//Medve a tisztáson
Szocsi, a Fekete-tenger partján 145 kilométer hosszan elterülő, kivételes adottságokkal bíró üdülőhely ugyanis a putyini Oroszország egyik legújabb büszkesége #moszkvater

Medve a tisztáson

MEGOSZTÁS

Tűnődések a Valdaj Klubban – 2014

Október 15-től 18-ig idén 15. alkalommal kerül sor a Valdaj Klub éves találkozójára. A helyszín immár ötödik éve Szocsi. Festői környezetben, a Krasznaja Poljanán (Vörös Tisztás) 1389 méterrel a tengerszint felett fekvő hotelben gyűlik össze évről évre 100-150 Oroszországgal foglalkozó elemző, újságíró, közéleti személyiség, expolitikus, hogy a világ átalakulásáról, ebben Oroszország helyéről beszélgessenek, meghallgatva az orosz kormány legfontosabb tagjainak és természetesen Vlagyimir Putyin elnöknek az értékelését a körülöttünk zajló folyamatokról. Idézzük fel a 2014-es összejövetelt, amely az orosz elnök sokak által a 2007-es münchenihez hasonlított beszédéről és az akkor még az elnöki adminisztrációt vezető Vjacseszlav Vologyinnak arrról a mondatáról marad emlékezetes, hogy „amíg van Putyin – van Oroszország, nincs Putyin – nincs Oroszország”.

 

Szocsi, a Fekete-tenger partján 145 kilométer hosszan elterülő, kivételes adottságokkal bíró üdülőhely ugyanis a putyini Oroszország egyik legújabb büszkesége #moszkvater
Szocsi, a Fekete-tenger partján 145 kilométer hosszan elterülő, kivételes adottságokkal bíró üdülőhely ugyanis a putyini Oroszország egyik legújabb büszkesége
Fotó:Wikipédia

Aligha meglepő, hogy éppen Szocsiba invitálta Vlagyimir Putyin a Valdaj Klub résztvevőit. A Fekete-tenger partján 145 kilométer hosszan elterülő, kivételes adottságokkal bíró üdülőhely ugyanis a putyini Oroszország egyik legújabb büszkesége, ahol idén nemcsak téli olimpiát, de az országban először Forma-1-es futamot rendeztek, s maga az elnök is gyakran tölti itt az idejét.

Már éjfél felé járt, amikor a tenger felől ereszkedni kezdett az Airbus A340-es. Még éppen azon gondolkoztam, vajon az orosz légitársaságot is elérte a válság, avagy csupán a nemzetközi trendeket követve ebéd- és vacsoraidőben egyaránt csupán egy szendviccsel, üdítővel és teával vendégeli meg az utast. Végigpergett előttem az elmúlt jó három évtized, amelynek során a légi kiszolgálás minőségének változása is jól érzékeltette, merre tart éppen Oroszország. Bevillantak a ’80-as évek utazásai, amikor a magyar légitársaság világmárkának számított, s ha egy mód volt rá, elkerülte az ember a „gumicsirkés” Aeroflotot. Aztán a ’90-es évek káosza, amikor már a moszkvai olimpiára épített Seremetyjevo fénye is erősen megkopott, a gépek pedig le-lepotyogtak. Majd az elmúlt jó évtized, amikor fordult a kocka, s a Malévvel szemben az ember már jóval a csőd előtt inkább az Aeroflotot preferálta, Moszkva megújult repülőterein pedig kimondottan élvezhető lett az egykor tragikus földi kiszolgálás. Akárcsak a fedélzeti, amely közben más társaságoknál egyre inkább „fapadosodott”. Valahol ott tartottam a tűnődésben, hogy a megszigorodott biztonsági ellenőrzés miatt eltűnt közben magának a repülésnek a bája is, de gyalog azért csak nem jöhet az ember például Szocsiba, amikor megpillantottam a várost. Fényárban úszott, amelyen az ezredforduló után már nem nagyon kell meglepődni, a szovjet időkben szocializálódott utazó azonban reflexből is elismeréssel konstatál. Aztán már nincs idő a múltba révedezni, mert azon kapja magát, hogy milyen húzóerőt is jelent egy régió számára egy olyan nagy világverseny, mint az olimpia. Az új létesítmények, a pazarul felújított infrastruktúra láttán magamban csendesen megjegyzem, bizonyára milliárdok folytak el a korrupción, ám arra maradt még bőven, hogy igazi 21. századi gyöngyszemet varázsoljanak a mindig is vonzó Szocsiból.

