„Nem oda korcsolyázunk, ahol a korong van,
hanem oda, ahova majd érkezik.”
hanem oda, ahova majd érkezik.”
Dmitrij Trenyin írása a #moszkvater.com-on
„A súlyos konfrontációk, és szembenállások időszakába léptünk, és a stratégiai stabilitás ma csak azt jelentheti, hogy nincs ösztönzés a nukleáris fegyverek birtokosai közötti fegyveres harcra, beleértve a közvetetteket is. Ha erre a kritériumra összpontosítunk, a világ stratégiai stabilitása veszélyesen felbomlott”
Fotó:EUROPRESS/Dimitar DILKOFF/AFP
A stratégiai egyensúly alatt katonai-technikai értelemben például még mindig gyakran a felek ösztönzésének hiányát értelmezik az első masszív nukleáris csapás elindítására. Ez a szűk értelmezés nem veszi figyelembe az államok közötti kapcsolatok megváltozott viszonyát. Egy dolog egy viszonylag stabil kétpólusú modell, amelynek konfliktusai a szembenállás távoli perifériáján vannak, míg a másik egy valódi, bár közvetett háború két nukleáris nagyhatalom között egy olyan régióban, amely egyikük számára létfontosságú. Ugyanakkor a harmadik nukleáris nagyhatalom (Kína), amely az első kettő egyikével partnerségben, a másikkal pedig konfrontatív viszonyban áll, növeli stratégiai potenciálját, hogy lépést tartson a nukleáris óriásokkal.
„A súlyos konfrontációk, és szembenállások időszakába léptünk, és a stratégiai stabilitás ma csak azt jelentheti, hogy nincs ösztönzés a nukleáris fegyverek birtokosai közötti fegyveres harcra, beleértve a közvetetteket is. Ha erre a kritériumra összpontosítunk, a világ stratégiai stabilitása veszélyesen felbomlott”
Azt mondják, hogy a nukleáris multipolaritás új jelenség. Nagy-Britannia 1952-ben, Franciaország 1960-ban, Kína pedig 1964-ben szerezte be az atombombát. Ez igaz, de Nagy-Britannia és Franciaország a NATO tagja volt (és ma is az), és 1956 óta – a szuezi válság után – nem próbáltak önálló szerepet játszani a világpolitikában (a függetlenség vagy autonómia játéka egészen más). Kína ezzel szemben hosszú évtizedek óta – bár más okokból – a belpolitikára koncentrált, és nem folytatott aktív külpolitikát.
„Ma már más a helyzet, amikor Kína a világ vezető gazdaságává válva hatalmas potenciálját katonai-technológiai hatalomra és politikai befolyásra összpontosítja, és ezzel kihívást jelent Amerika dominanciájának”
S ott van India, mint jelentős független globális hatalom, a világ harmadik gazdasága. A Pakisztán, India, Kína, az USA és Oroszország közötti kölcsönös függőségek bonyolult láncolata világosan mutatja a stratégiai elrettentés bonyolultságát egy valódi nukleáris multipolaritásban. És meg kell említenünk még Izraelt (Iránt szem előtt tartva) és Észak-Koreát (Északkelet-Ázsia egészét tekintve). Természetesen nem feledkeztünk meg Nagy-Britanniáról és Franciaországról sem, amelyek aktívan, és proaktívan részt vesznek az ukrán konfliktusban.
„Elmúltak azok az idők, amikor a stratégiai fegyverek egyetlen típusa az atombomba, majd a termonukleáris bomba volt”
Ma már a stratégiai feladatokat különböző nem nukleáris fegyverrendszerekkel lehet ellátni. Nagy hatótávolságú precíziós rendszerekről, hiperszonikus rakétákról, új fizikai elveken alapuló fegyverekről, valamint a kibertérben ,és az űrben történő hadviselés eszközeiről beszélünk. Ráadásul az elmúlt években a hagyományos fegyverek fejlődése (a „drónforradalom” stb.) jelentősen megváltoztatta a modern hadviselés arculatát. A nukleáris fegyverek még mindig a hatalmi politika legerősebb eszközei, de már nem az egyetlen eszköz a valóban stratégiai célok eléréséhez, különösen, ha a nukleáris fegyverekkel rendelkező államok közötti konfliktusokról van szó. Ezt az új valóságot szemléletesen illusztrálta a Pentagon-főnök Lloyd Austin nyilvános nyilatkozata még 2022-ben az amerikai politika céljáról: stratégiai vereséget okozni Oroszországnak, a nukleáris nagyhatalomnak, egy harmadik ország keze által egy hagyományos konfliktusban.
