Augusztus végével az amerikai csapatok elhagyták Kabult, ezzel véget ért az Egyesült Államok leghosszabb háborúja. A húsz éves konfliktus lezárásával (?) új korszak veheti kezdetét. Olyan, amelyben a jelenkori nagyhatalmi struktúra, és a liberális demokráciák vezető szerepe végképp megkérdőjeleződik. Az itthoni és a külföldi véleményformálók hol sajnálkozva, hol kárörvendve, vagy csak éppen tényszerűen nem felejtik el megemlíteni, hogy a Pax Americana ideje lejárt, és Washingtonnak újabb Saigon-pillanatot kellett átélnie. Sokan azt is hozzáteszik, eljött a Pax Sinica, a Kínai Birodalom ideje. Az iszlám terrorizmus és a globális menekült válság felfutása szintén szerepel az előrejelzésekben.
Egyelőre még csak hipotetikusan kérdezhetjük, ki lesz a következő, aki benyomul a térségben kialakult hatalmi vákuumba. Esetleg Kína, amely kihasznál minden alkalmat, hogy az Egyesült Államok orra alá borsot törjön? Ott van természetesen Moszkva is, amely szintén lehetőséget lát ebben az új helyzetben arra, hogy újból megerősítse a közép-ázsiai pozícióit. Egy korábban megjelent elemzésben már írtam egy Washington-ellenes Kína és Oroszország közötti kooperációról.
Lássuk, hogy valójában mi is történt az afgán hadszíntéren, s ennek melyek a belátható következményei, milyen tanulsággal szolgálnak?
„Az első és legfontosabb félreértés az, hogy megverték az amerikai hadsereget Afganisztánban. Az afgán katonaság volt az, amelyik látványosan összeomlott”
Az amerikaiak a nemzetépítési tervüket bukták el, valamint az afgán beavatkozással egy időben meghirdetett terror elleni háborúban is vesztésre állnak, amennyiben a Talibánt terrorista szervezetként aposztrofáljuk.
Az afganisztáni fiaskó egyéb mélyebb hatásait Simon Tisdall, a The Guardian publicistája az alábbi módon összegzi :“(Joe Biden) néhány hét alatt többet tett a nyugati szövetség aláásásáért, mint Donald Trump harsányságával valaha is ártott annak. (…) A rendkívül költséges, 20 évig tartó afganisztáni beavatkozásnak ezzel a szerencsétlen lezárásával még nagyobb menekültkáoszt, és a terrorizmus újbóli fenyegetését idézi elő, amely elsősorban Európát fogja érinteni. „Az uniós államoknak – akár Nagy-Britanniával, akár nélküle – át kell ültetniük a valóságba egy hiteles, független európai védelmi és biztonsági képességek kiépítéséről szóló, azonban évek óta csak a kommunikáció szintjén létező terveiket.”
„Sokak szerint a jelenlegi amerikai elnök fogja „elvinni a balhét” egy olyan konfliktusért, amelynek a minél előbbi lezárásáért bizonyítottan lobbizott még alelnökként. Pedig a kudarcért Biden elődei egyaránt hibáztathatóak”
George W. Bush történelmi bűne nem más, mint az afganisztáni invázió megkezdése 20 évvel ezelőtt. Az ifjabb Bush mintegy 5 nappal a tragikus emlékű szeptember 11-i terrortámadásokra válaszul „hosszú keresztes hadjáratot” hirdetett, amelynek első állomása Afganisztán volt. A „keresztes hadjárat” emlegetésével sikerült még a mérsékelt iszlám világot is olyannyira a Nyugat ellen fordítania, hogy a megfogalmazás nemsokára eltűnt a hivatalos kommünikékből. Továbbá a tálibok elleni harci cselekmények legkésőbb 2002 során lezárultak, ekkora a fő tálib erőket lényegében kiszorították az országból. Ezután Barack Obama „semmitevése” következett. Bár az ő adminisztrációja idején sikerült kiiktatni Oszama Bin Ladent. Ezt a remek alkalmat sem sikerült felhasználni, hogy döntsenek a kiürítésről.
„Donald Trump, – aki mint láttuk, utál veszíteni – minden áron le akarta zárni az akkorra már megnyerhetetlenné vált konfliktust”
Az előző elnöknek és a külügyminiszterének, Mike Pompeonak az mindenképp érdeme, hogy 2020 elején Dohában végül sikerült tető alá hozni a tálib vezetőkkel a trumpi megfogalmazás szerint a „történelmi megállapodást” Afganisztán elhagyásáról. Wágner Péter korábbi elemzése alapján „magát a pillanatot bátran nevezhetjük történelminek, mert az Egyesült Államok ritkán köt megállapodást nem állami szereplőkkel, főleg olyat nem, amelyben gyakorlatilag elismeri a vereségét”. Trump azonban végrehajtani már nem szerette volna a megállapodást, mivel közeledett az elnökválasztás. Ennek a nemzetközi erők kivonulási menetrendjét tartalmazó egyezménynek az ódiumát örökölte meg Biden. Mivel Amerika érdekei (azaz America First) felül állnak holmi pártcsatározásokon, a jelenlegi adminisztráció nem szabotálta el a kivonulási tervet, még ha a május végi határidőt három hónappal ki is tolta.