                                                                                                                                                   *

A reggel újabb meglepetést tartogat. Miután kilépek a Krasznaja Poljanán (Vörös Tisztás), az 1389 méter magasságban fekvő hotel teraszára, festői táj tárul elém. Előttem a háromezer méteres hófödte hegycsúcsok, délre az Aigba, keletre a Kaukázus fő vonulata, alattunk pedig 70 kilométerre a város, a tengerparton pálmafákkal. Süt a nap, s miközben Moszkvában még -10 fok volt, addig itt a sajátos szubtropikus mikroklíma következtében +20. Nem véletlen, hogy Oroszország legnépszerűbb téli üdülőhelyén évente mintegy 30 ezren pihennek. Az ötcsillagos Spa hotelektől a hó show-n át a helikopteres síelésig van itt minden, mint a világ más nagy síközpontjaiban. Itt, a legmodernebb kabinos és kombinált húzóliftekkel felszerelt, átlagosan 1200 méter szintkülönbségű pályarendszeren rendezték az olimpia síversenyeit is. Hol van már az az idő, amikor csak három öreg ülőszékes lift üzemelt?! Sétálva e földi paradicsomban megértem, miért mondják sokan, hogy az Isten jókedvében teremtette ezt a helyet.

                                                                                                                                                    *

„A Valdaj Klub tagjai a szálloda szomszédságában lévő Laura biatlon-és síközpontban tartották éves összejövetelüket. Ott, ahol februárban a sajtótájékoztatókra gyülekeztek az olimpia biatlonversenyének résztvevői, köztük a sportág koronázatlan királya, a norvég Ole Einar Björndahlen”

Ez is mutatja, hogy a téli játékokra épített létesítmények kiváló lehetőséget nyújtanak a konferencia turizmus felfuttatásához. Itt tanácskoztak volna a G8-ak vezetői is, ha a Krím visszacsatolása miatt ki nem zárják Oroszországot a klubból. Így Barack Obama vagy Angela Merkel helyett egy másik klub tagjai gyülekeztek a Laurában. S mint mindig, a külföldi meghívottak listája most is árulkodott a Kreml külpolitikájának irányairól. Bár az Egyesült Államok és Oroszország között most erősen lehűlt a viszony, a Kreml ilyen körülmények között is árgus szemekkel figyeli a Fehér Ház jelzéseit. No, meg a kétpólusú világrend főszereplői a hidegháborúban olyannyira összenőttek, hogy ma sem nagyon tudnak meglenni egymás nélkül. Ezért aztán nem meglepő, hogy e se veled, se nélküled helyzetben a nemzetközi vitaklub törzsgárdáját az amerikaiak alkotják, akik közül ezúttal azért hiányoztak páran. Hagyományosan nagy számban képviseltetik magukat a britek, ám London súlya is érezhetően csökken, mint ahogy a jelenlegi feszült helyzetet tükrözve a németek sem tucatnyian, hanem csupán hárman vonultak fel Szocsiban. Úgy tűnik, Moszkva első számú európai partnerévé jelen pillanatban egyre inkább Párizs válik, ahonnan ezúttal többen is érkeztek. Az olaszok tartják pozícióikat, Közép-Európát azonban csupán egy-egy magyar, szlovák és osztrák képviselte. Az Ukrajna körüli válság miatt hiányoztak a mindig körüludvarolt és aktív lengyelek, Kijevből azonban két elemző is érkezett. Jelzés értékű, hogy a kínai meghívottak száma lassan már eléri az amerikaiakét, s egyre markánsabban jelennek meg India, Brazília, Argentína, Mexikó, Törökország, Irán vagy az arab világ képviselői. Ahogy tehát a világban tolódnak el a súlypontok, úgy változik a Valdaj Klub összetétele.