„A kérdésnek ez a megfogalmazása, valamint az ukrán konfliktusban ennek a stratégiának a kivitelezésére tett kísérletek (sikertelenségük ellenére) azt jelzik, hogy a stratégiai visszafogottság, amelyen a volt Szovjetunió, majd az Orosz Föderáció védelmi politikája évtizedek óta alapult, veszélyes hibákat mutat fel”
Ez a helyzet új elméleti megközelítést igényel a stratégiai elrettentés problémájával kapcsolatban – egy összetett feladat, amely katonai, geopolitikai (térbeli) és koalíciós dimenziókat is magában foglal. A nukleáris területen úgy tűnik, hogy az eszközökben rejlő lehetőségeket aktívabban kell majd kihasználni, a jelenlegi nagyon „visszafogott“ visszafogottságot (ez sajnos nem szójáték) áttérve a potenciális vagy tényleges ellenfél hatékony elrettentésére, visszaadva neki a félelemérzetet és az önfenntartás ösztönét, amely életet menthet.
A fegyverzet-ellenőrzés, amely a stratégiai visszafogottság mellett a stratégiai stabilitás további biztosítéka volt, gyakorlatilag eltűnőben van. Ez az ellenőrzés maga is egy bizonyos – nemcsak katonai-stratégiai, hanem nemzetközi-politikai – egyensúly terméke volt. A fegyverzet-ellenőrzést támogató egyensúly körülbelül három évtizedig tartott, és helyébe egy negyed évszázados, addig senki által nem vitatott dominancia lépett, amelyet egy hatalom uralt. Ez utóbbi időszakban az ellenőrzés – kizárólag az Egyesült Államok és Oroszország között – inkább csak magától maradt fenn. Washington egyre kevésbé érezte magát kötve az előző korszak szerződéseihez, miután kénytelen volt Moszkvát egyenrangú katonai és politikai hatalomnak tekinteni.
„Ma már gyakorlatilag minden ellenőrző jellegű szerződés, és megállapodás megszűnt az Egyesült Államok kezdeményezésére működni. A Joe Biden-kormány azon kísérlete, hogy bevonja a Kremlt a stratégiai stabilitásról szóló tanácskozásokba az ukrajnai háborúval összefüggésben, amikor az amerikaiak a fegyvereiket nemcsak átadják, hanem az Oroszországi Föderáció területén lévő katonai és polgári célpontok ellen is irányítják, csak a józan ész megcsúfolásának tekinthetők”
Ugyanakkor az Egyesült Államok erőfeszítéseit, hogy fegyverzetellenőrzési párbeszédet folytasson Kínával, akadályozza, hogy Peking vonakodik elkötelezni magát, mielőtt elérné a kívánt stratégiai hatalmi szintet. A kínai vezetésnek ez a magatartása „háromtest-problémát” (Szerk: a kifejezés a csillagászat, illetve és a kvantumfizika területén használatos) teremt az amerikaiak számára, amelyet a nukleáris fegyverek tömeges növelésével szándékoznak megoldani, hogy egyensúlyba hozzák (vagy meghaladják) Oroszország és Kína együttes nukleáris képességeit.
Mit tegyen Oroszország ilyen körülmények között, azonkívül, hogy a visszafogottságtól az elrettentésre tér át, helyreállítja a határai körüli geopolitikai biztonsági övet, rugalmas koalíciókat épít baráti államokkal és erőkkel a világ különböző régióiban, és természetesen megvalósítja az ukrajnai katonai művelet céljait?
„Elérkezett az idő, hogy a szövetségesekkel és partnerekkel együtt kidolgozzuk az eurázsiai biztonsági rendszer koncepcionális keretét a gyakorlatban – egyelőre a kontinens nyugati félszigetének, Európának – a nélkülözésével”
E tekintetben párbeszédet kell indítani a Sanghaji Együttműködési Szervezet négy atomhatalma között (Szerk: India, Kína, Oroszország, Pakisztán) – kezdetben kétoldalú szakértői szinten – a kulcsfontosságú stratégiai kérdésekről. A stratégiai stabilitás, a nukleáris visszafogottság és a fegyverzet ellenőrzés nemzeti koncepcióinak összehangolásáról. Más szóval, itt az ideje, hogy megteremtsük az eurázsiai biztonsági rendszer keretein belül a jövőbeli alapvető megállapodások alapját. A Moszkva és Peking közötti biztonsági kapcsolatok fejlődésének 35 éves tapasztalata igazolja ennek a megközelítésnek a megvalósíthatóságát.
