//Meddig tartja a Nyugat Zelenszkijt?
„A jelenlegi ukrán hatalomra ugyanis paradox módon a nyugati partnerei jelentik a legnagyobb veszélyt” #moszkvater

Meddig tartja a Nyugat Zelenszkijt?

MEGOSZTÁS

Erős kormányzás gyenge lábakon. Az ukrán politikai rendszer jelentős változásokon ment keresztül Volodimir Zelenszkij 2019-es megválasztása óta. A korábban megváltoztathatatlannak tűnő erőviszonyok felborultak, a háború pedig végképp felismerhetetlenné tette az addigra már mintha visszarendeződni látszó politikai palettát. Miközben az Elnöki Iroda hatalomkoncentrációs törekvései tovább folytatódnak, Zelenszkij mandátumának lejártával egyesek már legitimitását is megkérdőjelezik, a háború alakulása mellett pedig a Nyugat olykor gyorsan változó akarata jelentheti a rendszer számára a legnagyobb kihívást.

Kosztur András írása a #moszkvater.com számára

„A jelenlegi ukrán hatalomra ugyanis paradox módon a nyugati partnerei jelentik a legnagyobb veszélyt” #moszkvater
„A jelenlegi ukrán hatalomra ugyanis paradox módon a nyugati partnerei jelentik a legnagyobb veszélyt”
Fotó:EUROPRESS/Sergei SUPINSKY/AFP

2024. május 20-án lejárt Volodimir Zelenszkij elnök mandátuma, miután öt év telt el elnöki eskütétele óta. A minden elődjénél nagyobb fölénnyel győző Zelenszkij azonnal felkavarta a politikai állóvizet azzal, hogy már a beiktatási beszédében bejelentette a Legfelsőbb Tanács, a Verhovna Rada feloszlatását, a néhány hónappal később megrendezett parlamenti választáson pedig villámgyorsan összeálló pártja, a Nép Szolgája újabb történelmi tettet végrehajtva egyedüli többségbe került az új parlamentben.

„Az óriási várakozások és a rendkívüli társadalmi felhatalmazás ellenére sem volt egyértelmű, hogy Zelenszkij át tudja-e majd alakítani az ukrán politikai rendszert, ahogy az is, hogy milyen irányban és kinek az érdekében”

Hamar világossá vált, hogy a régi politikai és gazdasági elittel való kényszerű együttműködés, valamint a Nyugat nyomása gúzsba köti, de legalábbis eltéríti Zelenszkijt egyébként is túlzó és emocionális választási ígéreteinek a megvalósításától, ugyanakkor végül az elnök csapata mégis jelentős változásokat hajtott végre az ukrán belpolitikai élet szerkezetében – csak nem egészen úgy, ahogyan azt a legtöbben várták volna.

A legszembetűnőbb változás az Elnöki Iroda – az épületének helyet adó utca után elterjedt nevén Bankova – szerepének növekedése. Az intézményt annak első, Zelenszkij által kinevezett vezetője, Andrij Bohdan keresztelte át Elnöki Adminisztrációról Elnöki Irodára, és az ő rövid hivatali ideje alatt kezdett megváltozni annak a szerepe is.

„Az Elnöki Iroda az elnök napi munkáját szervező és segítő háttérintézményből elkezdett nyilvános hatalmi tényezővé válni, és ez a tendencia Bohdan utódja, Andrij Jermak idején csak tovább fokozódott”

Mára Jermakot az ország második (?) legbefolyásosabb emberének tekintik, aki az állam tevékenységének szinte minden területére hatással van. Kontrollálja az elnökkel való kommunikációt, monopolizálni próbálja a nyugati partnerekkel kialakított kapcsolatokat, az ő emberei felügyelik a legfontosabb állami beszerzések elosztását.

