„nem oda korcsolyázunk, ahol a korong van, hanem oda, ahova érkezik”
Makronóm Intézet
„Kérdés, hogy az amerikai hanyatlást érdemes-e önmagában kudarcként értelmezni, vagy elfogadható történelmi törvényszerűségként, amely mindenképpen bekövetkezik”
Fotó:EUROPRESS/Selcuk Acar/Anadolu/AFP
„Requiescat in pace, Pax Americana, hiányozni fogsz” – búcsúzik Alfred McCoy történészprofesszor az Egyesült Államok hegemón szerepétől, beállva azon gondolkodók sorába, akik szerint a nagyhatalom katonai ereje és kereskedelmivel átszőtt külpolitikája már képtelen (és nem is akarja) ugyanazt a globális sikert kitermelni, mint a hidegháború utáni évtizedekben.
„Bár Washington továbbra is képes a pusztító erejével gyengíteni az ellenfeleit, de már kevésbé tudja a politikai akaratát rájuk kényszeríteni. Márpedig az utóbbi nélkül az előbbi nem sokat ér, ahogyan azt az iráni háború példájából láthattuk”
McCoy annyiban alkalmaz új megközelítést az elmélete alátámasztására, hogy történelmi párhuzamokat von. A második világháború legsötétebb hónapjaiban az angol vezetés egy része már felismerte, hogy a Brit Birodalom alapjai meginogtak. Akkoriban született meg az „önfelszámoló vállalat” kifejezés, amit a brit tengeri fölény, az ipari dominancia és a riválisok gyengeségének törvényszerű elmúlásából eredeztettek.
„Amint ugyanis ezek megszűntek, a világ negyedét magában foglaló birodalom fenntartási költségei meghaladták annak előnyeit. A lassan uralkodóvá váló vélemény szerint ezt a pusztulást láthatjuk az amerikai világrend esetében is”
Az 1940-es évek Nagy-Britanniájára emlékeztető módon az Egyesült Államok egy túlterhelt, eladósodott, az ipari kapacitásainak jelentős részét elveszítő nagyhatalom lett, és bár még mindig megdöbbentő mértékben vállal globális kötelezettségeket, azokat a gazdasága már egyre nehezebben tudja fedezni. Donald Trump második elnökségének elején még lett volna lehetőség az amerikai befolyási övezet szűkítésére és a nyugati féltekére való koncentrálásra, ahogyan azt az elnök minden létező fórumon hirdette is. Az iráni konfliktus azonban végzetes hibának bizonyulhat, miután épp az ellenkező irányba vitte Washingtont, és a birodalmi túlterjeszkedés újabb fejezetét nyitotta meg.
„Kérdés, hogy az amerikai hanyatlást érdemes-e önmagában kudarcként értelmezni, vagy elfogadható történelmi törvényszerűségként, amely mindenképpen bekövetkezik”
A Brit Birodalom nagyjából kilencven évig uralta a világot, a francia afrikai birodalom hasonló ideig létezett, a szovjet kelet-európai pedig alig negyven évig. Ebben az összehasonlításban az amerikai hegemónia nyolc évtizede önmagában is igen jó teljesítménynek számít.
A második világháború után létrejött amerikai vezetésű nemzetközi rendszer – benne az ENSZ-szel, a Nemzetközi Valutaalappal, a Világkereskedelmi Szervezettel, a Világbankkal és a NATO-val – olyan globális gazdasági növekedést generált, amelynek az eredményére még Washington sem volt felkészülve.
„Az Egyesült Államoknak 1945-ben a világgazdaság közel fele jutott, ma ennél jóval kisebb részt képvisel, ami azonban nem feltétlenül az amerikai gazdaság gyengülését mutatja, inkább azt, hogy más szereplők – mindenekelőtt Kína és részben India – felzárkóztak”
A vásárlóerő-paritással (PPP) kiigazított GDP legnagyobb globális arányával, mintegy 20 százalékkal az idén Kína büszkélkedhet. Az Egyesült Államok 15 százalék körül áll, az Európai Unió pedig 14 százalékot képvisel (a tagállamok PPP-részesedésének összegével). Már ennek alapján látható, hogy valójában nem az Egyesült Államok hanyatlik, csupán az általa kidolgozott Pax Americana, amely lényegében betöltötte a történelmi küldetését. Az amerikai dominancia által létrehozott globális gazdasági rendszer ugyanis olyan sikeresen integrálta a világ jelentős részét, hogy ezzel a saját riválisait is kinevelte, legszembeötlőbb melléktermékként magát Kínát is.
„A nagy talány a paradoxonban ezért az, hogy mi követi a Pax Americanát”
A Brit Birodalom hanyatlását egy amerikai vezetésű világrend váltotta fel, az amerikai korszak lezárulásakor azonban még nem látszik olyan szereplő, amely képes lenne ugyanilyen mértékű globális rendteremtésre.
Alapvetően két olyan döntő tényező azonosítható be, amely gyengíteni kezdte a Pax Americanát. Az egyik Eurázsia geopolitikai jelentősége, a másik az energia szerepe a birodalmak felemelkedésében és bukásában.
