Elszabadultak az indulatok az elmúlt napokban Kazahsztánban. A közép-ázsiai térség legfejlettebb, és egyben legstabilabb szereplőjének tartott ország egyik pillanatról a másikra sodródott a közvetlen dezintegráció szélére, amelytől csak a keleti NATO-ként emlegetett ODKB békefenntartó missziója mentette meg. Rengeteg elmélet kering arról, vajon mi vezetett az események ilyen mértékű eszkalációjához. Alábbi cikkünkben ezek közül igyekszünk a három leghangsúlyosabbat bemutatni.
Kezdetben érdemes röviden áttekinteni a hivatalos kazah álláspontot. A kazah kormányzat elismeri a nyugati országrészben a cseppfolyósított földgáz áremelése kapcsán kirobbant tüntetések békés mivoltát, és hangsúlyozza, hogy eleget is tett a tüntetők kéréseinek. Ám a hivatalos közlés szerint ezen tüntetéseket külföldön kiképzett szélsőséges – részben iszlamista hátterű – terrorista csoportok és egyéb bűnözői rétegek arra használták fel, hogy külföldi koordináció mellett „megdöntsék az ország alkotmányos rendjét”. A támadásokkal szemben a kazah rendvédelmi szervek felkészületlennek bizonyultak, és „a helyzetet objektíven értékelve a kazah elnök kénytelen volt a Kollektív Biztonsági Szerződés Szervezetének – ODKB – tagállamaihoz fordulni, hogy küldjenek békefenntartó erőket a kazahsztáni helyzet stabilizálása érdekében.”
„Elsőként érdemes megvizsgálni az úgynevezett színes forradalom lehetőségét”
Ugyanis, Oroszország egyik kulcsfontosságú szövetségeséről van szó, amellyel ráadásul a világon második leghosszabbként 7600 kilométeren határos. A churchilli hasonlatot aktualizálva, Kazahsztán megszerzése egyenes bejáratot jelentene Oroszország lágy alfele irányába, az ukrajnainál is hatalmasabb problémát okozva Moszkva számára. Miután pedig nem ismeretlen a Nyugat által alkalmazott „színes forradalom” intézménye a posztszovjet térségben, a biztonságára ügyelő, főképp szilovik körökben egyből fel is merült ennek a lehetősége.
Figyelembe véve a megmozdulások szervezettségét, összetettségét és egész országra kiterjedését, egyértelmű, hogy nem egy spontán kibontakozó eseménysorozattal állunk szemben. Mindenképpen kellett lennie valamiféle koordinációnak az események mögött, főképp, ha a hirtelen megjelenő militánsokat, vagy a szervezett fegyver osztogatásokat, illetve az rendfenntartó erőkkel szembeni erőszakos fellépést nézzük. Ráadásul, ha figyelembe vesszük azt a tényt, hogy a Bolasak ösztöndíjak révén több ezer fiatal kazah tanulhat évente az amerikai felsőoktatásban, nem nehéz belátni, hogy egy esetleges rezsimváltást előkészítendő, bizonyos százalékukat könnyen beszervezhették a nyugati titkosszolgálatok.
„Viszont egyéb <színes forradalmakkal> szemben hiányoznak azok klasszikus jellegzetességei”
A kazah zavargások felettébb hamar váltak erőszakos fegyveres összecsapásokká, egyfajta nyílt anarchiává. Ráadásul Kazahsztánban a tüntetések során nem emelkedtek ki szignifikáns nyugatbarát vezetők, akik a tömegek élére állva azokat részint saját céljaikra felhasználva konkrét politikai követeléseket, illetve programokat hirdettek volna meg a hatalommal szemben. Míg például a 2003-as grúziai események Mihail Szaakasvili, a Majdan pedig kvázi a komplett jelenlegi ukrán elit felemelkedését hozta magával, erről Kazahsztán esetében nem beszélhetünk. Bár természetesen egyes körök igyekeztek rátelepülni a folyamatokra, azok önmagukban nem voltak kellően hatékonyak az események jelentős befolyásolására.