                                                                                                                                             *

Egy ilyen összejövetel kiváló alkalom arra is, hogy bemérjük Magyarország helyét a világban. Az elmúlt években még csak az európaiak – németek, franciák, britek – viccelődtek azzal, hogy mikor kezdeményezi a kormány a kilépést az Európai Unióból, ám inkább értetlenkedtek és alapvetően jóindulattal kérdeztek. Arról, hogy mi is történik valójában, miért a múlt felé fordulás és unortodox módszerekkel ki lehet-e valahogy mászni a mély gazdasági gödörből? Voltak fenntartások bőven, általában mindenki lezárta azonban a beszélgetést azzal a konklúzióval, hogy Magyarország egy furcsa ország. Sőt, azt is mondhatnám, hogy Budapest ezen kívül egyáltalán nem volt érdekes. Mint az egyik vezető orosz és svájci lap befolyásos szerkesztői egyetértően megállapították, Magyarország igazán nem is tud a sokszor érthetetlen belső folyamatain kívül mással bekerülni a hírekbe, mert az Európai Unióban meghúzódik az árnyékban és egyáltalán nincsenek még a súlyának megfelelő kezdeményezései sem. Szemben az ambiciózus, egyre inkább a nagyokkal játszó Lengyelországgal, amelynek lépéseire, ötleteire legalábbis oda kell figyelni. Mára azonban nagyot fordult körülöttünk a világ. A nemrégiben még csupán egy furcsa ország lépései a dühtől a sajnálkozó megértésen át már-már a gyűlöletig komoly érzelmeket váltanak ki az emberekből. Az amerikaiaknak érezhetően elegük van a jelenlegi kurzusból, az európaiak többsége rosszallón csóválja a fejét, a németek és a közép-európaiak még megértők, az oroszok pedig nemes egyszerűséggel kitartásra bíztatnak. Kivéve azt a liberális főszerkesztő hölgyet, aki Budapesten járva a kormányőrség egyenruhájából és egyéb szimbolikus külsőségekből azt a következtetést vonta le, hogy az amerikaiaknak igazuk van. Egy szó, mint száz, kimondottan megkönnyebbültem, amikor az ebédnél vagy vacsoránál a németekkel, az osztrák kollégával, a rendszerváltó szlovák exminiszterelnökkel vagy a Magyarország tekintetében a ’80-as évek reformjainál leragadt kínaiakkal ültem egy asztalnál.

                                                                                                                                            *

„A Valdaj Klub összejöveteleinek immár hagyományosan a csúcspontja a találkozó Vlagyimir Putyinnal”

