„nem oda korcsolyázunk, ahol a korong van, hanem oda, ahova érkezik”
Péli Éva írása a #moszkvater.com számára
Dmitrij Trenyin
Fotó: Lennart Meri Conference/Flickr
„Új valóság” – Washington és a normák vége
– Az ukrajnai háború háttértárgyalásai kapcsán sokáig az „anchorage-i szellemre” hivatkoztak. Marco Rubio amerikai külügyminiszter cáfolata után viszont felmerül a kérdés, puszta propagandafogásról volt szó, vagy Moszkva végleg feladta az amerikai közvetítésbe vetett reményét?
– Amennyire a meglehetősen hiányos információk alapján megítélhető, Donald Trump amerikai elnök 2025 első felében azzal számolt, hogy az ukrajnai konfliktust Kijev engedményekre kényszerítésével állítja meg. Így született meg a Trump-féle béketerv, amellyel Vlagyimir Putyin orosz elnök az anchorage-i találkozón nagy vonalakban egyet is értett.
„Trump azonban szembe találta magát az európaiak és Volodimir Zelenszkij ellenállásával. A saját adminisztrációján belül sem váltott ki túl nagy lelkesedést ez a terv, amelynek fő kidolgozója minden bizonnyal Steven Witkoff különmegbízott volt. Szeptemberre már világossá vált, hogy a kezdeményezés elakadt, és valószínűleg nem fog működni”
A terv ellenzői – Európa, Kijev és a Trump-adminisztráció befolyásos szereplői – kidolgozták a Kijev tárgyalási pozícióinak megerősítését célzó, a drónháború eszkalálására alapozott stratégiájukat. 2026 nyarára meggyőződésükké vált, hogy az energetikai infrastruktúra elleni mélységi dróncsapások Kijev javára változtatták meg a konfliktus dinamikáját. Ekkor Rubio külügyminiszter végleg és nyilvánosan elhatárolódott Trump eredeti tervétől. Ami pedig a közvetítést illeti, az Egyesült Államok a háború kezdete óta a konfliktus közvetlen részese, nem pedig közvetítő. Ebből a tényből kell kiindulnunk.
– A Trump-adminisztráció nyíltan kijelenti, hogy nem tekinti magára nézve kötelezőnek a nemzetközi jog normáit. Szabad-e, érdemes-e még ragaszkodni ezekhez az elvekhez, ha Washington figyelmen kívül hagyja őket, vagy mára a szabályok nélküli reálpolitika maradt az egyetlen létező kategória?
– Az Egyesült Államok – és nem csak Trump elnök – a nemzetközi jog normái felett állónak tekinti magát. Az amerikai külpolitikát kizárólag belső tényezők vagy egy külső ellensúly képes korlátozni, amilyen az 1940-es és 1980-as évek között a Szovjetunió volt. Ma nincs ilyen ellensúly.
„Washington politikája elveiben rombolja a nemzetközi normákat, ám az Egyesült Államok ereje – katonai, pénzügyi, információs stb. – korlátozza a többi szereplő mozgásterét”
Az amerikai csapások alatt, nehéz helyzetbe kerülve azonban más országok a körülményeknek megfelelően cselekedhetnek. Irán csapásokat mér az amerikai bázisokra és más létesítményekre a Perzsa-öböl arab országaiban. A Hormuzi-szoros után a Báb el-Mandeb-szoros lezárása is következhet. Egyelőre Amerika elég erősnek és a konfliktusövezetektől elég távolinak érzi magát. De kinyitották a Pandora szelencéjét. Közel-keleti szövetségeseik már célkeresztben vannak. Hamarosan az európai, majd az ázsiai szövetségesekre kerülhet a sor.
Hadigazdaság és szuverenitás
– Korábban úgy fogalmazott, hogy a szuverenitásra való törekvés inkább terv, mint létező valóság. Mi akadályozza leginkább ezt a transzformációt, a gazdasági korlátok, vagy a régi elitek ellenállása?
– Én azt mondtam, hogy az „állam-civilizáció” fogalmát Oroszország vonatkozásában még fel kell tölteni modern tartalommal. Az ország szuverén, ez a 15. század óta, az idegen iga alóli felszabadulás óta elválaszthatatlan alaptulajdonsága. Éppen a valódi szuverenitás vált a NATO-tagság akadályává is, amiről még 2000-ben folytak tárgyalások.
„Ez a társadalom képtelen elfogadni mások hatalmát maga felett. Kivéve természetesen Isten hatalmát”
Ebben különbözik az összes európai országtól. A Nyugat elleni háború az állam mélyreható átalakulásához vezet. E szembenállás során az élet minden területe változik és változni fog. A gazdaság, a politikai rendszer, a társadalmi kapcsolatok és az értékrend egyaránt. Az elitek cseréje is zajlik. Mindehhez idő kell, de a folyamatok elindultak, és már olyan messzire mentek, hogy a visszatérés – képletesen szólva – 2021-be, nemhogy 2013-ba, teljesen lehetetlen.
