Kezd visszatérni a belarusz hatalom önbizalma. Már szankciókat vetett ki az Európai Unióra, a belügyekbe valóban beavatkozó Lengyelországot és Litvániát pedig arra szólította fel, hogy csökkentsék az ország méretének megfelelőre minszki nagykövetségeik létszámát. Meddig maradhat hatalmon Alekszandr Lukasenko?

Sokan már temették a belarusz elnököt és hatalmát. A nyugati fősodor média bukott politikusként ír róla, és elnökként  Szvetlana Tyihanovszkajáról. Maguk a nyugati országok ennyire azért nem rohannak előre. Győztesként fogadják ugyan az ellenzéki jelöltet, ám államfőként azért nem ismerik el. Igaz, a választások eredményét, így Alekszandr Lukasenko győzelmét sem fogadják el, a realitásokat elismerve azonban azt nem tagadják, hogy ne ő irányítaná az országot. Eurázsia másik fele ugyanakkor nemcsak gratulált Lukasenkónak, de két globális hatalom államfője tárgyal is vele. Az orosz elnök nemrégiben Szocsiban fogadta, míg a kínai államfő Minszkbe készül.

„Belarusznak tehát jelenleg bizonyos értelemben két elnöke is van, míg ha másképpen nézzük a dolgokat, akkor egy sincs”

Ebből a sorból kilóg a három szomszéd, Oroszország és a belarusz ügyekben Moszkva mellett legaktívabb Lengyelország és Litvánia. Míg az egyik oldalról Vlagyimir Putyin az elsők között gratulált Lukasenkónak a győzelméhez, addig Varsóban nemcsak szinte azonnal „trónra emelték”, hanem be is fogadták a Belaruszból kitessékelt Tyihanovszkaját. A belarusz ügyekbe nyíltan beavatkozó Varsó és Vilnius tevékenységét Minszk sokáig tétlenül nézte. Nem kérették be a nagyköveteket, miközben az ellenkező oldalon ezt azonnal megtették. Bizonyos szempontból ez érthető is volt, ám ez a tétovaság valójában Lukasenko bizonytalanságáról árulkodott.

„Nos, úgy tűnik, hogy a belarusz hatalom kezdi összeszedni magát. Legalábbis ezt demonstrálja, hogy Minszk a két ország destruktív tevékenysége miatt az ország népességéhez igazítaná a kissé felduzzasztottnak tűnő minszki lengyel és litván nagykövetség létszámát.

A belarusz külügyminisztérium arra szólította fel Lengyelországot és Litvániát, hogy 50-ről 18-ra, illetve 25-ről 14-re csökkentse a Minszkbe akkreditált diplomaták számát. Bekérették a két nagykövetet, és október 9-ig adtak határidőt arra, hogy paritásos alapon csökkentsék a diplomáciai képviselet létszámát. Ezzel egyidejűleg konzultációra hazahívták a varsói és a vilniusi belarusz nagyköveteket, és erre szólították fel a két szomszédos országot is. A belarusz külügyminisztérium szóvivője sajnálatát fejezte ki amiatt, hogy Minszk erre a lépésre kényszerült, ám mint megjegyezte, a e két ország figyelmét többször felhívták a destruktív tevékenység felfüggesztésére, ám a türelemnek most vége. Az Európai Unió azonnal tiltakozott a lépés miatt, és arra figyelmeztetett, hogy ez a lépés Belarusz elszigeteltségéhez vezet.

„Biztosak lehetünk benne, hogy a jelenlegi helyzetben a belarusz hatalom egyáltalán nem bánná, ha csökkenne az irányába Varsó és Vilnius tevékenysége”

Az összehasonlítás kedvéért jegyezzük meg, hogy a minszki magyar nagykövetség létszáma a külügy honlapja szerint 15 fő a takarítónővel együtt, ebből pedig 6 a diplomata. Nagyjából ekkora a budapesti lengyel misszió létszáma is. Azt is sejthetjük, hogy a felduzzasztott személyi állomány egy része mivel foglalkozhat.

