//Mandelstam (ön)gyilkos epigrammája
„Mandelstam versei álmokból születnek – nagyon furcsa álmok, amelyek kizárólag a művészet területén helyezkednek el” #moszkvater

Mandelstam (ön)gyilkos epigrammája

MEGOSZTÁS

Margó. Földeák Iván arról mesél, ami még lábjegyzetben sem kerül bele az irodalom annaleseibe. Ezúttal a gyermekien őszinte, és veszedelmesen merész Oszip Mandelstam tragikus végbe torkolló életét idézi meg. Találóan írta róla Alekszandr Blok, hogy a versei álmokból születnek. Költészete azonban egyre inkább a nagy történelmi fordulatnak, és benne személyes sorsának a tükre lett. De hiába vált a párt által felkent költővé, a „Kremlben tanyát vert hegyilakóról” született epigrammáját nem bocsátja meg neki a hatalom. Csak a peresztrojka idején rehabilitálják, méltó helyét azonban mind a mai napig nem tudta elfoglalni az orosz költészetben.

„Mandelstam versei álmokból születnek – nagyon furcsa álmok, amelyek kizárólag a művészet területén helyezkednek el” #moszkvater
„Mandelstam versei álmokból születnek – nagyon furcsa álmok, amelyek kizárólag a művészet területén helyezkednek el”

Nem bölcs dolog élcelődni a szomszédon, ha ő is hallja. Még kevésbé jó, ha ezt egy nagyhatalom, egy birodalom első emberével teszed. És még akkor sem ajánlatos, ha azt hiszed szűk, baráti körben vagy. Mert bizonyos korban és rendszerekben nem tudhatod, hogy nincs-e körötökben egy „tégla”, aki ugyan kedvesen mosolyog elménckedéseden, ám nyomban jelenti azt…  Hogy hová? Nem kell különösebb találékonyság, hogy rájöjjél. De akkor már késő.

És nem segít az sem, ha a párt már felkent költőnek kiállt ki, és bevesz a kiemeltek brancsába, ha szinte minden kötetedet kiadják, a kiadók szerződésekkel halmoznak el, és a politikai bizottság egyik vezető tagja felvesz azon írók névsorába, akiket a Vezér elé terjesztenek, mint eminenseket.

„<Családi körben> elmondasz egy versikét, és megváltozik az életed. Néhány héten belül táborba visznek, Oroszhon távoli vidékére. Itt szívelégtelenség következtében nem éled meg a tavaszt, amikor kopogósra fagyott tetemedet végre névtelen közös sírva temetik. Munkát adva az irodalomtörténészeknek, akik mind a mai napig nem tudják, hol emeljenek sírkövet az orosz líra egyik, az életből fiatalon eltávozott zsenijének”

Oszip Emiljevics Mandelstam (1891-1938) Varsóban egy zsidó kesztyűkészítő, első osztályú kupec családjában jön világra. A família hamarosan felköltözik Szankt-Peterburgba, ahol a főváros egyik elit, úgynevezett zseniképző intézetének a Tyenyisevszkij gimnáziumnak lesz a tanulója. És bár 1907-ben a szentpétervári egyetem fizika-matematika karára adja be jelentkezését, meggondolja magát. Kiveszi iratait és Párizsba utazik. 1908-1910 között a Sorbonne, majd a heidelbergi egyetem hallgatója. Látogatja Henri Louis Bergson és Joseph Bédier előadásait. Megismerkedik Gumiljovval. Rajong a francia költészetért, Villontól Baudelaire-ig. Haza-hazaugrik Petrográdra, hogy belehallgasson Vjacseszlav Ivanov előadásaiba is. Közben a család lassan tönkre megy, nincs pénz külföldi utakra. Oszip pedig kikeresztelkedik, hogy kikerülje a petrográdi egyetemen a zsidókra kiszabott korlátozó kvótát. 1911-től 1917-ig a történelem-irodalomtörténet fakultás hallgatója. Nem erőlteti túlságosan magát, és végül nem fejezi be tanulmányait.

Megismerkedik Anna Ahmatovával (akkori férje Gumiljov), és gyakori vendégük. Megjelenik első verse az a „Apollón” folyóiratban, közel kerül az akmeistákhoz, eljár a híres Kóbor Kutya Kávéházba, felolvasásokat tart. És mindent befogad lírája. Kiáll az akmeisták mellett, de nincs messze tőle a szimbolizmus világa, s jobban alkalmazza a futuristák „értelmen túli nyelvét”, mint a legelvetemültebb futuristák. Alekszandr Blok találóan írja róla:

„Mandelstam versei álmokból születnek – nagyon furcsa álmok, amelyek kizárólag a művészet területén helyezkednek el”

 Közel kerül Cvetajevához is. Bonyolult líra, sokszínű témaválasztás jellemzi, ahogy Gumiljov írja róla: „Ajtót nyitott költészetében az élet összes jelenségének, amelyek az időben létezte, és nem csupán az örökkévalóságban vagy a pillanatban. A dűnéken álló kaszinónak, a Carszkoje Szeló-i díszfelvonulásoknak, a vendéglői söpredéknek és a lutheránus temetésnek…. Nem ismerek senki mást, aki költő maradt, s így kiölte magából a romantikát.”

