A Szovjetunió széthullását követően Közép-Ázsiában sokak szerint kialakult egy sajátos politikai modell, amelynek jellemzői – mint ahogy a térség szakértője Gyene Pál Független államiság a poszt-szovjet Közép-Ázsiában című monográfiájában megfogalmazza – az erős elnöki hatalom, a klánkötődések politikai jelentősége, az úgynevezett járadékos vagy féljáradékos gazdaság, és egy (általában) enyhe nacionalizmus. Az elmúlt hetek kazahsztáni válsága a közép-ázsiai modell számos lehetséges problémájára rávilágított, jelenleg azonban úgy tűnik, a modell továbbra is működik.
Kosztur András írása a #moszkvater.com számára
Kazahsztán szinte az elmúlt napokig bizonyos tekintetben a közép-ázsiai térség mintaországa volt. Persze, szó sem volt arról, hogy az országban valamiféle nyugati értelemben vett liberális demokrácia működne, azonban Kazahsztán etnikai sokszínűsége ellenére is meg tudta őrizni a stabilitását, kiegyensúlyozott kapcsolatokat épített ki minden, a térségben érdekelt nagyhatalommal (Oroszországgal és Törökországgal, Kínával és az Egyesült Államokkal egyaránt), liberalizálta gazdaságát, modernizálta városai infrastruktúráját. Politikai rendszere pedig – a versengő demokráciával kísérletezgető, és eközben három „forradalmat” is megélő Kirgizisztánt kivéve – autoriter jellege ellenére is nyitottabb volt térségbeli szomszédainál. Mintaértékű volt az is, hogy az ország elnöke, az azt harminc évig vezető Nurszultan Nazarbajev önként lemondott posztjáról, és háttérbe húzódva átadta a hatalmat Kaszim-Zsomart Tokajevnek, ezzel elkerülve a szomszédos államokban előforduló vezetőváltásokat követően „megszokott” politikai tisztogatásokat.
„Az elmúlt napok eseményei a közép-ázsiai modell kazah változatának mintajellegét is megkérdőjelezték”
Felszínre került a liberalizált gazdasági berendezkedés árnyoldala. Immár Tokajev elnök is kénytelen volt elismerni, hogy a Nazarbajev-éra nemzetközi léptékben is kiemelkedően gazdag személyek körét teremtette meg, és a lakosság jelentős része nem érezhette az egyre növekvő kazah gazdaság áldásait. De kudarcba fulladt a „puha” hatalmi átmenet is, az országot harminc évig irányító Nazarbajev szobrait több helyen ledöntötték, a kormányzat pedig napokig csupán „fővárosként” hivatkozott az elnökről elnevezett Nur-Szultanra, kerülve annak nevét.
Felröppent a hír, miszerint a Nemzet Vezetőjének örökös címét megkapó Nazarbajev külföldre távozott, családjával együtt, s bár ezt az ex-elnök szóvivői cáfolták, mindenképp jelzésértékű, hogy eddig nem állt ki a nyilvánosság elé az egész országot megrázó eseményekkel kapcsolatban. Nazarbajev ráadásul utolsó pozícióját, a Biztonsági Tanács vezetői posztját is kénytelen volt átengedni Tokajevnek, aki, mint említettük, már nyíltan bírálta elődje politikáját, és annak korrekciójára készül. Arról nem is beszélve, hogy az eseményekért a Nazarbajev bizalmasának tekintett titkosszolgálati vezetőt, és volt miniszterelnököt, Karim Maszimovot tették felelőssé. De könnyen lehet, hogy az úgynevezett Család, azaz a volt elnök szűkebb körének más tagjai is így vagy úgy, de az elmúlt napok eseményeinek veszteseivé válnak.