De hagyjuk most a belarusz-lengyel és a belarusz-litván súrlódásokat, és próbáljunk meg válaszolni a kérdésre, hogy mi a helyzet Lukasenko hatalmával? Nos, a fenti történet azt sejtteti, hogy kezd visszatérni az önbizalma. De ez látszik az ellenzéki tüntetésekkel szembeni fellépéseken is. Tény, hogy a belarusz társadalom megváltozott, és az elmúlt hetek után már nem lesz olyan, mint volt.

„Ez azonban még nem jelenti azt is, hogy Alekszandr Lukasenko ne maradhatna egyelőre a hatalomban. Legalábbis, ha tudomásul veszi ezeket a változásokat, és elindítja a politikai rendszer átalakítását, amellyel nemcsak a felgyülemlett gőzt engedheti ki, hanem időt is nyerhet”

Az elvitathatatlan, hogy augusztus 9. után egyik pillanatról a másikra szertefoszlott az érinthetetlenség Lukasenkót korábban körülvevő aurája. Ám eközben a hol Varsóban, hol pedig Vilniusban felbukkanó Szvetlana Tyihanovszkaját hiába „iktatta be elnöknek” az utca, Vilniusból nehéz irányítani egy országot. Ráadásul Tyihanovszkaja még az ellenzéki Golosznak az 5700-ból mintegy 1300 körzetet felölelő alternatív szavazatszámlálása alapján is csak Minszkben nyert, összességében azonban csak 38 százalékot szerzett, miközben Lukasenko 50,8 százalékot. Így abban egyáltalán nem lehetünk biztosak, hogy a nagyvárosokon kívül őt ismernék el vagy akarnák a belaruszok elnöknek. Még ha már elegük van Lukasenkóból is. A káoszt, a fölfordulást, a munkájuk elvesztését aligha akarják.

„Az elmúlt években a társadalomban lezajlott változásokkal megjelent középosztály ugyan eltökélt, ám a többség azért óvatosabb, és inkább a fokozatos átmenet híve. Nem mellesleg, ezzel egyetért az Európai Unió is, Moszkva pedig egyértelműen ezt akarja”

De hogyan irányíthatja az országot valaki, akinek a beiktatása konspiratív körülmények között zajlik, s akit Berlintől Párizson át a Baltikumig országok sora nem ismer el elnöknek? A kérdés jogos, de ott van például Nicolas Maduro, aki annak ellenére irányítja két éve Venezuelát. Az ellenzék akkor magát elnöknek kikiáltó vezére, Juan Guaidót mintegy ötven ország ismerte el. Tyihanovszkaja ekkora külföldi támogatottságról csak álmodozhat. Guaidót elnöki pompával fogadják sok helyen, ám Caracasban Maduro az úr. Az apparátusra és a rendőrségre valamint a katonákra támaszkodva. Ezek a rezsimek nem örök életűek, ám példák során látjuk, hogy a bukásukig évek telhetnek el.

„S az is lehet, hogy csak átalakulnak. Mert az utca csak díszlet a váltáshoz, a hatalomtól szabadulni nem tudó vezető eltávolításához. Alekszandr Lukasenko például már nemcsak a többre vágyó középosztálynak, de a hatalom egyes köreinek is terhes”

Sokan látják, hogy váltani kell. Dinamizálni a rendszert, ami találkozik az utca akaratával is. De ne rohanjunk ennyire előre! Egyáltalán nem lehetnénk meglepve, ha nem a most a nép képviselőinek önmagukat kinevezők – Szvetlana Tyihanovszkaja, Marija Kolesznyikova -, hanem a rendszeren belülről jött, majd félreállított kihívók, így Valerij Cepkalo vagy Viktor Babariko tűnnének fel megmentőként. Vagy a tüntetések idején lemondott egyik nagykövet. Alighanem sokan megkönnyebbülnének. Mint ahogy az sem lenne meglepő, ha mindez Moszkva tudtával és közreműködésével történne. Szóval, ne csak a díszletet nézzük, hanem azt is, ami a kulisszák mögött zajlik.