Mandelstam elfogadja a forradalmat, tisztítótűzként tekint rá, de katasztrófától is tart. Versei megjelennek, dolgozik a művelődésügyi népbiztosságnak, s fellépéseivel beutazza az országot. 1919-ben Kijevben megismerkedik későbbi felségével, Nagyezsda Hazinovával. Vele barangolják be a polgárháború tépázta orosz földet. A Krímben fehérgárdisták tartóztatják le, és bár felajánlják neki, hogy meneküljön velük Törökországba, Mandelstam marad polgárháborútól szenvedő hazájában. Grúziában a mensevikek dugják dutyiba, ott azzal  vádolják, hogy a fehéreket támogatja. Borisz Paszternak révén, akivel itt ismerkedik meg, nagy nehezen megszabadul. Barátja segítségével sikerül szovjet útlevelet szereznie, és 1920-ban, mint diplomáciai futár, nagy csomag leplombált iratot kísérve végre feljut Moszkvába.

1922-ben Berlinben, Zinovij Grzsebin kiadója jelenteti meg a háborús éveket felelevenítő kötetét, melyhez Ovidiustól kölcsönzi  a címet. „Tristia”. Időközben megpróbálkozik a prózával is. Buharin támogatásával 1928-ben jelenik meg utolsó verseskötete. Később kiderül, hogy ez a kapcsolat a vezető pártpolitikussal nem jó ajánlólevél. Mandelstam az akkor még a hatalom kegyeit élvező protezsálója segítségével eljut a Kaukázusba, Grúziába, Örményországba.

Felesége, interjúban így vallott férje hajlíthatatlan jelleméről:

„Szókimondó, makacs, gyermekien őszinte, és veszedelmesen merész volt”

Asszonya megtapasztalta a személyi kultusz, majd a Brezsnyev-korszak megpróbáltatásait, s 1980-ban bekövetkező haláláig Mandelstam költői örökségének hű gondozója.

A párt közben lassan kiterjeszti hatalmát az irodalomra is. Mandelstam bekerül azok közé az írók közé, akiket Kaganovics Sztálinhoz írt levelében figyelemre és támogatásra méltónak tart. Így az 1930-as évek elején 8 kötete lát napvilágot. Megalakul a Szovjet Írószövetség, melynek ő is tagja lesz – igaz, már csak, mint „belső emigráns”. Közben autodidakta módon tanulja az olasz nyelvet, eredetiben olvassa az „Isteni komédiá”-t.  Örményországi útjáról készült prózai írása csak hosszú hercehurca után jelenik meg, és megjelentetéséért leváltják a „Zvezda” folyóirat főszerkesztőjét, Cézár Volpét. Mandelstam kitűnően tud németül, franciául és angolul, fordításokból él, de már itt is támadások érik.

„Aztán 1933-ban ismét a kritika pergőtűzébe kerül egy verse miatt. Az igazi csapást egy epigramma jelenti. Sztálinról szól, s nem éppen dicsérő módon, gyilkos szatíra”

Mandelstam a Sztálint gúnyoló epigrammát szűk baráti körben szavalja el. Megírására állítólag az késztette, hogy keserű tapasztalatokat szerzett a Krímfélszigeten tomboló éhínségről. A költő sejthette, hogy az életével játszik. Az epigramma kézirata nem maradt fenn, megsemmisítette, kívülről, fejből adta elő. Felesége viszontagságos élete során sokáig fazekakban, cipőkben eldugva rejtegette a vers szövegét.

Borisz Paszternak öngyilkosságként értékelte költőtársa tettét. Moszkva egyik külvárosában közös sétájuk közben ismerkedett meg az ominózus verssel. Az utca alapzajára, mint szekerek kenetlen kerekeinek csikorgására emlékezett Paszternak. Ebbe a zajba burkolózva szavalta el Mandelstam versét a „Kremlben tanyát vert hegyilakóról”. Paszternak végighallgatta költőtársát, majd csak ennyit mondott:

Amit elmondtál, annak semmi köze a költészethez. Ez a vers nem irodalomtörténeti tény: öngyilkosság, amit nem helyeslek, és amiben nem kívánok részt venni. Semmit nem mondtál el nekem, s kérlek, ezt mással se tedd”

Paszternakról tudjuk, hogy szinte minden politikai megnyilvánulásában visszafogott volt, noha véleményét nem rejtette véka alá. Még Sztálinnak is el merte mondani. Sőt, amikor Buharin összeszedi bátorságát, hogy közbenjárjon a letartóztatott költő érdekében, Paszternak is szót emel Mandelstam védelmében, aki vallatása során, amikor felszólították, hogy nevezze meg, kiknek mondta el a verset, Paszternakot nem említi.

 Ilja Ehrenburg sem tartotta igazából jónak és helyénvalónak Mandelstam versét. Sztálin először, nem tudni miért, de megkegyelmezett Mandelstamnak. Sokan úgy vélekednek, hogy tisztázó telefonbeszélgetése Paszternakkal arra volt jó, hogy felmérje Mandelstam költői rangját.