„Az Egyesült Államok világhatalmi helyzetét a gazdasági fölény helyett elsősorban az Eurázsia feletti ellenőrzési képessége alapozta meg 1945 után”
A gondolat nem új, hiszen a brit geopolitikus, Sir Halford Mackinder híres Szívföld-elméletének modern változata ez, amely szerint aki uralja Eurázsiát, az döntő befolyást gyakorol a világpolitikára. A hidegháború idején Washington ezt az elvet követve építette ki a katonai gyűrűjét a kontinens körül. Nyugaton a NATO-val, keleten Japánnal, Dél-Koreával, Ausztráliával és más szövetségesekkel kötött kétoldalú védelmi egyezmények alkották azt a rendszert, amelynek célja a Szovjetunió és később Kína sakkban tartása volt. A leggyümölcsözőbbnek a kitartás bizonyult. A Szovjetunió összeomlott, a kelet-európai szatellit államok felszabadultak, Washington pedig egyszerűen szólva megnyerte a hidegháborút. Francis Fukuyama ekkor írta meg a híres A történelem vége? című – mára önmagát cáfoló – esszéjét, amelyben arról értekezett, hogy a liberális demokrácia valójában rivális nélkül maradt.
„Az 1990-es évek Amerikája számára a világpolitikában szinte természetesnek tűnt az egypólusú rend fennmaradása, noha épp ekkor kezdődött a hanyatlás”
Az első nagy stratégiai hiba Afganisztán és Irak megszállása volt. A 2001 és 2021 közötti időszakban az Egyesült Államok több ezer katonát veszített, a civil áldozatok száma milliós nagyságrendűre nőtt, a háborúk költségei pedig elérték az 5–8 ezermilliárd dolláros szintet.
„Amíg Amerika a Közel-Keleten égette a pénzügyi és katonai erőforrásait, Peking példátlan pénzügyi tartalékokat halmozott fel”
A kínai devizatartalékok a 2000-es évek eleji pár százmilliárd dollárról 2014-re mintegy négyezer milliárdra emelkedtek. Ez tette lehetővé Hszi Csin-ping számára az Egy övezet, egy út infrastrukturális gigaprojekt elindítását, amely vasutakkal, kikötőkkel, közutakkal, energiahálózatokkal és logisztikai beruházásokkal kapcsolta össze Eurázsia jelentős részét. A program felpörgetésével egyenes arányban a devizatartalékok természetesen csökkenni kezdtek. Ebben az olvasatban az afganisztáni kivonulás 2021-ben szimbolikus fordulóponttá vált. Amikor az Egyesült Államok húsz év után távozott, Kína már Közép-Ázsia meghatározó gazdasági szereplőjévé vált.
„Donald Trump második elnöksége csak gyorsítja ezt a folyamatot”
Az Egyesült Államok évtizedeken át fennálló szövetségi rendszerének egyik legfontosabb ereje a kiszámíthatóság volt, azonban az olyan viták, mint a grönlandi kérdés vagy a NATO európai szárnya körüli feszültségek azt eredményezik, hogy az európai államok egyre inkább a saját stratégiai autonómiájuk kiépítésén dolgoznak. A kelet-ázsiai térségben hasonló tendenciákat látni. A Tajvan körüli növekvő feszültség, az iráni háború miatt megosztott és erősen amortizálódó katonai kapacitások, valamint a szövetségesek körében növekvő bizonytalanság együttesen gyengítik az amerikai elrettentés hitelességét.
„Ezen a ponton csatlakozik Eurázsiához az energia probléma, mint a másik legjelentősebb szétziláló tényező”
Számos gazdaságtörténész érvel azzal, hogy a birodalmak történetét az uralkodó energiatrendek írják. A holland aranykort a szélenergia és a hajóépítés forradalma támogatta, a Brit Birodalom a szénre és a gőzgépekre épült, míg az amerikai aranykor az olaj évszázada volt. Jelenleg pedig éppen Peking használja ki a páratlan energia pozícióját. Az elmúlt években hatalmas összegeket fordított megújulóenergia projektekre, elektromos járművek gyártására, akkumulátor technológiára és az ehhez szükséges nyersanyagláncok feletti totális kontroll megszerzésére. Mára minden területen vezető szerepet tölt be a napelem gyártásban, az akkumulátor iparban és az elektromos járművek exportjában. A Nemzetközi Energiaügynökség adatai szerint a világ zöldenergia beruházásainak közel 33 százaléka immár kínai eredetű, amiben pedig a segítségére van Trump fosszilist középpontba állító energiapolitikája, amely ellentétben áll az elődje, Joe Biden által meghirdetett programokkal, támogatási rendszerekkel és zöldipari fejlesztésekkel.
„Amerika épp akkor fordul vissza a 20. század energia modelljéhez, amikor a 21. század új technológiai rendszere a legmarkánsabban kezd kialakulni”
Az autógyártás több mint egy évszázada az amerikai ipari hatalom egyik szimbóluma volt. Ha azonban a globális piacot a kínai elektromos járművek tarolják le, annak a gazdasági mellett az Egyesült Államokra nézve nagyon súlyos geopolitikai következményei is lesznek, hiszen amennyiben egy nagyhatalom lemarad az új energia- és ipari forradalomról, az előbb-utóbb a világpolitikai súlyából is jócskán veszíteni fog.