„Persze, az Elnöki Iroda hatalomkoncentrációs törekvései előtt 2020-ban még számos akadály tornyosult. Akkoriban gyorsan csökkent ,a kormány és vele lassan az elnök népszerűsége is, a két előző <elnöki> párt, Petro Porosenko Európai Szolidaritása és a Majdan-előtti kormánypárt romjain létrejött Ellenzéki Platform–Az Életért (OPZZS) nevű formáció is megközelítette, vagy akár meg is előzte a Nép Szolgája népszerűségét”

Továbbra is hatalmuk teljében voltak az oligarchák, mint Ihor Kolomojszkij, akinek maga az elnök is sokat köszönhetett, vagy Rinat Ahmetov, aki a számára kudarcos 2019-es választások után médiabirodalma fejlesztésével próbált ismét politikai pozíciót fogni. A kormánypárt egysége is megtört, egyes részei belekeveredtek az amerikai választási kampányba is, miközben Nyugatról folyamatos nyomás helyeződött Kijevre, hogy hajtsa végre az elvárt reformokat, és a nagykövetségek által „jóváhagyott” személyek kerüljenek bizonyos pozíciókba.

„Némiképp meglepőnek tűnhet az ukrán belpolitikában kevésbé járatos olvasó számára, hogy 2020 tavaszán az ukrán vezetés éppen az úgynevezett Soros-fiókák egy részének kisöprésével kezdte meg azt a folyamatot, amely az Elnöki Iroda mai túlhatalmáig elvezetett”

Az óvatos Jermakkal ellentétben túlságosan nyíltan ambiciózus Bohdan mellett a rendkívül népszerűtlenné váló kormány legbotrányosabb tagjai voltak az első vezéráldozatai a Zelenszkij-érának, a mára méltán feledésbe merült Olekszij Honcsaruk miniszterelnök, és legtöbb minisztere mellett a nyugati diplomaták olyan kedvenceinek is távoznia kellett, mint Ruszlan Rjabosapka főügyész vagy Makszim Nyefjedov, a vámhivatal feje. A tulajdonképpeni Soros-hálózat, amelynek ukrajnai kurátora de facto Tomáš Fiala cseh vállalkozó, azóta se tudott visszakapaszkodni a hatalom legmagasabb csúcsaira, bár az igazságügy élén Denisz Maljuszka révén ehhez a körhöz köthető személy áll.

A két erőcsoport viszonyának pedig az sem tett jót, hogy a Fiala tulajdonában lévő sajtótermékek – mint az Ukrajinszka Pravda hírportál vagy az NV hetilap – nem túlzottan leplezetten Valerij Zaluzsnij főparancsnokot támogatták annak az Elnöki Irodával folytatott, sokáig rejtett konfliktusában. Más kérdés, hogy a Soros-hálózattal folytatott konkurencia inkább belharcnak tekinthető, és a nyugati országok befolyását nem szüntette meg, sőt egyesek egyenesen szemiposzoljscsinaként, azaz hétkövetségként írták le Ukrajna politikai állapotát, az orosz „zavaros idők” szemibojarscsinájára (hétbojárság) tett történelmi, és a G7-országok nagyköveteire vonatkozó aktuális utalásként.

„Aztán 2021-ben az ellenzéki pártok közül a veszélyesebbnek tűnő OPZZS-re mért csapást az Elnöki Iroda, szankciókkal sújtva annak két vezetőjét (Viktor Medvedcsuk, Tarasz Kozak), ezáltal gyakorlatilag felszámolva a tulajdonukban lévő népszerű hírcsatornákat (112-es, NewsOne, ZIK)”

Ezeket újabb, oroszbarátnak nevezett politikusok és médiumok elleni szankciók követték, szankcionálták többek között Anatolij Sarij emigrációba menekült bloggert, és feleségét, Olha Sarijt, a Sztrana hírportált, nem sokkal a háború kitörése előtt pedig Jevhenyij Murajev NAS nevű tévécsatornáját is. A háború kirobbanása után pedig sor került az oroszbarátnak vélt ellenzéki pártok tényleges betiltására is.

