„nem oda korcsolyázunk, ahol a korong van, hanem oda, ahova érkezik”
Dmitrij Trenyin írása a a #moszkvater.com-on
„Ez a megemlékezés híd lett generációk között, amely összeköti az embereket a soha el nem múló múlt tapasztalatán keresztül”
Fotó:EUROPRESS/Olga MALTSEVA/AFP
A május 9-ét – a győzelem napját – a Szovjetunióban 1965 óta, amikor a nagy honvédő háború sok veteránja még élt, nagy pompával ünnepelték. Azóta a győzelem napja az ország legfontosabb nemzeti ünnepévé vált. Kezdetben elsősorban katonatársak találkozói voltak, akik sok évig nem látták egymást. Aztán – egyre inkább az emlékezés a háborúban elesett barátokról és bajtársakról került a fókuszba, „egy ünnep könnyekkel a szemben”, ahogy egy híres dal mondja. Az évek múlásával egyre kevesebb veterán maradt, és az ünnep lassacskán a nemzeti egység napjává vált, amely történelmi-felvilágosító és nevelési funkciókat is betöltött.
„A legkeményebb háború, amely a Szovjet-Oroszország minden egyes polgárát érintette, és 27 millió emberéletet követelt, az orosz identitás legfontosabb elemévé vált, és a győzelem a győztes nép képességeinek és lelki erejének szimbólumává lett”
Egyetlen más ünnep, sem a Szovjetunióban a november 7-e, az 1917-es októberi forradalom évfordulója, sem a mai hivatalos „Oroszország napja”, a június 12-e nem érhet fel a május 9-ével. A „Halhatatlan Ezred” egy népi kezdeményezésből született utcai felvonulás, ahol az emberek a háborúban harcolt rokonaik portréit viszik magukkal.
„Ez a megemlékezés híd lett generációk között, amely összeköti az embereket a soha el nem múló múlt tapasztalatán keresztül”
A 2022-ben kezdődött „különleges katonai művelet” (KKM) sok tekintetben a nagy honvédő háborúra emlékeztet, bár természetesen nem minden ponton. Már három éve tart. A katonai műveletek színtere ugyanazokon a helyeken található, ahol a Vörös Hadsereg a német Wehrmacht ellen harcolt. A jelenlegi ellenfél a harctéren – az ultranacionalista kijevi rezsim – Oroszországban neonáciként van bélyegezve, és aktív támogatóit „nazikinak” nevezik. Egy nyugati hatalmakból álló koalíció fő ellenfélként azt a célt tűzte ki, hogy stratégiai vereséget mérjen Oroszországra. (Attól eltérően, mint 1812-ben és 1941-ben, Oroszországnak ma nincsenek szövetségesei Nyugaton, bár Keleten és Délen fontos partnerei vannak). A KKM magas harci veszteségekkel és emberáldozatokkal jár. Bár Oroszország a „különleges katonai művelet” zónáján kívül nagyrészt békés életet él, ukrán drónok mélyen a hátországban fekvő városokat támadnak. A legfontosabb pont azonban az, hogy a jelenlegi ukrajnai háború, akárcsak a nagy honvédő háború, népháborúvá vált. Önkéntesek csatlakoznak a hadsereghez, önkéntesek segítik őket. Dalok íródnak a háborúról, versek születnek, filmek készülnek.
„A KKM oroszországi körülményei között egyre szélesebbé válik a nagy honvédő háború értelmezése”
Néhány éve Szentpéterváron emléktáblát avattak Mannerheim marsall tiszteletére, aki a a finn haderő főparancsnoka és az ország elnöke volt. Később az emléktáblát el kellett távolítani, hiszen Mannerheim finn csapatai a Wehrmachttal együtt blokád alá vették Leningrádot. Ma sokat beszélnek arról, amit a Szovjetunió idején diplomatikusan elhallgattak, a finnek által Karéliában létrehozott koncentrációs táborokról, a keleti fronton harcoló francia önkéntesekről, a román megszállók odesszai atrocitásairól, arról a tényről, hogy Hitler agressziójában, akárcsak Napóleon 1812-es oroszországi hadjáratában, szinte egész kontinentális Európa országaiból vettek részt csapatok.