„Itt érdemes röviden szót ejteni a hivatásos ellenzékiként dolgozó egykori bankárról, Muhtar Abljazovról”
Miután ugyanis az általa irányított BTA Bankból 5 milliárd eurónyi pénzt sikkasztott el, Abljazov úgymond politikai menekültként elmenekült az országból előbb Londonba, majd Párizsba, míg jelenlegi székhelye Kijevben található. Bár Abljazov szerint ő ellenzékiként politikai bosszúhadjárat áldozata, egy ekkora léptékű sikkasztást követően ez inkább tűnik fedő sztorinak, mint tényleges indoklásnak. Nem véletlen, hogy a francia és brit hatóságok is elítélték. Abljazov az ellenzék önjelölt vezéreként kikiáltotta magát az események irányítójának, ám hamar nyilvánvalóvá vált, hogy legfeljebb internetes retorikai, nem pedig operatív szinten érintett a kazahsztáni megmozdulások alakításában. Ráadásul Abljazovval együtt Kijev is megpróbálta meglovagolni az eseményeket. Példának okáért a közösségi oldalakat elöntötték az ukrán trollgyárak kazah barátsággal foglalkozó tartalmai – hasonló eredménytelenséggel, mint Abljazov esetében.
„Feltűnő az is, hogy a napokban történtekről az Európai Unió és az Egyesült Államok az ukrajnai, vagy egyéb posztszovjet eseményeket érintő önmagukhoz képest felettébb visszafogottan nyilatkoznak”
Hiányoznak az információs háborúk sajtó offenzívái során alkalmazott, az emberi jogokról és az elnyomó helyi, illetve orosz hatalomról szóló előre gyártott toposzok. Egyik fél oldaláról sem hangzottak el orosz csapatkivonásról, vagy az ország megszállásáról szóló állítások, és közleményeik főképp a demokratikus jogokra, valamint az esetleges erőszak visszafogására korlátozódtak.
Noha később Antony Blinken nem hagyta ki a lehetőséget, hogy az orosz csapatok adott országból történő kivonhatatlanságáról értekezzen, ez inkább tűnik egyfajta teniszmeccsnek a nagyhatalmi diplomácia pályáján. A visszafogottság magyarázható a napokban Genfben az európai biztonságról kezdődő orosz-amerikai tárgyalásokkal is, amelyek miatt a nyugati államok nem kívánják tovább ingerelni az Ukrajna kapcsán alapvetően már feszült orosz vezetést. Másrészt Kazahsztán destabilizációja az egész közép-ázsiai régióra negatív hatással lenne, amely bár gyengítheti Oroszországot, mégis az egész világra kiterjedő problémákat okozhat a szélsőséges iszlám potenciális megjelenésével.
„A kollektív Nyugat kvázi elfogadta, hogy a kazah helyzetet politikailag az ODKB, illetve Oroszország rendezze”
Másik oldalról Ukrajnával, Belarusszal, Grúziával, vagy akár Moldovával szemben a Nyugat gazdasági téren felettébb aktívan van jelen Kazahsztánban. Az olaj- és gázkitermelés esetében amerikai dominanciáról beszélhetünk, amelyet egyéb nyersanyag kitermelés is kiegészít. A klasszikus multivektoros külpolitika részeként Nazarbajev már az 1990-es évektől aktívan vonzotta be az országba a nyugati befektetőket, felettébb kedvező gazdasági és jogszabályi környezetet kialakítva számukra az autokrácia politikai stabilitása mellett. Csak az amerikai Exxon Mobil és Chevron olajipari vállalatok együttesen 37 milliárd dollárt fektettek be Kazahsztánban, amelyeket a jelenlegihez hasonló instabilitás rendkívüli módon veszélyeztet. A nyugati vállalatoknak tehát éppen a jelenlegi rendszer további konzerválása lenne az érdeke, miután bármilyen irányú politikai változással szinte biztosan romlanának a pozícióik. Utóbbi már részben meg is történt, ugyanis a fentebb említett vállalatoknak már csökkenteniük kellett a napi kitermelésüket, miután az olaj- és gázkutakon dolgozó munkaerő szintén a tüntető tömegekhez csatlakozott.
„A stabilitás helyreállítása érdekében pedig az események olyan furcsa együttállása következett be, hogy a nyugati gazdasági és politikai szereplők, illetve Moszkva érdekei egyezne. Avagy előbbi kettő a kazah kormányzathoz hasonlóan az orosz vezetésű békefenntartó kontingens megérkezésétől várja a helyzet rendezését”
A második elmélethalmaz az események magyarázatát egy potenciális népfelkelésben látja, avagy a kazah utcák megelégelve Nazarbajev 30 éves uralmát spontán hozták felszínre az évtizedes szinten meglévő feszültségeket. Noha tény, hogy főképp az ország nyugati olajtermelő régióiban felettébb magas volt az elégedetlenség a kormányzattal szemben, miután az kvázi elviszi a bevételeket Nur-Szultanba és Almatiba, ez nem kielégítő magyarázat. Ahogy korábban már említettük, az események ilyen drasztikus alakulása, és az utcákon megjelenő fegyveres alakulatok, illetve szabadcsapatok jelenléte mindenképpen olyan szervezettséget feltételez, amelyre egy spontán előtörő elégedetlenségi mozgalom nem képes.