„Ez a <tisztogatás> pedig az üzbég vagy türkmén politikában végrehajtott fordulathoz hasonlít, ahol az új elnökök elhunyt elődjük környezetének számos befolyásos tagjától megszabadultak”
Az egyik legrosszabbul talán Islom Karimov (Iszlam Karimov) üzbég elnök lánya, Gulnara Karimova járt, aki jelenleg is börtönbüntetését tölti, igaz, ő konfliktusos személyiségével és botrányaival már apja életében elvesztette pozícióit, és a hírek szerint már akkor házi őrizetbe is került. Pedig Gulnarát sokáig apja egyik lehetséges utódjaként is emlegették, emiatt pedig adja magát a párhuzam a kazah ex-elnök lányával, Dariga Nazarbajevával. Dariga szintén felmerült az elnöki szék várományosai között, majd apja lemondása után első nőként betölthette a szenátus elnöki tisztségét is, mígnem 2020 májusában, nem sokkal a COVID-járvány kitörését követően egy nap minden tisztségétől megfosztották. Fontos adalék, hogy amennyiben az elnök lemond, vagy akadályoztatva van, az alkotmány szerint a szenátus házelnöke lép a helyébe. Megválasztása előtt, ideiglenes államfőként Tokajev is a szenátus vezetőjeként állt Nazarbajev helyére. Ennek megfelelően sokan már ezt is a Tokajev és Nazarbajev közti ellentétek jeleként, és Dariga Nazarbajeva elnöki ambícióinak végleges ellehetetlenítéseként értelmezték, vélhetően nem alaptalanul. Igaz, Dariga azóta visszatérhetett a parlamentbe, alsóházi képviselőként, a januári események után azonban kétséges, hogy vissza tudná szerezni befolyását.
„De megkérdőjeleződhet a kazah külpolitika egyensúlyozásra épülő irányvonala is. Míg ugyanis az orosz (Eurázsiai Gazdasági Unió, Kollektív Biztonsági Szerződés Szervezete), török (Türk Tanács) vagy éppen kínai (Sanghaji Együttműködés Szervezete) vezetésű nemzetközi szervezetek, és azok tagjai kiálltak a kazah kormányzat drasztikus, de talán elkerülhetetlen rendteremtő lépései mellett, sőt, ahhoz segítségüket is felajánlották, addig számos nyugati állam támogatás helyett aggodalmát fejezte ki, és megkérdőjelezte a kazah hatóságok fellépését”
Még akkor is, amikor a világsajtót bejárták az fegyveres bandák által elkövetett fosztogatások képei, amelyek nem igazán egyeztethetők össze a békés tiltakozással, és amelyek vélhetően ugyanilyen reakciót váltottak volna ki ezekben a nyugati államokban is.
Bár az első találgatásokkal ellentétben nem valószínű, hogy a nyugati államok vagy „civil” hálózatok tevékenysége állna a kazahsztáni események mögött, és annak eldurvulásához inkább a kazah eliten belüli ellentétek játszhattak hozzá, azonban ezen államok – például az Egyesült Államok, Németország vagy Franciaország – hozzáállása így is elgondolkodtató lehet a kazah vezetés számára. A közép-ázsiai ország a Szovjetunió széthullását követően – a „pozitív semlegesség” nevében elzárkózó Türkmenisztán kivételével – nyitottak voltak a nyugatiakkal, elsősorban az Egyesült Államokkal való szorosabb kapcsolatokra, amelyek különösen a 2000-es évek elején élénkültek meg, miután a közép-ázsiai országok infrastrukturális segítséget nyújtottak az amerikai vezetésű afganisztáni hadműveletekhez.
„A grúziai, ukrajnai és kirgiz <színes forradalmak>, és az azokban történő egyértelmű amerikai szerepvállalás nyomán a kedélyes viszony megromlott. Üzbegisztánból ki is dobták az amerikai NGO-kat, és Kazahsztánban is problémájuk akadt a hatóságokkal, ott azonban végül maradhattak”
Az amerikai-kazah kapcsolat kiegyensúlyozottsága a kazah olajkitermelésben lévő jelentős amerikai érdekeltségnek is köszönhető volt (az ország legnagyobb magánkézben lévő olajkitermelő vállalata az amerikai Chevron), az éppen a kőolaj- és földgázlelőhelyek vidékén kirobbant tüntetések pedig a jelenlévő külföldi vállalatokat is rosszul érintették. Bár a gazdasági kapcsolatok megszakítása, vagy visszavágása vélhetően nem következik be, nem elképzelhetetlen, hogy szomszédai, Oroszország és Üzbegisztán nyomán a kazah vezetés is szigorúbbá válik a külföldi „civil” szervezetekkel, miután azok „anyaországai” korántsem viselkedtek egyértelműen a válság során.