(Dmitrij Trenyin, a Közgazdasági Felsőoktatási Intézet kutatóprofesszora és a Világgazdasági és Nemzetközi Kapcsolatok Intézetének vezető kutatója. Az Orosz Nemzetközi Ügyek Tanácsának (RIAC) is tagja)
Az írás eredetileg itt jelent meg oroszul, magyarra fordította Péli Éva.
Nem oda korcsolyázunk, ahol a korong van, hanem oda, ahova majd érkezik.
Ez a kanadai hokiistennek, Wayne Gretzkynek tulajdonított, sokakat inspiráló mondat minden értelemben az előregondolkodás egyfajta metaforája, amit a #moszkvater is irányjelzőnek tekint.
Email : info@moszkvater.com
© 2018-2024 - #moszkvater
Krötinger szerint:
Erdeklödessel olvasom Dmitrij Trenyin irasait, habar nehezen (alig, söt talan nem is) tudom neki megbocsatani, hogy valamelyik irasaban Karaganovhoz hasonloan szorgalmazta a nuklearis fegyverekkel valo fenyegetest. Bar ez most nem a cikk temaja, de azert szeretnem megjegyezni, hogy az ilyen nuklearis fenyegetesekkel – az eszkalacios veszelyektöl eltekintve – nagyon nehez helyzetbe hozza pont azokat is, akik odafigyelnek Oroszorszag allaspontjara es erveire is, akik racionalisan alkotnak velemenyt az Ukrajnaban folyo haboru okairol, Oroszorszag mozgastereröl es lehetösegeiröl es a Nyugat felelössegeröl a kialakult helyzetben. Nehez megmaradni egy racionalis, objektivitasra törö es a konfliktus minden dimeziojat figyelembe vevö allaspontnal, ha az embernek ketnaponta azt toljak az orra ele, hogy keszek ra, öt, a csaladjat, a hazajat, a kontinenset megsemmisiteni. Akkor is, ha pl. az orosz nemzetstrategiai logikat követhetönek, bizonyos szempontbol akar erthetönek is tartom (bar nem teszem magameva) – azert nagyon nem szivesen parolognek el egy orosz nuklearis csapasban es az sem esik jol, ha ilyesmivel fenyegetnek. Ezzel csak azt akarom mondani, hogy az efajta kommunikacioval Oroszorszag talan(?) elrettentheti a NATOt (es hat ez a cel), viszont nagymertekben növeli es kiterjeszti az amugy sem jelentektelen ruszofobiat Europaban. Es jarulekos karkent sajnos alatamasztja meg azt a nyugati narrativat is, hogy Oroszorszag semmi mas, csak agresszor.
csakafidesz szerint:
Gépesített háborúk korának a XX századtól kezdődő korszakot lehet nevezni, és talán az I. világháború volt az első gépesítettnek tekinthető háború. Az új háborúban a katona gépkezelővé válik, és a célpont koordinátáinak beállítása fontosabb lesz, mint az a tény, hogy ártatlan élő emberek halnak meg a célpont körül. Fölülről nézve tényleg térkép a táj, és Drezda lángjai lenyűgzőek lehettek a pilótafülkékből kitekintve, teljesen elfeledtetve, hogy 200.000 ember eleven ég el a foszforbombák látványos szikráitól. Sőt még az atombombák okozta fénylő gombafelhők is festői látványt nyújtanak, ha a szépséget elvonatkoztatjuk a pusztító valóságtól.
A háború addig volt emberi szempontból elfogadható amíg karddal, lóhátról vívták a csatákat.
Krötinger szerint:
Söt, csak addig volt elfogadhato, amig a csaszarok, kiralyok, hadvezerek az elsö sorban lovagoltak es szemelyesen vezettek a hadsereget a csataba es nem a hermetikusan bebiztositott es kellemesen berendezett allamföi hivatalbol vagy föhadiszallasrol küldtek az embereket a halalba .