„Ebben az összefüggésben érdemes megvizsgálni, hogyan változott a Németországhoz való viszony az elmúlt évtizedekben”
A második világháború vége óta az európai megbékéléssel behatóan foglalkozó történészek legfeljebb szórványosan írtak a Szovjetunió és az NDK/NSZK közötti megbékélésről. Pedig a német támadás a Szovjetunió ellen 1941-ben összehasonlíthatatlanul több emberveszteséget és pusztítást okozott – abszolút és relatív számokban is –, mint a Németország és Franciaország közötti háború és Európa megszállása.
„A béke megkötése után a szovjet-német kapcsolatok ennek ellenére gyorsan konstruktív irányt vettek. Ehhez több tényező is hozzájárult”
A Szovjetunió hatóságai osztályalapú és nem nacionalista ideológiát képviseltek. Miután a Szovjetunió Kelet-Németországot felelősségi övezetként kapta meg, a szocializmus előretolt bástyájaként és kirakataként építette ki; a keletnémet kommunisták a Szovjetunió Kommunista Pártja (SZKP ) legszorosabb szövetségesei voltak; a katonai megszállás és a szovjet csapatok nagy számú jelenléte ellenére az NDK-ban a helyi lakossággal való kapcsolatok általában korrektek és gyakran barátságosak voltak.
„Ma, három és fél évtizeddel a német újraegyesítés után, a Német Szövetségi Köztársaság keleti tartományainak lakossága általában sokkal pozitívabban viszonyul Oroszországhoz, mint az ország nyugati részének lakossága, ahol soha nem állomásoztak szovjet csapatok”
Moszkva 1955-ben vette fel a diplomáciai kapcsolatokat Bonn-nal, 18 évvel korábban, mint a nyugati hatalmak Kelet-Berlinnel. Ezzel egy időben tértek haza a Szovjetunióból a német hadifoglyok, akiknek helyzete a Szovjetunióban a háború alatt összehasonlíthatatlanul jobb volt, mint a szovjet hadifoglyoké Hitler táboraiban. Hamarosan megkezdődött a kereskedelmi és gazdasági kapcsolatok aktív fejlődése a Szovjetunió és az NSZK között. Németország visszanyerte hagyományos pozícióját, mint a technológiai import fő forrása Oroszország számára a 19. század óta. Annak ellenére, hogy a Szovjetunió aggodalmát fejezte ki a német vezetés mulasztása miatt, hogy elismerje a háború utáni keleti politikai realitásokat, a két ország közötti gazdasági kapcsolatok tovább fejlődtek.
Willy Brandt (SPD) és Walter Scheel (FDP) kormánya [a szerkesztő megjegyzése: 1974 és 1979 között a Német Szövetségi Köztársaság negyedik szövetségi elnöke volt] új keleti politikája enyhítette ezeket az aggodalmakat. A Német Szövetségi Köztársasággal való kapcsolatok még gyorsabban kezdtek fejlődni. A különböző gazdasági rendszerek ellenére szimbiózis alakult ki a német feldolgozóipar és a Szovjetunió ásványkincseket kitermelő ipara között. A Szovjetunió és a Német Szövetségi Köztársaság továbbra is ideológiai ellenfelek, politikai riválisok és valószínű katonai ellenfelek maradtak, de fontos gazdasági partnerekké váltak egymás számára. A Német Gazdaság Keleti Bizottsága jelentős befolyásra tett szert a szövetségi kormány politikájában.
„A szovjet nép elérte a történelmi megbékélést a németekkel”
Sikerült elválasztani az ország lakosságát a náci-hitleri rezsimtől és annak hóhérjaitól. Sztálin már 1942-ben megállapította: „Hitlerek jönnek és mennek, de a német nép és a német állam megmarad.” Hihetetlen, de igaz: annak ellenére, hogy Oroszországot a német agresszió példátlan brutalitása miatt hatalmas szenvedések érték, az oroszok hozzáállása a németekhez 1945 után hamarosan pozitívabb lett, mint sok más népé, akik sokkal kevesebbet szenvedtek. Az orosz-német megbékélés annyiban volt egyedülálló, hogy nem egy politikai-katonai szövetség (NATO) vagy egy gazdasági blokk (Európai Gazdasági Közösség, EGK) keretében, hanem a hidegháborús konfrontáció és az egyszerű polgárok közötti nagyon korlátozott kommunikáció kontextusában jött létre.