„Ezzel párhuzamosan a Bankova harcot hirdetett az oligarchák ellen is, és egy oligarchaellenes törvény elfogadását tervezték, a háború azonban keresztülhúzta ennek bevezetését, másrészről viszont lehetőséget adott arra, hogy ne csupán papíron, hanem a valóságban is fellépjenek az oligarchák ellen”

Ennek eredményeként Kolomojszkij, Zelenszkij korábbi pártfogója és munkaadója előzetes letartóztatásba került pénzügyi bűncselekmények és bérgyilkosság megrendelése miatt. Ahmetov önként felszámolta médiabirodalmát, miután az összes tévécsatornát egy egységes hírfolyam közvetítésére kötelezték, és így tévéi politikai jelentősége nullára csökkent. Medvedcsuk, „Putyin komája”, miután megjárta az SZBU börtöneit, egy fogolycsere keretein belül Moszkvába távozott. Petro Porosenko ugyan politikailag még aktív, és a többiekkel ellentétben ő a Nyugat védelmét is élvezi, a Bankova igyekszik őt is korlátok közé szorítani. Például azzal, hogy nem adnak neki kiutazási engedélyt a külföldi vezetőkkel, tisztségviselőkkel folytatott találkozóihoz.

„A Legfelsőbb Tanács a háború idején eljelentéktelenedett, tevékenysége effektíve egyedül az Elnöki Iroda által benyújtott tervezetek elfogadására korlátozódik, a pártok társadalmi súlya – beleértve a kormánypártét! – minimálissá vált”

Míg 2019-ben a sajtóhírek szerint egyesek akár 2-3 millió dollárnak megfelelő összeget is fizettek volna, hogy befutó helyre kerüljenek a jövendő kormánypárt listáján, ma már tucatnyi képviselő megszabadulna mandátumától – ha engednék nekik. A Moszkvai Patriarchátus fennhatósága alá tartozó Ukrán Ortodox Egyház több vezetőjét is letartóztatták, az egyházat a betiltás fenyegeti. Számos ukrán nagyváros polgármestere ellen eljárás indult, többeket le is váltottak, helyükre választások híján gyakran a kormánypárt köreiből kikerülő megbízott polgármesterek kerültek.

Jermak az Elnöki Irodából is kiszorította ellenfeleit, először helyettesét, a botrányosan korrupt Kirilo Timosenkót mozdították el még tavaly, idén tavasszal két másik helyettese, Andrij Szmirnov és Olekszij Dnyiprov is távozott. De mennie kellett az elnök első segítőjének, Szerhij Sefirnek is, aki korábban az üzleti elit és a Bankova közötti kapcsolattartást egyengette, a háború keretei között ez a funkciója azonban okafogyottá vált.

„Személyének kiesésével nem csupán az egyik utolsó alternatív kommunikációs csatorna szűnt meg az elnök és az ukrán elit között, de az elnök egyik gyerekkori jóbarátját váltották le”

Egy kínai diplomata felé tett sértő kiszólása után Olekszij Danyilovot, a Nemzetbiztonsági és Védelmi Tanács titkárát is leváltották, nemrég pedig Olekszandr Kubrakov miniszterelnök-helyettesnek a szóbeszéd szerint azért kellett távoznia posztjáról, mert Jermakot megkerülve túl jó kapcsolatokat ápolt… a nyugati nagykövetségekkel.

„A jelenlegi ukrán hatalomra ugyanis paradox módon a nyugati partnerei jelentik a legnagyobb veszélyt”

Az utolsó, a Bankovától többé-kevésbé független sajtótermékek általában nyugati bekötöttségűek – a Porosenko körüli médiára ez csak közvetetten ugyan, de szintén igaz -, ezek felelnek az elmúlt évek több korrupciós botrányának leleplezéséért, amelyek közül több is Jermak, vagy valamelyik hozzá közeli ember ellen irányult. Az sem véletlen, hogy – bár az Elnöki Iroda és a hadvezetés közötti konfliktus már 2022 májusától napirenden volt – Valerij Zaluzsnij főparancsnok leváltására azután került sor, hogy egyre többször jelent meg a nyugati médiában, és mindinkább úgy tűnt, Nyugaton is Zelenszkij potenciális alternatíváját látják a személyében.

„Az Elnöki Iroda jelenlegi túlhatalma, hogy csupán egyetlen erőközpont maradt az országban, teljesen új jelenség a független Ukrajna politikatörténetében”

Ez a hatalom koncentráció, bár a háború kétségkívül nagyot lendített rajta (a háborús helyzetek mindig jelentős centralizációt igényelnek), már 2022 februárja előtt megindult – így nincs okunk feltételezni, hogy a háború végeztével magától elillanna. Más kérdés, hogy egyrészt azok a nyugati ráhatások, amelyek már jelenleg is a kormánnyal szembenálló, de a Nyugattal való kapcsolatokat fenntartani kívánó erők támogatására irányulnak, a háború végeztével erősödnének, másrészt pedig, jelenleg nehéz elképzelni olyan forgatókönyvet, amelyben a háború megnyugtató lezárása, és a jelenlegi kormányzat hatalmon maradása egyszerre valósulna meg.