Sebezhetőség és az állami reakcióképesség határai
– A Nyugat stratégiai áttörésként tekinti az orosz hátország elleni mindennapos csapásokat. Nem veszíti el így Moszkva a nagyhatalmi tekintélyét, és nem repeszti meg ez a helyzet a belső társadalmi egységet?
– A mélységi csapások valóban a háború új szakaszát jelentik. Milliók érzik a konfliktus következményeit a mindennapi életükben. Az emberek hangulata változik. De nem abba az irányba, amerre a stratégiát kidolgozó és megvalósító nyugati tervezők feltételezik.
„Az ukrajnai háború a különleges hadműveletből a Nyugat elleni Honvédő Háborúvá alakul át. Nálunk eddig nem volt jelen széles körű társadalmi harag a Nyugattal szemben. Most kezd megjelenni. Sokan megértik, hogy már nem egyszerűen az állam nemzetközi státusáról van szó, hanem a létezéséről. Visszaút nincs, ha a Nyugat győz, nem hagyja békén Oroszországot, hanem megpróbálja végleg megsemmisíteni”
Ezért minél kevesebb a remény a békemegállapodásra, annál kevesebb értelme van a katonai cselekmények korlátozásának. Ahogy Putyin elnök 2018-ban nyilvánosan fogalmazott: „Miért lenne szükségünk olyan világra, amelyben nincs Oroszország?”
– Az infrastruktúrát ért csapások és a posztszovjet térségbeli befolyásvesztés lassan összeadódnak. Nem ér el mindez egy olyan pontot, amit Moszkva már nem tud kezelni? Nem tart attól, hogy a kemény válaszok elmaradása elindítja a belső társadalmi egység felbomlását?
– Hasonlítsuk össze az elmúlt négy és fél év helyzetét a 2014 és 2022 közötti időszakkal. Putyin elnök most is és akkor is meglepő önmegtartóztatást és higgadtságot tanúsított. Nyolc évig várta, hogy a Nyugat teljesítse a minszki megállapodásokat, majd adott a Nyugatnak egy utolsó esélyt a megegyezésre. Miután abszolút minden lehetőséget kimerített a háború elkerülésére, megindította a „különleges hadműveletet”.
„Más szóval, nem opciók közül válogatott, hanem türelmesen ment el a legvégső határig, amikor a legradikálisabbon kívül már nem maradt más választás. Most pontosan ugyanígy próbálja megelőzni a nukleáris háborút. A Nyugat azonban lépésről lépésre fosztja meg őt a békés opcióktól”
Szóval az a határozott válasz, amelyről szó van, még várat magára. Valószínűleg nem lesz azonnal nukleáris, de a mi államunk és a NATO nagy háborúja elkerülhetetlenül atomfegyverek alkalmazásával fog folyni.
A nukleáris elrettentés vége
– Szakértői elemzések szerint a nukleáris fenyegetés lassan veszít az elrettentő erejéből. Ez az erő jele, vagy annak beismerése, hogy a hagyományos elrettentés már nem váltja be a hozzá fűzött reményeket?
– Amikor a fenyegetés – azaz az elrettentés – veszít a hatékonyságából, annak logikus következménye a nukleáris fegyverek alkalmazása. A Nyugat sajnos nemcsak a félelmét, de az eszét is elveszítette. Az európai eliteket már nem lehet jobb belátásra bírni. Még abban sem vagyok biztos, hogy a nukleáris fegyverek legóvatosabb alkalmazása képes lenne észhez téríteni az európai vezetőket. Ahogy a mondás tartja, akit az istenek el akarnak veszíteni, annak előbb az eszét veszik.
– Ön szerint meg kell szabadulni a védekező jellegű nukleáris doktrínától. Ha azonban csökkentik az atomfegyverek alkalmazási küszöbét, marad-e még bármilyen mozgástér a diplomácia és Európa stabilitása számára?
– A Nyugat katonai lépéseire logikus válasz a részünkről az eszkaláció és a hadszíntér kiterjesztése nyugati irányba. A nukleáris fegyver nem az első lépés ezen az úton, de egy ponton Moszkva használhatja. Kétségtelen, hogy válaszul Nagy-Britannia vagy Franciaország atomcsapást mérhet ránk, ám egy ilyen lépés után ezek az államok valószínűleg megsemmisülnek. Ez tiszta logikai következtetés, Európában mégis blöffnek tartják. Az európai elitek vaksága gyógyíthatatlan, így diplomáciai megoldásra nem számítok. Szét akarnak zúzni minket, és válaszul háborút fognak kapni.
Németország a rivalizálás architektúrájában
– Egy évvel Friedrich Merz hivatalba lépése után hogyan látják Berlint Moszkvából? Csupán az amerikai érdekek kiszolgálóját látják a német kormányban, vagy mutatkozik még bármilyen mozgástér a párbeszédre?
– Nem látok semmilyen mozgásteret a párbeszédre a jelenlegi német kormány részéről. Oroszországban a mai Németországot mindinkább a hitleri Németországgal hasonlítják össze. Nem a zsidók elleni népirtás értelmében, hanem az orosz állam szétzúzására tett kísérletek szempontjából.