„Üzbegisztán egyébként is a legkiegyensúlyozottabb közép-ázsiai államnak tűnik az elmúlt években, és könnyen lehet, hogy átveheti a <mintaadó> szerepét Kazahsztántól”
Shavkat Mirziyoyev (Savkat Mirzijojev) elnök Islom Karimov halála után mondhatni „megszüntetve megőrizve” vette át elődje örökségét, széleskörű reformokba kezdett, és persze eltávolította a hatalomból annak közvetlen környezetét. Az üzbég vezetés azonban a kazah elitnél sok szempontból előrelátóbbnak bizonyult már Karimov idején is, s míg – ahogy Gyene Pál munkájából kiderül – Nazarbajev körül egy egyre szűkebb kör élvezte egyre nagyobb mértékben a hatalomból származó előnyöket – vélhetően ez (is) vezetett az idei zavargásokhoz –, addig Üzbegisztánban a hatalmi elitek egyfajta „klánközi” egyensúlyra törekedtek (az országban főleg három, regionális csoport, az úgynevezett szamarkandi, taskenti és ferganai „klánok” a legbefolyásosabbak), és az ország legszegényebb, valamint legproblémásabb régiói számára is igyekeztek valamit „visszaosztani” a gazdasági növekedésből.
Ennek nyomán Üzbegisztán a 2005-ös andijoni (Andizsán) zavargások óta stabil országnak számít, s bár Lukasenka (Lukasenko) belarusz elnök a Kollektív Biztonsági Szerződés Szervezetének (ODKB) legutóbbi ülésén arra figyelmeztetett, hogy az üzbég rendszer lehet a Kazahsztánt bedönteni kívánók következő célpontja, ez azonban inkább arra való buzdítás volt, hogy Taskent vonja szorosabbra együttműködését a többi posztszovjet állammal. Ez, tegyük hozzá, már meg is kezdődött, hiszen Üzbegisztán megfigyelő taggá vált az Eurázsiai Gazdasági Unióban, és bár az ODKB-ba nem tért vissza, de tavaly az afgán válság előtt nem sokkal katonai stratégiai partnerségi megállapodást kötött Oroszországgal, és Tádzsikisztánnal karöltve még egy közös hadgyakorlaton is részt vettek.
„Ez eddig nem volt jellemző a semlegességre törekvő üzbég vezetésre, a nemzetközi színtéren történő változások azonban Üzbegisztánt is közelebb hozhatják Moszkvához”
Ahogy a belpolitikai minták terén gyakorlatilag közeledni látszanak egymáshoz a közép-ázsiai modell változatai is. Bár piaci reformok terén Taskent tanulhatott északi szomszédaitól, a politikai egyensúly megőrzésében utóbbi ország vezetése tűnik jelenleg ügyesebbnek (hacsak nem lesz igaza Lukasenkának…). Ehhez járul még, hogy a 2020-as tiltakozásokat követően Szadir Dzsaparovval az ország élén Kirgizisztán is elindult – vagy inkább visszatért – a szuperprezidenciális rendszer felé. A kazah események tehát rámutattak ugyan a közép-ázsiai modellben rejlő problémákra, ugyanakkor a modellt magát nem rengették meg. Sőt, úgy tűnik továbbra is az erős elnöki hatalom lehet a stabilitás garanciája a térségben, ez azonban, mint láthattuk, jelentős felelősséggel is jár.
(A szerző a XXI. Század Intézet vezető kutatója)
Véleményem szerint az ODKB ázsiója a gyors, professzionális kazahsztáni fellépés miatt a térségben jelentősen meg fog növekedni. Ez akár már rövid távon azzal járhat, hogy biztonsági garanciák miatt a térségbeli államok vezetése számára is vonzó lehet az abban való részvétel. Főleg a térségben látható török, amerikai szándékok és a radikális iszlám afganisztáni megjelenésének fényében.
Egyetértek.