„A társadalomban meglévő feszültséggel tehát önmagában nem magyarázhatók a zavargások, ám ez azért szignifikáns katalizátorként megjelenik a történtekben”
Marat Sibutov kazah politológus szerint a 2017-es 63 százalékhoz képest a kormányzat népszerűsége jelenleg mindössze 23 százalékon áll. A lakosság belefáradt Nazarbajev rendszerébe, a hibrid rezsimekre jellemző ki nem mondott társadalmi szerződés megbukott. Ugyanis a politikai jogok korlátozásáért cserébe a kazah lakosság nem kapja meg azokat a szociális és jóléti kedvezményeket, valamint jövedelem gyarapodást, amely elejét venné egy a jelenlegihez hasonló elégedetlenség kirobbanásának. A társadalmi egyenlőtlenségek az elmúlt években csak nőttek, amelyeket a koronavírus járvány csak súlyosbított. A 2020-as 8 százalék után 2021-ben majdnem 9 százalékos volt az infláció, az alapvetően sem magasnak számító reálbérek tovább csökkennek, és a hivatalos adatok szerint 12 százalékkal nőtt 2021-ben a regisztrált munkanélküliek száma.
„A legnagyobb problémát a fiatal vidéki férfi lakosság jelenti, akik közül sokan a boldogulás érdekében a nagyvárosokba költöznek”
Almati népessége az elmúlt 10 évben 500 ezer fővel nőtt, miután a kazahsztáni belső migráció két fő központja a Nur-Szultan mellett a gazdasági központnak számító egykori főváros. A beérkezők közül sokak a város szélén található szegénynegyedekben élnek, amelyeket a helyiek csupán „Almati-Alsó”-ként emlegetnek. Nem is csoda hát, hogy az alapvetően a nyugati régiókban kirobbant szociális elégedetlenkedés hamar átterjedt az említett két városra is. Ezeknek a csoportoknak pedig úgymond nincs vesztenivalójuk, így érthető, miért vonultak tömegesen az utcára. Ám a szociális elégedetlenségből még nem következik az események ilyen mértékű erőszakossá válása.
„Végül pedig következzék a kazah eliten belüli belső puccs elmélete”
Vélhetően ez áll a legközelebb a valósághoz, ám teljes bizonyossággal jelen ismereteink alapján mindezt még nem lehet biztosan kijelenteni. Ne feledjük, a kazah politikai-társadalmi rendszer az oroszhoz, vagy éppen Lukasenko monolitikus vertikális struktúrájához képest jóval fregmentáltabb. Nemcsak az eliten belüli pozícióharc erősebb, de jelen van a Közép-Ázsiára jellemző klán struktúra is. Ez pedig az egész államigazgatást, a politikát, az állami szerveket, az erőszakszervezeteket, a munkaerőpiacot, egy szóval mindent áthatja.
Nem kizárt, hogy egy félig megvalósult belső puccskísérlet szemtanúja volt a világ január 5-éről 6-ra virradóan, mikor a regnáló kazah elit egyik fele az egyre erőszakosabbá váló tüntetéshullámot kihasználva úgymond saját pecsenyéjét kívánta sütögetni az erőközpontokkal szemben. A legfőbb kérdés, hogy vajon mi okozhatta a kazah erőszakszervezetek kezdeti, gyakorlatilag a nullával felérő erőtlen válaszát az eseményekre. Bár bizonyos oldalról hallani lehetett az alacsony általános morállal és szervezettséggel kapcsolatos híreszteléseket, ezek önmagukban még nem magyarázzák miért fagytak le gyakorlatilag az ország fegyveres, illetve belbiztonsági szervezetei.