– Létezik-e olyan forgatókönyv, amelyben Németország független erőtényezőként jelenik meg Moszkva előtt, vagy a német stratégiai autonómiáról szóló vita csupán üres retorika?
– Egy nagy európai háború veszélye rohamléptekkel közeleg. Hogy mely államok maradnak életben és milyen állapotban, az jelenleg nem világos. Ezért az elméleti forgatókönyvek egyelőre nem túlságosan időszerűek. Moszkva remélte, hogy a hidegháború vége után Európa – Németországgal és Franciaországgal az élén – önálló erőtényezővé válik, és egyesül velünk az Atlanti-óceántól a Csendes-óceánig terjedő Nagy-Európa keretében. Az USA-ban az iraki háború után meglátták ezt a fenyegetést, és mindent megtettek a német-orosz együttműködés aláásásáért.
„A mai Európát mélyen áthatja a ruszofóbia, és Németország ebben bajnok a nagyobb EU-s országok között”
Emlékeztetnék rá, hogy nálunk nem volt és (egyelőre) nincs gyűlölet a németek iránt annak ellenére sem, hogy a német agresszió 27 millió életet követelt a népünktől. Németország és az EU/NATO többi tagja az Egyesült Államok befolyási övezetében marad, és egy esetleges szabadulási kísérlet kemény reakciót váltana ki Washingtonból. Amerikának megvannak ehhez az eszközei.
A „hosszú türelem” stratégiája és a történelmi mérleg
– Moszkva sokak szerint stratégiai zsákutcába jutott. A mostani felőrlő taktika egy tudatos, hosszú távú stratégia része, vagy inkább annak a beismerése, hogy hiányoznak a gyors győzelemhez szükséges erőforrások?
– Szó sincs zsákutcáról. Csupán arról, hogy felismertük, a korábbi eszközökkel a probléma nem kezelhető. 2022-ben még Ukrajna volt a kérdés, 2026-ban már Európa és a teljes Nyugat.
„Ami különleges hadműveletként kezdődött, az nyílt háborúvá alakult. A harcok mostani leállítása nyugati nyomásra a vereség beismerése lenne”
Ez arra bátorítaná a Nyugatot, hogy végleg megtörje az államunkat, és rendezze az évszázados „orosz kérdést”. Mivel a kompromisszumos Trump-tervet elvetették, már csak egyetlen út maradt, a nagy háború.
– Milyen szempontok alapján értékelik a sikert Moszkvában? Elegendő megakadályozni Ukrajna integrációját, vagy a „befagyasztott konfliktus” csupán átmeneti szakasz a globális rendszerszintű törés felé?
– Sikerben vagy kudarcban a Trump-terv”megvalósítása kapcsán lehetett gondolkodni. Ez azonban már a múlté, a tét ma az államok léte vagy nemléte. Globális szinten a világháború egy új formájával állunk szemben. Ez a háború Európában és a Közel-Keleten már jelen van, Kelet-Ázsia pedig aligha marad ki, az USA megpróbálja „beleverni” Kínát egy konfliktusba a szomszédaival.
– Húsz év távlatából Ukrajna EU-integrációját Moszkva legnagyobb vereségeként fogják értékelni, vagy egy olyan fájdalmas, ám elkerülhetetlen „különválásként”, amely végül arra kényszeríti Oroszországot, hogy valóban függetlenné váljon?
– Hol lesz Ukrajna, és mi lesz az Európai Unióval? Nem ezek a kérdések lesznek fontosak számunkra húsz év múlva, ha a világ egyáltalán létezik még a megszokott formájában. A legfontosabb kérdés a számunkra az, hogyan alakítja át ez a háború magát az orosz társadalmat és az államot.
„Bízom benne, hogy a Nyugat – és különösen Európa – felől érkező ellenségesség és gyűlölet arra kényszerít bennünket, hogy feladjuk a kényelmességet, összeszedjük magunkat, és felépítsük azt a modern <állam-civilizációt>, amelyről az utóbbi időben szó van”
Ami a függetlenséget illeti, politikai és gazdasági értelemben eddig is rendelkeztünk vele, 2022 után pedig ez még inkább megerősödött. A következő lépés a technológiai önállóságért folytatott küzdelem. De a legfontosabb a szellemi és intellektuális függetlenség. A világnézet, a filozófia és az értékrend szférájában a szuverenitás mindennél értékesebb.
Nem oda korcsolyázunk, ahol a korong van, hanem oda, ahova majd érkezik.
Ez a kanadai hokiistennek, Wayne Gretzkynek tulajdonított, sokakat inspiráló mondat minden értelemben az előregondolkodás egyfajta metaforája, amit a #moszkvater is irányjelzőnek tekint.
Email : info@moszkvater.com
© 2018-2026 - #moszkvater
Tuco says:
“Még abban sem vagyok biztos, hogy a nukleáris fegyverek legóvatosabb alkalmazása képes lenne észhez téríteni az európai vezetőket.”
Szerintem pedig azt kellene észhez téríteni, aki nukleáris fegyverek elsőkénti alkalmazásáról beszél. :(
Borz says:
Kezdheted az USA -ban…