A konfrontáció idején létrejött megbékélés a szovjet külpolitika radikális fordulatának – a német újraegyesítés elfogadásának és előmozdításának a 1990-es évek elején – pszichológiai alapjává vált. A szovjet vezetés nemcsak hogy nem látott potenciális fenyegetést egy egyesült Németországban, hanem éppen ellenkezőleg, egy egyesült német államot tekintett legszorosabb és legmegbízhatóbb európai partnerének. Azok a kétségek, amelyeket néhány szakértő – különösen katonai szakértő – táplált ezzel kapcsolatban, kevésbé a németeket érintették, mint inkább az Egyesült Államokat, amely a hidegháború idején a NATO-t használta fel politikájának legfontosabb eszközeként a Szovjetunió ellen.
„A német újraegyesítés után Berlin másfél évtizedig Moszkva legszorosabb partnere volt”
Több mint 6000 német vállalat jött Oroszországba; az orosz vezetékes gáz erősítette a német ipar versenyképességét. A német kormány Oroszország legfontosabb szószólójaként működött Nyugaton, és Németország a közvélemény-kutatásokban – Belarusz mellett – a legbarátságosabb államnak számított Oroszországgal szemben. Az orosz-német megbékélés úgy tűnt, hogy a hosszú távú együttműködés és partnerség formáját ölti.
„A 2000-es évek közepétől kezdett romlani a helyzet, amihez számos tényező hozzájárult”
Oroszország újjáépítése az ország hagyományos intézményeinek és szokásainak megerősítésére épült. A Nyugaton, Németországot is beleértve, kezdtek szertefoszlani azok a várakozások, hogy az Orosz Föderáció a nyugati pályán marad, a liberális demokrácia politikai elvei és az amerikai és európai felügyelők tanácsai szerint.
Míg Oroszország továbbra is abban bízott, hogy a gazdasági érdekek, amelyet az Északi Áramlat gázvezeték két ága szimbolizált, megbízható alapot teremtenek a hosszú távú kapcsolatokhoz, Németország „értékválságról” kezdett beszélni. Azokat, akik továbbra is pragmatikus megközelítést szorgalmaztak az Oroszországgal való kapcsolatokban, a médiában „Putyin-szimpatizánsoknak” bélyegezték és ezzel kirekesztették.
„A fordulópont 2011-ben következett be, amikor Vlagyimir Putyin orosz miniszterelnök és Dmitrij Medvegyev elnök végrehajtotta a híres <politikai kettős lépést>, amely a következő évben Putyint visszajuttatta a Kremlbe”
Aki Németországban még remélte, hogy a német-orosz „modernizációs partnerség” Medvegyev elnökségének második ciklusa alatt a politikai szférára is kiterjedhet, és Oroszországot a német vezetésű Európai Unió hátországává alakíthatja, annak be kellett ismernie e remények összeomlását.
A végleges fordulat a német-orosz kapcsolatokban 2013/2014 telén következett be az ukrajnai válság idején, amely a Majdanon történt puccshoz, és a megválasztott kormány erőszakos megdöntéséhez vezetett. Oroszország különös figyelemmel kísérte, hogy Németország, amely az ukrán kormány és a Majdant szervező ellenzék közötti közvetítő országok egyike volt, nem védte meg a kialkudott kompromisszumot, és nemcsak hogy nem ítélte el a puccsot, hanem gyorsan elismerte az új kijevi kormányt is. Ez a tény súlyosan megingatta Moszkva bizalmát Berlinben.
„Az orosz erők krími fellépése a kijevi puccsra válaszul, valamint a Krím és Szevasztopol ezt követő népszavazás útján történt Oroszországhoz csatolása hamarosan vízválasztóvá vált a berlini oroszpolitikában”
Putyin elnök hiába várta, hogy a német politikusok „megértsék” lépéseit. Németországban senki sem akart párhuzamot vonni a „krími orosz nép Oroszországgal való újraegyesítése” és Németország újraegyesítése között. Ehelyett Németországban egy agresszív Oroszországról beszéltek, amely ismét fenyegeti az európai békerendet.
