Az egyik legnagyobb magyarellenes pogromja zajlott le 1990. március 19. és 21. között Marosvásárhelyen. Az akkori események alaposan megváltoztatták nemcsak a város életét, de a két népnek az 1989-es forradalom után egymáshoz közelítő viszonyát is.

Amikor 1989 végén a romániai forradalom győzött, és a kommunista rendszer lebontásában vállt vállhoz vetve harcolt a román és a magyar lakosság, Magyarországról pedig számos segélyszállítmány indult Romániába, azt hihette mindenki, eljött az idő a két nép béküléséhez. Ám alig telt el pár hét a Ceausescu-házaspár kivégzését követően, máris kiújult az ellenségeskedés. De nézzük, hogy milyen konkrét lépések vezettek a „fekete március” néven elhíresült marosvásárhelyi eseményekhez, amelyek újra egymás ellen fordították a románokat és a magyarokat.

„A forradalom győzelmét követően – elsősorban a szélsőséges, magyarellenes Vatra Romaneasca jóvoltából – egyre erősebbek lettek a román nacionalista hangok”

Ráadásul a december vége óta az országot irányító, Ion Iliescu vezette Nemzeti Megmentési Front Tanácsa (NMFT) semmi olyan kisebbségi jogot nem volt hajlandó elismerni, melyet korábban a kommunista rezsim is megtagadott. Iliescu februárban már nyíltan a magyar szeparatizmus veszélyéről beszélt, ami megágyazott az ekkor gombamód szaporodó magyarellenes szervezeteknek. A legfőbb vád az lett a Romániában élő magyarsággal szemben, hogy Erdély Magyarországhoz csatlakozását szeretnék elérni.

„A helyzet fokozatosan romlott, így sejteni lehetett, hogy előbb vagy utóbb robbanni fog a két nép közötti feszültség”

Ez következett be 1990. március 19-én, Marosvásárhelyen. Székelyföld fővárosa annak ellenére még magyar többségű város volt ekkor, hogy a Ceausescu-féle betelepítési politika révén 1985-re már 50 százalékra csökkent az arányuk, holott 1977-ben még a város lakóinak kétharmada magyarnak vallotta magát. Mindenesetre nem volt véletlen, hogy az erdélyi magyarság éppen ebben a városban szervezett több mint százezres csendes demonstrációt az őket ért verbális támadások miatt. Február 10-én Sütő András felhívására a tömeg némán, táblák és transzparensek nélkül, gyertyákkal és könyvekkel a kezükben vonult a városban. Csatlakozott a Sepsiszentgyörgyön, Csíkszeredában, Szatmárnémetiben tüntető magyarság

„A fő cél az anyanyelvi oktatás megteremtése volt”

Nem kellett sokáig várni a Vatra válaszára. Március 4-én a gyulafehérvári nagygyűlésén éles kirohanások hangzottak el Tőkés László, Király Károly, Kincses Előd és más erdélyi magyar vezetők ellen, ahol egyrészt elutasították az anyanyelvi oktatás felvetését, másrészt nyíltan uszítottak a magyarok ellen. Március 15-én megzavarták a magyarok megemlékezéseit, négy nap múlva pedig elszabadult a pokol Marosvásárhelyen. A Vatra aktivistái azzal, hogy a magyarok románokat vernek, feltüzelték a környék románságát, akik bevonultak a városba, és megmozdulásaikon kötelet követeltek Sütő Andrásnak, Király Károlynak és Tőkés Lászlónak. Kincses Előd marosvásárhelyi ügyvéd később az MTI-nek elmondta, hogy a marosvásárhelyi román-magyar összecsapást az 1989. decemberében megszüntetett Securitate robbantotta ki. Magyarázatul hozzátette,

„ezzel a megmozdulásokkal is bizonyítani akarták azt, hogy az újonnan megalakult Román Hírszerző Szolgálat (SRI) működésére igenis nagy szükség van”

Nem tudni, hogy Kincsesnek igaza volt-e, mindenesetre március 19-én a román tüntetők a várost járva leverték a magyar feliratokat, betörték a magyar boltok kirakatait, majd az RMDSZ-székházba menekült magyarokra rá akarták gyújtani a padlást, és kikövetelték Kincses Elődnek, az NMFT-ből létrejött Nemzeti Egység Ideiglenes Tanácsa megyei alelnökének távozását. A kiérkező rendőrség és katonaság vezetője, Ioan Judea ezredes védelmet ígért a magyaroknak, ám amikor azok lejöttek a padlásról, tétlenül nézték, amikor a megvadult románok botokkal, láncokkal összeverték őket. Sütő András a fél szemére megvakult, több bordája eltört, bal karján zúzódást keletkezett.

Másnap hatalmas magyar tömeg érkezett a város főterére, melynek déli részén elkezdtek a románok is gyülekezni. A két csoportosulás közé felálltak a hadsereg tankjai, de lehetett tudni, ha összecsapásra kerül sor, a katonák nem fognak beavatkozni, főleg nem a magyarság mellett. Az események akkor durvultak el ismét, amikor délután hat óra felé a rendőrség biztosítása és felvezetése mellett megérkeztek a fejszékkel, botokkal, kaszákkal felfegyverzett görgényvölgyi és libánfalvi románokkal teli buszok. Ahogy leszálltak a buszokról, a románok a vezetésükkel „áttörték” a katonai kordont – voltaképpen félreállt előlük a hadsereg –, rárontottak a magyarokra, akik a főtéri padok lécdarabjaival védekeztek.

„A csata kimenetele, amely délután kisebb-nagyobb erővel, de végig dúlt, este nyolc óra körül dőlt el a magyarok javára, miután – „Ne féljetek magyarok, megvédünk mi, cigányok” mondatot skandálva –egyrészt a hidegvölgyből 40-50 fős csoportokban megérkeztek a romák, majd 11 óra magasságában bevonultak a városba a nyárádmenti és szovátai székelyek is”

Közösen kiszorították a románokat a főtérről. A rendet végül március 21-re sikerült helyreállítani, miután megérkeztek Marosvásárhelyre a román hadsereg elit ejtőernyősei és gyalogosai. A hatóságok rendkívüli állapotot hirdettek ki, és a történteket kivizsgáló bukaresti parlamenti bizottság jelentése 190 román és 88 magyar sebesültről, 3 román és 3 magyar halottról tett említést. A későbbiekben több mint negyven embert ítéltek el, de közülük csak kettő volt román. A legsúlyosabb ítéletet, tíz évet Cseresznyés Pál kapta 1992-ben – ebből hatot le is kellett ülnie –, mert megrugdosta a Marosvásárhelyre felfegyverzett román parasztokat beszállító akció egyik fő szervezőjét, Mihaila Cofariut.

„A sokkolt romániai magyarság körében pedig egy újabb kivándorlási hullám indult meg”

A román és a magyar lakosság körében akkortájt a bizalmatlanság, a gyanakvás, a félelem lett úrrá. Az események gazdaságilag is visszavetették a város fejlődését. 1990-ben Marosvásárhely még magyar többségű város volt, ám a történtek hatására 12 év alatt 15 ezerrel csökkent a magyarság létszáma a városban. A magyar-román kétoldalú viszony rendkívül kiéleződött, egyes nyugati elemzők még polgárháborút, háborút sem tartottak kizártnak. Az események szerencsére másképpen alakultak, és néhány keményen megfogalmazott jegyzékváltást követően az euroatlanti integrációban érdekelt mindkét állam vezetői Budapesten és Bukarestben is a feszültség enyhítésére törekedtek.