A korábbi túlzottan önostorozó szemlélettel szemben több esetben a ló túloldalára átesve nosztalgikusan viszonyulnak az orosz múlthoz, benne a szovjet korszakhoz az új orosz történelem tankönyvek. Köztük a 11. osztályosoknak szóló, amely a patrióta öntudatra ébredés jegyében lényegében „színes forradalomként” írja le a magyar ’56-ot is, ám a hazai vitákban elhangzottakkal ellentétben nem fasisztázza le a forradalmárokat – egyes elemekre utal ekképpen –, és nem minősíti így a felkelést sem. Ettől még nekünk magyaroknak joggal nem tetszhet a forradalomnak ez a fajta beállítása, még ha a tankönyv nem is nekünk szól. A cikk eredetileg a Demokrata című hetilapban jelent meg.

Kisebb vihart kavart a hazai közéletben a még augusztus elején Moszkvában bemutatott, a 11. osztályosoknak szóló orosz történelem tankönyv néhány, az 1956-os forradalmat, valamint a közép-európai szovjet kivonulást érintő néhány sora. Nem tett jót e vitának, hogy eleve egy meglehetősen nagyvonalú fordításból – ne szépítsük, csúsztatásból – indult ki, amelyből tévesen azt a következtetést lehetett levonni, mintha letűnt időket idézve a tankönyv fasisztának nevezné a magyar forradalmárokat, majd a kérdés azonnal politikai felhangot kapva újabb gellert kapott. Arra ez a vita minden esetre jó volt, hogy megmutatta, miként is gondolkodik valójában a magyar jobb- és balliberális oldal nagy része Oroszországról. Mielőtt tehát az ominózus tankönyvvel részletesebben foglalkoznánk, álljon itt mindenek előtt az 1956-ról szóló néhány mondat pontos fordítása. Először is a Sztálin ledöntött szobrát ábrázoló híres kép melletti szöveg:

„A felkelő radikálisok, akik között ott volt a hajdani fasiszta Magyarország fegyveres alakulatainak nem kevés egykori harcosa, nem csupán a szovjet emlékművek és szimbólumok elleni vandalizmusukról <híresültek el>, de számos, a Magyar Dolgozók Pártjának képviselőit, a rendvédelmi szervek tagjait és azok családtagjait érintő gyilkosságot is elkövettek. A brutális leszámolások áldozataivá váltak még olyan sorkatonák is, akik a fontosabb állami objektumokat védték”

A törzsszöveg vonatkozó bekezdése előbb röviden a nemzetközi környezetet, a Szovjetunió és a szocialista világrendszer viszonyát, a KGST után a Varsói Szerződés 1955-ös megalapítását, az erre az időre normalizálódó szovjet-jugoszláv kapcsolatokat, valamint a sztálini örökség elutasításának a szocialista táboron belül meginduló folyamatát vázolja, majd eljutva 1956 nyarához leírja, hogy „1956 júniusában demonstrációk, és sztrájkok kezdődtek Lengyelországban. Ezek eredményeképpen váltás következett be az ország vezetésében, a Lengyel Munkáspárt korábbi főtitkára, W. Gomulka került hatalomra. Ugyanekkor tiltakozások kezdődtek Magyarországon is. A tüntetők bírálták Magyarország vezetését és annak szovjetbarát irányvonalát, követelték Magyarország kilépését a Varsói Szerződésből. Teljesen megalapozottan feltételezve, hogy a magyar válság katalizátora a nyugati titkosszolgálatok, és az általuk támogatott belső ellenzék tevékenysége volt, a Szovjetunió csapatokat küldött Magyarországra, és segített a magyar vezetésnek leverni a tiltakozásokat.”

„A vitákban emellett kisebb hangsúllyal, de előkerült még, hogy a tankönyv hibának nevezi a szovjet csapatok 1990-ben kezdődött kivonulását Közép-Európából”

Magyarországgal egyébként ennél részletesebben foglalkoznak a világtörténelem tankönyvekben, amelyek az orosz történelmet feldolgozó könyvek mellett készültek. Így a 11. osztályosoknak szóló egyetemes történelem tankönyvben hosszabban foglalkoznak 1956-tal is – a #moszkvatér leközölte a szövegrész teljes fordítását – https://moszkvater.com/a-tankonyv-amirol-nem-beszeltunk/ és ebből is kiderül, hogy nem az 1956-os felkelőket, hanem a második világháborús Magyarországot nevezik fasisztának. Persze a történteket itt sem nevezi forradalomnak, itt is hangsúlyos szerepet kap a Nyugat szerepe – 1956-ot egyfajta „színes forradalomként” értelmezi –, a Köztársaság téri leszámolást pedig az egész forradalomra kiterjeszti. Ugyanakkor ez az egyetemes történelem tankönyv már az előző rövid bekezdésénél jóval több információval szolgál, és árnyaltabb is.

