Trianon revíziója békés úton lehetetlen, fegyverekkel pedig nem kívánatos. Feladatunk egy olyan ország építése, amely ösztönzőleg hat a gyermekvállalásra, és megteremti azt a szolidáris jóléti társadalmat, amely vonzerővel bír a határon kívül élő testvéreinkre, hogy magyarok akarjanak maradni. Emellett természetesen el kell gondolkozni azon is, hogy milyen hibák vezettek Trianonhoz.

Várkonyi Zsolt írása a #moszkvater.com számára

1920. június 4. a magyar nemzet évezredes történetének több okból is egyik legsötétebb napja.

Országhatárokat húzni a következő elvek alkalmazásával lehet:

– nyelvi, etnikai határok mentén

– vallási, kulturális választóvonalak szerint

– földrajzi képződmények, hegyek, folyók, vízgyűjtő területek figyelembevételével

– összetartozó gazdasági térségekre tekintettel

– történelmi múltra, nemzeti „igazságra” való hivatkozással

– nemzetbiztonsági érdekek emlegetésével

– önkényesen, körzővel és vonalzóval

– vesztesek – nyertesek felosztása szerint

– a status quo ante: ez történt gyakorlatilag a II. világháború után.

„A trianoni békeszerződésben megrajzolt határokat nézve megállapítható, hogy ezen elvek egyikét sem követték. Illetve, minden egyes országgal szemben mindig pont az a vezérlő elv került alkalmazásra, amelyből a másik félnek a legtöbb előnye, a magyar félnek pedig a legtöbb kára származott”

A trianoni rendezést szorgalmazó első érv a kisebbségek állítólagos magyarok általi évszázados elnyomatása, és a trianoni rendelkezés ezt a „sérelmet” volt hivatott orvosolni. Ha azonban az egyes kisebbségek másodrendű állampolgároknak érezték magukat a történelmi Magyarországon, akkor ez legalább annyira elmondható a magyar kisebbségek vonatkozásában az utódállamokban.

„Trianon így nem igazságot, hanem bosszút szolgáltatott”

Másodsorban azért az, mert a 19. századi központosított állami oktatás megszületésével, egyidejűleg az izolált falusi életforma megszűnésével, valamint a modern kommunikációs eszközök térnyerésével és a tágabb munkaerőpiacra lépéssel egy-egy nyelv, azaz kisebbségi népcsoport asszimilálódási ideje ma már nem évszázadokban, hanem csak évtizedekben mérhető. Míg a magyarság kárpát-medencei lélekszáma 1980 körül, a csúcson elérte a tizenöt milliót, ma ez a szám legalább kétmillióval kisebb.

„Békeidőben még sohasem volt példa ilyen mértékű népességfogyásra”

Harmadszorra, több, mint száz év elteltével láthatjuk, hogy bár ezeket a területeket arra hivatkozva szakították le, hogy a történelmi Magyarország ezen részéin a nem magyar kisebbségek többségbe kerültek, mégis, különösen Kárpátalja és Erdély-Partium tekintetében azt kell látnunk, hogy az új csehszlovák, majd ukrán, illetve a román államon belül ezek a területek az illető ország legfejletlenebb, legelhanyagoltabb, leglepusztultabb részeivé váltak annak ellenére,  hogy ott a magyar lakosság – mint láttuk – már jelentős kisebbségbe került. Így tehát az életszínvonal drasztikus romlásának nemcsak a magyar kisebbség, hanem a helyi, ukrán vagy román többség is a szenvedő alanya.

„Magyar szempontból nem az elcsatolás ténye az igazi tragédia, hanem sokkal inkább az, hogy Kárpátalja és Erdély egyes területei ma az Európai Unió legfejletlenebb régiói közé tartoznak”

Negyedrészt Trianon azért a legreménytelenebb eseménye történelmünknek, mert az európai politikai rendszerek megmerevedésével, és a magyar lakosság egyrészt számának, másrészt arányainak számunkra kedvezőtlen alakulásával annak revíziójára önerőből semmi esélyünk nincsen sem békés, és különösen nem pedig fegyveres úton. Mint ahogy a bécsi döntések nyomán láttuk, bármilyen revíziónak, bármennyire is legyen az „igazságos”, tükrözze a nyelvi-etnikai határokat vagy fejezze ki a „népek önrendelkezési akaratát”, csak akkor van reális esélye, ha azt az érintett feleken kívül minden nagyhatalom támogatja. És igen, a kisebbségi létben élő honfitársaink gondjaira az EU sem hozott gyógyírt.

Végül, a trianoni diktátum, majd az azt követő II. világháborús vereség megtörte a magyarság évszázadokig makacsul tovább elő vitalitását, és lelkét. Túlzás nélkül állíthatjuk, a jelenlegi tizenhárom millió magyarral szemben egy trianoni igazságtalanságot el nem szenvedő magyarság ma közelebb járna a harminc millió, magát magyarnak valló lakoshoz a Kárpát-medencében.

„Nem lehet tehát elfelejteni Trianont, mert annak hatása máig él”

A továbbiakban érdemes kielemeznünk a trianoni döntés mögött rejlő érvek valóságtartalmát.