A Zelenszkij-féle vezetés ugyanis saját magának tiltotta meg, hogy tárgyaljon az oroszokkal, ma viszont egyre nyilvánvalóbbnak tűnik, hogy a tárgyalásokra mégis sort kell majd keríteni anélkül, hogy az orosz csapatokat kiszorítanák Ukrajna területéről. Ráadásul május 20-ával, mandátuma lejártával, ha a tulajdonképpeni hatalma nem is csökkent a Bankovának, pozíciójának stabilitása mindenképpen gyengült, hiszen – és itt ismét a nyugati álláspont lehet a döntő – adott esetben megváltozhat a politikai elitek alkotmányértelmezése, amely alapján jelenleg Zelenszkij megtarthatta pozícióját.

„Itt persze a hatalmi viszonyok előzik meg a törvényességi kérdéseket – amíg Zelenszkij rendelkezik tényleges hatalommal, addig törvényességét sem kérdőjelezik meg. Fordított helyzetben, ha Zelenszkij lába alól kicsúszik a talaj – pontosabban eltűnik felőle a nyugati védőernyő –, most már törvényes vagy legalábbis annak tételezhető módja is lesz eltávolításának, a formalitások betű szerinti betartása pedig 2014-ben sem volt feltétele az elnökváltásnak”

Hiba lenne persze azt feltételezni, hogy Zelenszkij most már egyetlen washingtoni szóra eltávolítható lenne. Az ukrán elnök ugyanis valójában nem egy Washington által odaültetett báb, sokkal inkább egy, az Egyesült Államoktól most már egzisztenciális függésben álló ország egyik monopóliumra törő érdekcsoportjának kirakatfigurája. Arról nem is beszélve, hogy Zelenszkij támogatottsága ugyan folyamatosan csökken, de még mindig jelentős, és jóval magasabb, mint a háború előtt volt – a lehetséges alternatívák népszerűsége pedig kisebb. Kivételt egyedül Valerij Zaluzsnij jelent(ett?), ő viszont leváltása óta ritkán jelenik meg a nyilvánosság előtt, és egyelőre nincs nyoma annak, hogy a háború alatt nyílt ellenzéki vezetői szerepre törne.

Ebben az egyenletben pedig azt is figyelembe kell venni, hogy amennyiben a tárgyalások elkerülhetetlenül szükségessé válnak, az oroszok is állíthatják azt, hogy Zelenszkijjel – akivel szemben elfogatóparancsot adtak ki – nem hajlandók tárgyalni, vagy nem tekintik legitimnek.

„Putyin elnök szavai alapján azonban az ukrán hatalom törvényességének kérdését az ukrán állam hatáskörébe tartozónak tekintik, így bármit is mondtak ezzel kapcsolatban eddig az oroszok, attól vélhetően szükség esetén készek eltekinteni. A kérdés az, hogy az ukrán vezetés eltekinthet-e saját korábbi álláspontjától, amely a tárgyalások tilalmára vonatkozott, anélkül, hogy azzal saját politikai halálos ítéletét írná alá?”

Ha ez a probléma megoldható – tehát Zelenszkij leülhet tárgyalni, és az oroszok elfogadják tárgyalópartnernek –, úgy a legitimitási probléma sem több ukrán belpolitikai játéknál, amelynek jelentősége már csak a háború után, a választási kampány során lehet. Amennyiben azonban vagy Zelenszkijék helyzete, vagy az orosz álláspont miatt a probléma megoldhatatlannak bizonyul, úgy Zelenszkij elnökségének kérdése egyben a háború lezárásának kérdésévé is válhat. Ettől azonban még távolabb vagyunk – még ha nem is olyan távol, mint hihetnénk.

(A szerző a XXI. Század Intézet vezető kutatója.)

MEGOSZTÁS