2014 tavaszán Kelet-Ukrajna két másik régiója, Donyeck és Luhanszk megye népszavazást tartott a függetlenségéről. Az új kijevi hatóságok szeparatistáknak nyilvánították őket, és katonai műveletet indítottak ellenük. Moszkva támogatta a Donbasszt, de tartózkodott egy nagyszabású katonai művelettől, amit Putyin később megbánt. Az orosz elnök ekkor még mindig a válság diplomáciai megoldásában bízott – a Petro Porosenko új ukrán elnökkel folytatott tárgyalásokon és a vezető európai államok, Németország és Franciaország közvetítésén keresztül. Putyin célja a Donbassz autonómiája volt Ukrajnán belül.
„A 2015 februári minszki megállapodások, amelyeket Oroszország, Ukrajna, Németország és Franciaország állam- és kormányfői tárgyaltak ki, úgy tűnt, megnyitják az ajtót egy megállapodáshoz”
Valójában az ukrán elnök szinte azonnal az aláírás után elutasította azokat. Évekkel később Angela Merkel akkori német kancellár és François Hollande akkori francia elnök elismerték, hogy a megállapodást, amely akkor köttetett, amikor az ukrán fegyveres erők (AFU) a teljes összeomlás szélén álltak, időnyerésként és Ukrajna elvesztett területek erőszakos visszaszerzésére való felkészítésének eszközeként tekintették. Németország szerepe a minszki egyezmények kapcsán és az a tény, hogy a következő nyolc évben nem ösztönözte Ukrajnát annak végrehajtására, Oroszországban azóta egy partner megtévesztő magatartásának példájaként él a köztudatban.
A Nyugat Oroszországgal vívott proxy háborúja, amely közvetlenül az Orosz Föderáció ukrajnai különleges katonai műveletének kezdete után indult, Németországot olyan helyzetbe hozta, hogy Oroszország ellenségét fegyverekkel látja el orosz csapatok elleni támadásokhoz.
„Jelzés értékű, hogy a háború színtere azokat a területeket öleli fel, ahol a Vörös Hadsereg 1941 és 1943 között a német Wehrmacht ellen harcolt: Donbassz, Harkov, Kurszk, Belgorod. A modern német Leopard harckocsik a <Tigrisek> és <Párducok> örököseinek számítanak. Az a tény, hogy az ukrán ultranacionalisták, beleértve az ukrán fegyveres erők és a hivatalosan feloszlatott nacionalista zászlóaljak (Azov és mások) soraiban is, a banderisták követői, akik a <Galícia> SS-hadosztályban szolgáltak, teljessé teszi Oroszország közvetlen ellenfelének képét, és lehetővé teszi számunkra, hogy a neonácik elleni harcról beszéljünk”
A távozó német kancellár, Olaf Scholz ellenezte a német-svéd Taurus rakéták Ukrajnába szállítását. A szövetségi kormány élén őt követő Friedrich Merz ezzel szemben támogatta az ilyen szállításokat. Még nehéz megmondani, hogy az új berlini kabinet végül milyen döntést hoz, de világos, hogy a Taurus rakéták megjelenése Ukrajnában valószínűleg nem fogja döntően befolyásolni a katonai műveletek menetét. Az amerikai ATACMS és az angol-francia Storm Shadow/Scalp rakéták Kijevbe szállítása sem vezetett fordulóponthoz Ukrajna javára. Azonban biztosan megjósolható, hogy Berlin ilyen lépése a mai Németországot Oroszország ellenségeinek élére fogja állítani.
Az ukrajnai háború dinamikája már a washingtoni Fehér Házban történt hatalomváltás előtt is jelentős változást idézett elő az orosz politikai szakértői közösség felfogásában. A hidegháború kezdete óta Oroszország úgy vélte, hogy az Egyesült Államok az ország legfontosabb külső ellenfele. Az európaiakat – az egyértelműen atlanti irányultságú NATO-híveket, a hadiipari komplexum képviselőit és másokat kivéve – inkább a konfrontáció vonakodó résztvevőinek, sőt az amerikai diktátum áldozatainak tekintették. Az ukrajnai válság, majd a 2022 óta tartó háború alapvetően megváltoztatta ezt a nézetet.