A vitára, illetve a megkeresésekre egy Fb bejegyzésben reagált az orosz nagykövetség is, amelyben kifogásolja, hogy

„a tankönyv kapcsán megfogalmazott kritika egy olyan magyar hírportál közlésén alapul, amely – talán szándékosan, talán tudatlanságból – forrásként és politikai kísérő narratívaként az oroszellenes hamis hírek gyártására és terjesztésére szakosodott, Oroszországban ezért méltán külföldi ügynöknek minősült a lettországi székhelyű Meduza internetes kiadványt használta fel”

Mint a bejegyzésben a nagykövetség fogalmaz, „ez az anyag különösen az 1956-os magyarországi eseményeknek a kontextusból kiragadott, és az orosz álláspontot szándékosan negatívan bemutató értékelését tartalmazza, és az általa ismert tankönyv tervezetek egyike sem nevezi <fasisztának> az <56-os forradalmat>”.

A bejegyzésben a nagykövetség aláhúzza, hogy „a modern Oroszország változatlan tisztelettel viseltetik a magyar nép történelmi emlékezete iránt, és elismeri, hogy közös történelmünkben vannak összetett kérdések, amelyek közé joggal sorolják az 1956-os eseményeket is”. Mint a nagykövetség hozzáteszi, ezért Oroszország mindig is nagyon óvatosan és odafigyeléssel közelített a kérdéshez, nem hagyta, hogy azt politikai célokra használják fel, és a múlt eseményeit mai szemszögből, a történelmi kontextusból kiragadva vizsgálják.

„A nagykövetség bejegyzése visszautasítja azokat a megjegyzéseket is, miszerint Oroszország elnöke <visszasírja a Szovjetuniót>”

Mint a kérdést tisztázva aláhúzzák, Vlagyimir Putyin szerint a Szovjetunió összeomlása „geopolitikai katasztrófa” volt, amelynek következtében 25 millió orosz nemzetiségű és oroszul beszélő állampolgárt fosztottak meg hazájától, akik ezáltal egyik pillanatról a másikra szülőföldjük határain kívül találták magukat, és sokan közülük „másodrendű állampolgárrá” váltak. Mint a nagykövetség megjegyzi, „honfitársainknak ezzel kapcsolatos érzései érthetőek, és együttérzést keltenek minden magyar emberben, akinek szívét hazaszeretet tölti el, aki szereti népét és nemzetét. Mindazokban, akiket nyomaszt a <trianoni tragédia>, amelynek következtében Magyarország nemcsak területének jelentős részét, hanem lakosságának több mint felét is elvesztette.”

„A nagykövetség bejegyzése ugyan nem igazán nyugtatta meg a kedélyeket, és bizonyos tekintetben csak növelte a kételyeket, az azonban a fenti fordítás alapján is egyértelmű, hogy a tankönyv nem <fasisztázza le> az ’56-os forradalmárokat – egyes elemekre utal ekképpen -, és nem minősíti így a felkelést sem”

Kínosan ügyel ugyanakkor arra, hogy ne is nevezze forradalomnak 1956-ot. Mint ahogy arról sem ejt egy szót sem, hogy a rendszerellenes tiltakozások egyre inkább szabadságharcba mentek át. Egyáltalán nem árnyalja a tüntetések összetettségét, a hangsúlyt a forradalmakat általában kísérő negatív jelenségekre helyezi. Emellett azt sugallja, mintha 1956 a Nyugat által gerjesztett „színes forradalom” lett volna. Nem igaz ugyanakkor, hogy ez az értékelés visszatérés lenne a szovjet és kádári időkhöz, amikor ellenforradalomként határozták meg a történteket, inkább a rendszerváltás ’népfelkelés’ terminológiájára hajaz. Tény ugyanakkor az is, hogy ez az értékelés visszalépés az 1990-es évek orosz megközelítéséhez képest, hiszen 1992-ben Borisz Jelcin Budapesten lényegében bocsánatot kért az 1956-os forradalom leveréséért, majd 2006-ban Vlagyimir Putyin is fejet hajtott az 1956-ra emlékező örökmécsesnél.

„De változnak az idők, és ezt a változást jól demonstrálják a most elkészült új orosz tankönyvek is”

Vlagyimir Putyin még 2013-ban utasítást adott az új, egységesen kötelező – eddig az iskolák és a tanárok válogathattak a különböző segédanyagok között –, patrióta szellemű tankönyvek megírására, ám a folyamat meddő vitákba torkollott, majd leállt. Aztán a háború felgyorsította ezt is. Az előző, még nem egységesen kötelező tankönyvek kiadását – különösen a Szovjetunió felbomlása utáni első évtizedben készülteket – még jelentős részben a Soros Alapítvány támogatta, ami a szemléletükön is érződött.