„De térjünk vissza a korábban már említett Vietnám párhuzamra. Biden kifejezetten agresszíven tiltakozott azon felvetés ellen, hogy az augusztus végén a kabuli reptéren készült felvételek visszaidézik Saigon 1975-ös kiürítését”
A többnyire fekete-fehér fotók ugyanis az amerikai vereség jelképévé váltak. A mostani megrázó felvételek egyelőre az bizonyítják, hogy az Egyesült Államok nem képes segíteni a hozzá kötődő civil lakosságnak. Julian Borger publicisztikájában így írja le azt az erkölcsi felelősséget, aminek nem tett eleget a jelenlegi vezetés: „Az Egyesült Államok 1975-ben 130 ezer vietnámi szövetségest evakuált, és később több százezer menekültet fogadott be Vietnámból, Kambodzsából és Laoszból. Ez az emberség, de a hatalom próbája is volt. Az a szuperhatalom, amely nem tudj, vagy nem akarja megvédeni a szövetségeseit, nem méltó a nevéhez.”
„Mégis, mindezek ellenére az Egyesült Államok katonai erőkivetítése Afganisztán után is félelmetes marad szerte a világon”
Hiszen több mint 70 országban csaknem 800 támaszpontja van. A vietnámi, és még korábbi kubai kudarcai ellenére is megnyerte a hidegháborút. A legtöbb mérés alapján még mindig a legerősebb gazdasági-katonai hatalom, nem is beszélve arról a hatalmas kulturális befolyásoló potenciálról, amilyenről Kína és Oroszország még álmodni se tud. Azt sem feledhetjük, hogy Washington célja az afganisztáni és közel-keleti katonai jelenlét csökkentésével, hogy a csendes-óceáni térségben kialakuló, a Kínával kialakult egyre élesebb versenyhez csoportosítsa át az erőit.
„Az afgán incidens a multilaterális Amerika visszatérését illetően látványosan csődöt mondott”
Ez az egyoldalú lépés a nyugati szövetségeseket nagyon kellemetlen helyzetbe hozta. Jozef Joffe a Die Zeit egykori főszerkesztője, és a nemzetközi kapcsolatok neves szakértője szerint „a nemzetek most kétszer is meggondolják, hogy elkötelezzék-e magukat az Egyesült Államok mellett, és Kínára és Oroszországra teszik a tétjeiket”.
„Kína minden bizonnyal kihasználja az új nyitást, hogy stratégiai előretörést hajtson végre az ásványkincsekben gazdag Afganisztánban, és elmélyítse behatolását Pakisztánba, Iránba és Közép-Ázsiába”
Peking már régóta fenntartja kapcsolatait a Talibánnal, kilátásba helyezte, hogy biztosítja számukra azt a két dolgot, amire Afganisztán kormányzásához szükségük van, a diplomáciai elismerést, valamint az infrastrukturális és gazdasági támogatást.
Ezzel szemben, Pavel Baev, a Brookings Institution munkatársa úgy látja, a tálibok győzelme akut biztonsági kihívást jelent Oroszország számára. Szerinte a NATO kivonulása nem hoz hasznot, és Moszkvának biztonsági fekete lyukat jelent a déli szárnyán.
„Az afgán beavatkozás, és 2003-ban Szaddám Husszein rezsimjének a megdöntése része volt Washington úgynevezett <Tágabb Közel-Kelet (Greater Middle East)> tervének”
Vagyis a Marokkótól Afganisztánig terjedő térség demokratizálásának, arra alapozva, hogy a demokrácia lehet a leghatékonyabb ellenszere a terrorizmusnak. Irakban egy törékeny, föderalista berendezkedésű államot lehet sikernek felmutatni a közel 10 éves amerikai jelenlét után. Afganisztánban az a neokonzervatív elképzelés, hogy ezt a szegény, etnikailag és vallásilag vegyes lakosságú országot központosított, nyugati jellegű, liberális demokráciává alakítják, a napokban végképp elbukott. Afganisztán a „birodalmak temetője”, a perzsa, a brit és a szovjet birodalom után az amerikai impérium is itt indul el a lassú, de biztos hanyatlás felé?