Jelenleg ezt látjuk: az európai vezető elit – a brüsszeli bürokraták és a velük szövetséges liberális-globalista (és ebből következően nemzetállam feletti) erők az egyes EU-országokban – az „orosz fenyegetés Európára” tézisét az EU további integrációjának legfontosabb indokának tekintik; a hatalom még nagyobb mértékű brüsszeli koncentrációját és központosítását; az európai integráció ideológiai alapjának megerősítését („Oroszország mint az alapvetően Másik”).
„Ez a tézis az EU-tagállamok belpolitikájára is érvényes. Ha Oroszország a fő ellenség, amelynek leküzdése a legnagyobb fokú egységet követeli meg, akkor mindenki, aki nem ideológiai beállítottság, hanem nemzeti érdekek alapján cselekszik, nemcsak áruló, hanem az ellenség cinkosa is”
Ez a helyzet megdöbbentően emlékeztet a Kominternben és később a szocialista táborban uralkodó helyzetre, ahol a „nemzeti kommunistákat”, akik megtagadták Moszkva vezető szerepének elismerését, opportunistáknak, nyugati ügynököknek és „az amerikai imperializmus zsoldosainak” bélyegezték. A történelem, ahogy mondani szokás, rímel.
Még korai megmondani, mennyire lehet sikeres az orosz-amerikai kapcsolatok stabilizálása, amely Donald Trump amerikai elnöki hivatalba való visszatérése után kezdődött. De az Európai Unió és Oroszország közötti kapcsolatok további romlása szinte elkerülhetetlennek tűnik.
„Természetesen vannak itt kivételek. Magyarország, Orbán Viktor miniszterelnök vezetésével, régóta a nemzeti érdekek álláspontjáról beszél”
Szlovákiában Robert Fico miniszterelnök kormánya hasonló irányba tendál. Oroszország megállapítja, hogy a nemzeti tendenciák más közép-, délkelet- és dél-európai országokban – Ausztriában, Romániában és Olaszországban – is erősödnek. Hasonló fejlemények ismertek Franciaországban, Hollandiában és még az Egyesült Királyságban is.
Az Alternatíva Németországért (AfD) párt sikere a legutóbbi szövetségi választásokon arra utal, hogy Németországban is van lehetőség egy jövőbeli irányváltásra, de Berlin számára ez még nem elegendő ahhoz, hogy egy ideologizált oroszellenes politikáról egy pragmatikusabb irányra térjen át. Mindazonáltal az európai politikai helyzet ingatag marad, és éles fordulatok és váratlan kombinációk nem zárhatók ki. Ma meg kell állapítanunk, hogy az orosz-német kapcsolatok az 1945 májusa óta eltelt 80 évben több markáns fordulatot vettek. A szörnyű háborútól a fokozatos megbékélésig, a konfrontációtól a feszültség enyhüléséig, az ország megosztottságától az egyesülésig, majd a partnerségtől a kapcsolatok kihűléséig és az új konfrontációig, sőt egy háború szélén táncoló egyensúlyozásig. De remélhetőleg ez még nem a történet vége.
(Dmitrij Trenyin a Világgazdasági és Stratégiai Intézet akadémiai igazgatója a Moszkvai Közgazdaságtudományi Főiskolán (HSE University).)
(A cikk eredetileg a Hintergrund Magazin aktuális (25/5-6) számában jelent meg németül, a lapot itt lehet megrendelni: https://www.hintergrund.de/magazin/ Oroszból fordította: Péli Éva.)
Nem oda korcsolyázunk, ahol a korong van, hanem oda, ahova majd érkezik.
Ez a kanadai hokiistennek, Wayne Gretzkynek tulajdonított, sokakat inspiráló mondat minden értelemben az előregondolkodás egyfajta metaforája, amit a #moszkvater is irányjelzőnek tekint.
Email : info@moszkvater.com
© 2018-2025 - #moszkvater
Tuco says:
“A 2022-ben kezdődött különleges katonai művelet (KKM) sok tekintetben a nagy honvédő háborúra emlékeztet”
Engem a legkevésbé sem. 1941-ben a Szovjetunió volt az áldozat, 2022-ben viszont a jogutódja, Oroszország volt az agresszor. Az Ukrán SzSzK/Ukrajna mindkét háború elszenvedője volt. Fontos különbség.