„Kell-e, lehet-e ünnepelni a Pax Americana halálát, különös tekintettel arra, hogy az jelen pillanatban Trump sokak által átkozott külpolitikáját jelenti?”
A kérdésre a már említett Alfred McCoy professzor határozott nemmel felel, azt sugallva, hogy a jelenlegi nemzetközi rendszer minden hibája ellenére egy rendkívüli történelmi korszakot hozott létre. Az elmúlt nyolcvan évben a világ elkerülte a nagyhatalmak közvetlen háborúját. Voltak proxy háborúk, Korea, Vietnám, Afganisztán, Irak és számos regionális konfliktus, de az Egyesült Államok, a Szovjetunió, majd Kína soha nem csapott össze közvetlenül egy globális háborúban. Nagyobb eredmény ez, mint első pillantásra látszik.
„A Pax Americana után ugyanis feltehetően egy olyan multipoláris rendszer kezd kialakulni, amelyben egyik hatalom sem lesz képes kikényszeríteni a nemzetközi szabályok betartását. A nemzetközi intézmények valószínűleg fennmaradnak, de mögülük fokozatosan eltűnik az a politikai és katonai garanciális erő, amely a döntéseiknek súlyt adott”
A geopolitikai következmények mellett pedig megjelennek a morálisak is. Az amerikai világrend legfontosabb vívmányai maguk a normák voltak, amelyek (részben) meghatározták a nemzetközi rendszert. Ilyenek voltak az emberi jogok, a humanitárius segítségnyújtás, a menekültek védelme, a nők támogatása vagy az állami szuverenitás elve. Bár leggyakrabban éppen Washington sértette meg az egyetemes normákat, azok fennmaradtak, sőt még a velük ambivalens módon viselkedő nagyhatalmi arroganciát is képesek voltak korlátozni.
Egy klasszikus példa ennek a működésére, hogy a mélyszegénységben élők aránya a világ népességén belül az 1980-as évek eleji mintegy 44-ről 2019-re 9 százalék körüli szintre csökkent, amiben szerepet játszott az Egyesült Államok vezette nyugati segélyezési rendszer, a kínai gazdasági növekedés és a nemzetközi fejlesztési intézmények finanszírozása.
Ez a modell alakul most át – a legmarkánsabban éppen Washingtonban -tranzakcionális megközelítéssé, egy olyan világrenddé, ahol az államok már nem ideológiai, inkább gazdasági és stratégiai önérdek alapján alakítják a kapcsolataikat”
Paradox módon ebben az esetben a mester helyett a tanítvány jeleskedik leginkább, azaz Kína külpolitikája már ma ezt a modellt testesíti meg. Ugyanakkor Peking ezért és ennek ellenére nem tudja átvenni automatikusan az Egyesült Államok helyét egy új világrendben. Bár gazdaságilag erősödik, sem katonailag, sem intézményileg, sem ideológiailag nem kínál olyan univerzális rendet, amit a világ nagy része legitimnek fogadna el.
„Amerika bukásánál sokkal fontosabb probléma az utód hiánya, illetve az, hogy a 21. századot valójában nem egy új hatalom globális térnyerése, inkább a régi távozása fogja alakítani”
„A hatalom elfeledi a haldokló királyt” – írja Alfred Tennyson. A nemzetközi rendszer nem ismeri a hatalmi vákuum romantikáját. Ennek ellenére, ha egy rend összeomlik, a helyét nem veszi át automatikusan egy jobb rend, vagyis a birodalmak bukása önmagában még soha nem jelentette egy jobb világ születését. Egy hosszú, bizonytalan kimenetelű átmeneti korszak sem lesz feltétlenül az. A Pax Americana végét sokan a szabadság kezdetének tekintik, könnyen lehet azonban, hogy úgy emlékszünk majd rá, mint arra a korszakra, amikor a nemzetközi rendnek utoljára volt egy egyetlen, minden ellentmondása ellenére működő középpontja, amely képes és hajlandó volt biztosítani a globális közjavakat.
Az írást jegyezte: Révész Béla Ákos
(Az írás eredetileg a makronom.eu blogon jelent meg, itt olvasható.)
Nem oda korcsolyázunk, ahol a korong van, hanem oda, ahova majd érkezik.
Ez a kanadai hokiistennek, Wayne Gretzkynek tulajdonított, sokakat inspiráló mondat minden értelemben az előregondolkodás egyfajta metaforája, amit a #moszkvater is irányjelzőnek tekint.
Email : info@moszkvater.com
© 2018-2026 - #moszkvater
HandaBandy says:
Alfred McCoy és Bogár László tanár urak tán egymást olvassák? A fentiek nagyjából azokat a tanokat fedik le amit Bogár dr. is propagál. Magánügy ugyan, de az okfejtés számomra meggyőző. Más a fogalomrendszer de a kvintesszencia fedésben van.