„A végső leszámolásra négy évvel később kerül sor. Addig az elítélt költő a permi terület egyik településén, Cserdinyben, szörnyű körülmények között él feleségével”

A száműzetésben töltött évek alatt Mandelstam több dicsérő ódát is szentel a Vezérnek, ám ezek költői életművének koránt sem fényes lapjai. Az  utókor – joggal – inkább emlékezik a végzetes epigrammára. A hatalom mentegetőzését elfogadva később megengedi, hogy Voronyezsbe költözzenek. A megalkuvó vers megírását eképp magyarázza:

Így tovább nem mehet. Sem nekem, sem asszonyomnak nincs erőm, hogy elviseljem az itteni borzalmakat. Megérett a döntés, bármibe is kerül, de ki kell innen jutnom… Kijelentettem – jogosan ítéltek el. Megértettem a történelmi igazságot. Elfogadtam. Dolgoztam minden erőmmel. Kaptam hideget-meleget. Kiközösítettek. Erkölcsileg kínoztak. Dolgoztam tovább.  Nem önérzeteskedtem. Csoda, hogy hagynak dolgozni. Csodaként éltem meg, hogy még létezem. Másfél év alatt rokkant lettem. Ez idő alatt, noha nem volt újabb bűnöm, mindentől megfosztottak: élettől, munkához, gyógykezeléshez való jogtól. Úgy bántak velem, mint egy kutyával… Árnyék vagyok. Nem létezem. Csak egy dologhoz van jogom – hogy meghaljak. 

Asszonyommal arra bíztatnak, hogy végezzünk magukkal. Semmi értelme, hogy az Írószövetséghez forduljak, mossák kezüket.” 

„A házaspárnak 1937 végén engedélyezik, hogy elhagyják Voronyezst. Moszkvába költözhetnek, ahol már készül a végleges ítélet.  A végzetes döntés a legaljasabb módon csap le rájuk. Mandelstam beutalót kap asszonyával egy Moszkva környéki szanatóriumba. Onnan viszik a Butirkába, (hivatalosan a Butirszkaja börtönbe), Oroszország egyik legrégibb és legismertebb, a személyi kultusz éveiből hírhedetté vált intézményébe”

Itt megvádolják azzal, hogy nem hagyott fel szovjetellenes tevékenységgel. Büntetésként Vlagyivosztokba küldik száműzetésbe. Itt hal meg egy gyűjtőtáborban szívelégtelenség következtében

Végleges rehabilitációjára csak 1987-ben kerül sor. Ezt már sokat szenvedett felesége sem érhette meg. Költészete kezdetben a középkor bűvöletében az érzéki és elvont élményeket fűzi egybe, próbálja a hétköznapokat gondolatilag átlényegíteni. A forradalmi kataklizmák hatására lírája egyre inkább a szikár valóság felé fordul, egy számára tragikusan végződő nagy történelmi fordulatnak, és benne személyes sorsának a tükre lesz.  Méltó helyét igazából mind a mai napig nem tudta elfoglalni az orosz költészetben.

Hallgassuk meg epigrammáját Sztálinról Anatolij Belij előadásában

 

Sztálin-epigramma

Úgy élünk itt, hogy nincs lábunk alatt gyökérzet,

Szavaink néhány lépésre sem érnek,

És hogyha jut beszélni negyedóra –

Témánk egyedül a Kreml Hegylakója…

Ujjai húsos-vastag földi férgek,

Igéi mázsás súlyú, biztos érvek.

Ha sűrű csótánybajsza földerül,

A csizmaszára fényesen hevül.

Körében kurtanyakú tábornoki horda,

Játékát, a kisembert, szolgálatra fogta.

Van, aki fütyül, jajgat, van, ki nyávog,

Ő mennydörög, vagy csak piszkálja a világot.

Mint patkót, úgy kovácsol rendeleteket –

Mások ágyékát, homlokát, szemét célozva meg;

A meghívókat – kivégzésre küldi szét,

Mellkasa széles, mert ő annyira oszét.

(Térey János fordítása)

MEGOSZTÁS

Pályámat „külügyérként” kezdtem az Írószövetség nemzetközi osztályán. Huszonhárom esztendőt töltöttem az írók rokonszenvesen békétlen családjában, s közben mint fordító eljegyeztem magam az orosz irodalommal, kultúrával. A rendszerváltás után a szükség arra késztetett, hogy pályát váltsak. Felvettek a Magyar Országgyűlés sajtóirodájára tanácsosnak, majd a sors kirepített Brüsszelbe, ahol szintén sajtótitkárkodtam. Telt-múlt az idő. Hazatérve ismét felfedeztek, mint fordítót, írót. Másfél méter az általam fordított és írott művek hossza könyvtárszobám polcán. Írásaim száma ezernél is több. Örülök, hogy élek, hogy még tudok dolgozni, hogy még vannak barátai az írott szónak, akik előítélet nélkül nézik a hozzánk egyre közelebb kerülő nagyvilágot. Köszönet nekik az érdeklődésért. Amíg lehet, szeretném szolgálni őket.