. Akit az igazság érdekel, az soha többé nem fog a fősodorra hallgatni”

Amit a vietnami háború amerikai riportere, John Pilger írt, az az ukrajnai háborúra is igaz. Ha a sajtó végezte volna a munkáját, ez a háború valószínűleg nem tört volna ki. Jacques Baud-nak teljesen igaza van: „A mi médiánk Ukrajna vereségének az építésze, és az oka annak, hogy nem születhet tárgyalásos megoldás”. A média is felelős több százezer ember haláláért. A dezinformáció rossz politikai döntésekhez, és így katasztrófához vezet. A háborúk a csatatéren dőlnek el, nem pedig a szerkesztőségekben. A propaganda sajtó nem fogja megakadályozni, hogy Németország állja ennek a háborúnak a költségét, és az emberekre keserű ébredés vár.

(A cikk először a Hintegrund folyóirat decemberi kiadásában jelent meg, fordította Péli Éva)

Patrik Baab: A front mindkét oldalán – Utazásaim Ukrajnában; fifty-fifty-kiadó 2023; 250 oldal; ISBN 9783946778417; 24 euró.

Patrik Baab politológus és újságíró. Titkosszolgálatokról és háborúkról publikált riportokat és kutatásokat. Tudósított Oroszországból, Nagy-Britanniából, a Balkánról, Lengyelországból, a balti államokból és Afganisztánból. Oroszországban többször megismerkedett az FSZB belföldi hírszerző szolgálattal. A németországi belügyminisztérium állambiztonsági osztályának is van róla aktája. Korábban két könyve jelent meg a Westend-kiadóban: „A titkosszolgálatok hálójában. Miért gyilkolták meg Olof Palmét, Uwe Barschelt és William Colbyt?” (2017) és a „Kutatómunka. Eszköztár az uralkodó vélemény kritikájához”(2022). Több információ itt található.