„Mintha nemcsak az alsó, hanem éppen, hogy a felső szinteken akadtak volna problémák, és az adott egységek parancs hiányában – vagy esetleg egymásnak ellentmondó utasítások következtében – nem tudtak hatékonyan fellépni”
Fontos fejlemény az események sorában, hogy Karim Maszimovot, a KGB helyi utódszervezetének, a KNB-nek a vezetőjét leváltását követően letartóztatták, és államellenes tevékenységgel vádolták meg. Kvázi Nazarbajev egykori jobbkezét nevezte meg a kormányzat az események felelőseként, aki „külső segítséggel” kívánt a kazah államiság ellen támadást végrehajtani. Miután pedig a KNB vezetése Nazarbajevhez közeliként írható le, így részben magyarázatot nyer, hogy a KNB egységei az események kezdetekor miért tartották magukat távol a beavatkozástól. Nem elképzelhetetlen, hogy nemcsak számukra kedvezőnek találták a helyzet eszkalációját, de részben aktívan részt is vettek annak megteremtésében. Hisz elég csak az általunk korábban bemutatott 1986 decemberi Zseltokszan lefolyását nézni, ahol egyes állítások szerint Nazarbajev is aktív résztvevője volt az események alakulásának.
Ám a fejlemények másik oldala, hogy Maszimov helyettese az előzetes hírekkel szemben továbbra is szabadlábon van, sőt tisztségét is megtarthatta. Ugyanis mint ismert a KNB helyettes vezetője, Szamat Abis Nazarbajev unokaöccseként az Elbaszi belső családi körébe tartozik. Nem elképzelhetetlen, hogy az elmúlt napokban egy, a Nazarbajev-örökséggel, illetve a nazarbajevi hatalmi központtal szembeni leszámolást láthattunk, amelynek végén a „Nemzet vezetője” immár formálisan is felhagy a politikával, és cserébe minden fontosabb hatalmi intézmény Tokajev kezében összpontosulhat.
Ahogy Andrej Grozin, a FÁK-országok Intézetének közép-ázsiai és kazahsztáni osztályának vezetője a Gazeta.ru portálnak elmondta,
„vélhetően Nazarbajevvel is ugyanaz történhet majd, mint ami Borisz Jelcinnel és családjával. A finoman szólva sem minden oldalról tisztán szerzett vagyonukat, bizonyos pozícióikat megtarthatják, miközben nem fenyegeti őket a felelősségre vonás veszélye. Ám mindezért cserébe mindennemű politikai befolyásuk megszűnik”
Nazarbajev – bár napokkal az események kezdete után közleményt adott ki sajtótitkárán keresztül – továbbra sem jelent meg a kamerák előtt. Bár azt állítja, a fővárosban tartózkodik, mégis furcsa, hogy a „Nemzet vezetője” nem szól ilyen pillanatban a népéhez. Egyes elméletek szerint akár súlyos beteg is lehet Nazarbajev, és a társadalmi elégedetlenségek farvizén ennek következtében robbant ki a belső hatalmi harc, ám érdemes ezt fenntartásokkal kezelni.
Végső soron a Nazarbajev-család bukása Moszkva számára sem tűnhet annyira megrázónak. Tokajev megerősödése és az instabilitás orosz segítséggel történő rendezése az orosz pozíciók megerősödését hozhatja magával az elkövetkező időszakban. Továbbá ne felejtsük, hogy az Elbaszi és családjának külföldi vagyonát jórészt angolszász pénzintézetek kezelték, amelyek potenciális veszélyforrásként jelenhettek meg az orosz szolgálatok szemében.
„Noha Tokajev továbbra is a helyén maradhatott, sőt immár a Nemzetbiztonsági Tanács elnöke is szerepében, mégis nehéz helyzetben van. Kül- és belpolitikai tekintetben is beszűkült a mozgástere”
A kazah társadalom számára a szociális jóléti programok bevezetése – értve itt első lépésként például a hatósági árazás nem sokkal ezelőtti visszavezetését –, illetve a politikai rendszer újbóli dinamizálása elengedhetetlen a hosszabb távú stabilitás megőrzéséhez. Nem folytatható tovább az a nazarbajevi modell, amely semmilyen szintű ellenzékiséget nem enged meg magának, miután az évtizedeken át tartó felgyülemlésében ilyen eseményekhez vezet. Ám másik oldalról a külső koncessziók leginkább az orosz-kazah kapcsolatrendszert érintik. Elképzelhető, hogy Lukasenkóhoz hasonlóan Tokajevnek is számos tekintetben engednie kell az orosz kéréseknek.