Az elnök, mint általában, most is késik. Mint az egyik bennfentes szakértő megjegyzi, nincs ebben semmi különös, hiszen a kormány tagjai is órákat előszobáznak Novo-Ogarjevóban a rezidencián, mire bebocsátást nyernek. A beszélgetésbe többen bekapcsolódnak, hiszen aligha van ilyen körben érdekesebb téma annál, minthogy milyenek a világ egyik legbefolyásosabb politikusának szokásai. S nem csak az érdekesség miatt, de hát tudjuk, a lényeg sokszor a részletekben rejlik. Messzemenő következtetéseket ugyan ebből nem lehet levonni, de tudvalevő, hogy Putyin sokat és szisztematikusan dolgozik, s egy ideje csak akkor megy be a Kremlbe, mint nagyon muszáj. Irtózik a moszkvai zsúfoltságtól, dugóktól, még ha az ő konvoját ez nem is akadályozza. Szívesebben tölti napjait a csendes rezidencián, ahol későn kel és az éjszakába nyúlóan dolgozik. Az egyszerű reggeli után általában két órát úszik, majd az edzőterembe megy. A nap igazából ezután kezdődik. A szolgálatok jelentései alapján tájékozódik az ország és a világ dolgairól, majd átnézi a lapszemlét, amelyet a leginkább olvasott, népszerű újságokkal kezd, majd kiemelten figyeli a róla megjelent írásokat. Számítógép elé csak ritkán ül, az őt kifigurázó szatirikus klipeket azonban kivétel nélkül megnézi. Aztán kézbe veszi az aláírandó dokumentumok mappáját, majd jöhetnek a találkozók. Valahol itt tartunk, amikor a testőrök, szervezők hirtelen mozgolódni kezdenek. Ezúttal mindössze egy órányi várakozás után jön Putyin, aki a Krím visszatérítésével bonyolult geopolitikai játszmába kezdett. Nehéz hetek, hónapok vannak tehát mögötte, így aztán nem meglepő, hogy kissé fáradtnak tűnik, aki unja már, hogy századszor is elmagyarázza, mi történik szerinte Ukrajnában. Az arcára van írva, hogy értelmetlennek tartja ezt a magyarázkodást, hiszen a Nyugat eleve eldöntötte, mit gondoljon a jelenlegi helyzetről. Lehet persze, hogy csupán a világról lefestett kíméletlenül őszinte és lehangoló helyzetkép miatt e kiábrándultság. Fel is veti neki Wolfgang Schüssel osztrák exkancellár ezt a pesszimizmust, mire Putyin szokásához híven egy anekdotával válaszol. „A pesszimista megissza a konyakot és csóválja a fejét, hogy olyan poloska íze van. Az optimista szétnyom a falon egy poloskát és csettint egyet: Az illat, mint a konyaké. Tudják, én inkább vagyok pesszimista, aki konyakot iszik!” Putyin azonban eltökélt, és bár Krasznaja Poljanán medvével nem találkoztunk, megidézi ide, a tisztásra a tajga őrzőjét, aki egy lépést sem hátrálva megvédi a területét az idegenektől.

                                                                                                                                                  *

Az orosz elnök immár harmadszor találkozik a Valdaj Klub tagjaival Szocsiban, s aligha csodálkozhatunk azon, hogy láthatóan szereti ezt a különleges, egyszerre téli és nyári üdülőközpontot. Sok időt tölt itt, és érezhetően szívügyének tekinti a város modernizálását. Szocsi ma Moszkva és Szentpétervár mellé felnőve egyre inkább Oroszország egyik arcává válik. Vannak, akik szerint Putyin egyfajta harmadik fővárost kreál belőle, közelebb áll azonban a valósághoz, hogy a Kreml tudatosan épít fel egy-egy esemény kapcsán Moszkva mellé olyan, egész régiókat húzó központokat, mint a hosszú idő után a 2000-es évek elején rendbe szedett Szentpétervár, aztán Kazany, Vlagyivosztok vagy most éppen Szocsi.

CÍMKÉK:
MEGOSZTÁS

1961-ben született külpolitikai újságíró, elemző, publicista. A Demokrata és a Magyar Hang hetilapok külpolitikai szakújságírója, a #moszkvater, a szláv világgal és a posztszovjet térséggel foglalkozó portál alapító főszerkesztője. Előtte 28 éven át a lap megszűnéséig a Magyar Nemzet konzervatív napilap munkatársa, 2000-től 2017-ig a külpolitikai rovat vezetője, majd a lap főmunkatársa. A lap utolsó moszkvai tudósítója. Érdeklődési területe a posztszovjet térség, emellett a globális folyamatok. Rendszeresen publikál külpolitikai folyóiratokban, írásai, interjúi időről időre megjelennek a közép- és kelet-európai sajtóban. A Putyin-rejtély (2000) című könyv szerzője, 2009-től a Valdaj Klub állandó tagja. A Metropolitan Egyetem kommunikáció szakának docense. A Tolsztoj Társaság a Magyar-Orosz Együttműködésért Egyesület elnökségének a tagja.