A Nyugat centrikus megközelítés volt az uralkodó, ennek jegyében Oroszország jelentőségét, nemzetközi súlyát alábecsülte, az orosz történelmet pedig alapvetően, mint fatális hibák sorozatát mutatta be. A most elkészült, a 10. és a 11.osztályosoknak szóló orosz és egyetemes történelem könyvek – így négy tankönyvet mutattak be augusztus elején – már egyrészt túllépnek az önostorozáson, és Oroszországot állítják a középpontba, és az orosz eredményekre, a birodalmi kontinuitásra helyezik a hangsúlyt. Az 5-9. osztályosoknak szóló, jelenleg még készülő könyvek kapcsán például kiderült, nagy hangsúlyt fektetnek majd például arra, hogy a brittel ellentétben az Orosz Birodalom nem klasszikus gyarmatosító, nem elnyomó és kizsákmányoló, hanem befogadó, a népeket felemelő volt.

„A mostani tankönyvek a még az 1990-es években készültekkel ellentétben egyértelműen leképezik azt az azóta megváltozott helyzetet, hogy Oroszország a Szovjetunió szétesését követő káosz után összeszedte magát, visszatért a globális porondra, és nemcsak újra nagyhatalomként érzi magát, de úgy is viselkedik”

Ezt az öntudatra ébredést, a birodalmi gondolkodás újraéledését látjuk az orosz politikában, és az emlékezet politikában is. Nem véletlenül, mert ez mindenhol a nemzeti identitás, a társadalmi kohézió erősítésének és hazafias nevelésnek is az egyik legfőbb eszköze. Így aztán a jelenlegi feszült nemzetközi helyzetben, az Oroszország és a Nyugat közötti szembenállás kiéleződése, az orosz-ukrán háború közepette logikus nemcsak az új történelem tankönyvek megjelenése, de azok hangvétele, irányultsága is.

„Ennek jegyében megszépül az elmúlt jó fél évszázad, benne a szovjet örökség is, és megtörténik az orosz és a szovjet történelem összehangolása”

A korábbi tankönyvekkel ellentétben Sztálin rendszerének tárgyalásakor messze nem csak a terrorról, hanem a nagy honvédő háborúban aratott győzelemről, a Szovjetunió idején kiteljesedő birodalmi nagyságról, a szovjet korszak modernizációs és tudományos eredményeiről is hangsúlyosan szó esik. Sztálin képe tehát árnyalódik, a korábbi narratívával ellentétben arra a tényre is rávilágít, hogy a Generalisszimuszt – főképp a bizonytalanságtól félve – a halálakor milliók siratták. A szovjet korszak megszépülése jegyében az 1960-as éveket a tankönyv ’jóléti forradalomként’ írja le – csak homályosan utal arra, hogy a nyugati életszínvonal azért jobb volt –, Mihail Gorbacsovot pedig olyan pipogya, inkompetens figuraként, aki átgondolatlan reformjaival felelős a Szovjetunió széteséséért. Ebben bizony sok igazság van, de ez így túlzás, ráadásul a teljes képhez persze hozzátartozna, hogy a Szovjetunió gazdasági értelemben fenntarthatatlanná vált, megújításra szorult.

A nemzetközi sajtót érthető módon a 11. osztályosoknak szóló orosz történelem tankönyv foglalkoztatja, annak is a 21. századdal foglalkozó része. Nem véletlenül, hiszen nagyjából 100 oldalon tárgyalja a könyv Vlagyimir Putyin elnökségét, majd még 18-on a jelenleg is tartó „különleges katonai műveleteket”, amelyet egyébként a könyv patetikusan a második világháborúval hoz párhuzamba.

„Így aztán az is érthetővé, de nem elfogadhatóvá válik, hogy közeledve a mához, a tankönyv stílusa egyre publicistább, agitproposabb. Szaporodnak a Putyin elnöktől származó idézetek, és vissza-visszaköszönnek a sajtóban a Nyugat vagy az ukránok kapcsán nap, mint nap olvasható toposzok”

Ebben a kontextusban kell tehát értelmezni az 1956-ról szóló pár sort, valamint azt is, hogy a volt kulturális miniszter, jelenleg elnöki tanácsadó Vlagyimir Megyinszkij, és a moszkvai Nemzetközi Kapcsolatok Intézetének (IMO) egykori rektora, Anatolij Torkunov által jegyzett 11. osztályosoknak szóló könyv miért tartja hibának a kivonulást Közép-Európából. Ez a szemlélet egyértelműen a patrióta szellem erősítését szolgálja – már amennyire az internet és az okostelefonok korában egy tankönyv szolgálhatja -, hazafelé szól, és nem más országokat szándékozik ezzel provokálni. Ettől még egy magyarnak aligha tetszik, amit ott 1956-ról olvashat, ugyanakkor nem kell meglepődnie azon se, hogy a közös történelem ilyen kiélezett pillanatait másképp lát(tat)ják a másik oldalon. Ezt a tankönyvet is a helyén kell kezelni. Sokat megmutat az orosz gondolkodásból, világszemléletből, mindez azonban nem változtat azon a tényen, hogy régen volt olyan jó Magyarország sajtója Oroszországban, mint manapság.

(A cikk eredetileg a Demokrata című hetilapban jelent meg, itt olvasható.)