Első érv: A magyarok évszázadokon át elnyomták a kisebbségeket

Európa középkori történelmében a lakosság vallása igen, de a nemzetiségi hovatartozása nem játszott szerepet. Az egyes államok nem egységes nemzetállamok voltak, az egyes társadalmi osztályokban a származás lényegtelen volt mind az uralkodó osztály, mind pedig az alsóbb rétegek, így például a jobbágyság tekintetében. A történelmi Magyarország Horvátország nélküli területe esetében csupán a felvidéki és a Mura-Dráva menti szláv lakosság tekinthető őslakosnak a Honfoglalás pillanatában, míg mind a szászok és svábok, mind pedig a román és szerb lakosság több évszázaddal későbbi, esetenként spontán, de többnyire központilag irányított betelepítések nyomán került a Kárpát-medencébe. A betelepülőket a korabeli uralkodó osztály nemhogy elnyomta volna, hanem a lehető legkívánatosabbnak tartotta, mint munkaerőt, így különböző kedvezményekkel bírta a bevándorlásra és a letelepedésre. Esetükben tehát évszázados elnyomásról beszélni teljes képtelenség.

„Ezt az <idilli> helyzetet a történelmi-politikai viszonyokban előállt két változás törte meg a 18. században”

Az egyik a Habsburg uralom, amely a Rákóczi-szabadságharcot követően, az oszd meg és uralkodj elvét tudatosan követve a „rebellis” magyarokat a különféle nemzetiségek bujtogatásával gondolta sakkban tartani, mint ahogy azt már Mária Terézia idején, a mádéfalvi veszedelem során láttuk az 1760-as években. Az 1848-as magyar függetlenségi törekvések ellen pedig a Habsburgok gyakorlatilag az összes kisebbséget igen hatékonyan uszították, lásd Jellasics hadseregének bevonulását egész Pákozdig, a zalatnai és nagyenyedi véres román pogromokat a magyar lakosság ellen, vagy a délvidéki szerb felkelést.

„A megosztó, a nemzetiségeket a magyarok ellen fordító Habsburg politika mellett a másik megváltozott tényező a 19. században fokozatosan végbemenő állami központosítás, megerősödő nemzetállamiság”

Ez a folyamat nem csak hazánkra, de egész Európára jellemző volt, és amelynek a politikai-gazdasági-kulturális alapját a megerősödő polgárság, az így létrejövő nemzeti ipar és piac, valamint az ennek nyomán keletkezett egységes és központosított államigazgatás és oktatási rendszer adta, és amely nálunk pedig egybeesett a magyar önállósodási törekvésekkel. Az 1868. évi XLIV. törvénycikk a kor szintjén a leghaladóbbak és legfelvilágosultabbak közé tartozott világviszonylatban is. Kimondja, hogy „Magyarország összes honpolgárai az alkotmány alapelvei szerint is politikai tekintetben egy nemzetet képeznek, az oszthatatlan, egységes magyar nemzetet, melynek a hon minden polgára, bármely nemzetiséghez tartozzék is, egyenjogú tagja”.

„Kétségtelen azonban, hogy ez az elv a gyakorlatban az egyes kisebbségi nyelveket beszélő lakosok számára már nem mindig és mindenhol volt biztosított az anyanyelven való tanulás és használat terén”

Ez a sajnálatos tény mai szemmel bár nyilvánvaló, összehasonlítási alapunk mégis az adott kor kell, hogy legyen, máskülönben az anakronizmus megbocsáthatatlan bűnébe esnénk. A 19. századi, központosító törekvések minden államban regionális ellentéteket szültek, és ezek nagyrészt máig élnek. Így volt ez az egységesülő Olaszország dél-észak ellentétében; Franciaországban, ahol eltűntek olyan történelmi nyelvek, mint a baszk, a breton, a provanszál vagy a gascogne-i francia; Németország, ahol olyan, jórészt szláv nyelvek olvadtak be, mint a kasub vagy a szorb. A kor társadalmának rohamos iparosodása – a vasút, a távíró, majd az automobil és az elektromosság – nemcsak lerövidítette a távolságokat, megszüntette a lokális teret és időt, de szükségessé tette az egységes közvetítő nyelv, az államnyelv kialakulását, amely Magyarországon a magyar lett a XIX. század végére.

Míg a huszadik század elején a román nemzetiségű képviselők anyanyelvükön szólalhattak fel a Magyar Királyság Országgyűlésében, addig az Írországot évszázadok óta megszállva tartó angolok a hírhedt Véres Vasárnap során a focistadion gyepének közepére felállított gépágyúval lövettek bele a függetlenséget követelő nézőkbe egy meccsen, miközben előtte gondosan lezáratták a kijáratokat. Mindez pedig már jócskán benn a 20. században, 1920. november 21-én.

„Tehát a kérdést így kell helyesen feltennünk, mihez képest is szenvedtek a történelmi Magyarország kisebbségei a magyarok általi elnyomatástól? A mai, 21. századbeli perspektívához képest, vagy a kor szelleméhez, állami joggyakorlathoz, erkölcsi normáihoz képest?”

Amikor Clement Attlee (munkáspárti vezető, 1945-ben a választásokon legyőzi Churchillt) ebben az időben ezt írja a naplójába: „…gyakran töprengek rajta, mi a különbség Winston és Hitler nézetei között. Azt hiszem, semmi.”

Második érv: a trianoni határok megszüntetik a hátrányos helyzetű kisebbségeket

A magyar kisebbség száma mintegy kétmillió fő Románia területén. Annak eldöntésére, hogy ez a kisebbség szenved-e hátrányokat magyarként való élete megélése során, elég, ha a szintén kétmillió lakosú Szlovéniát vesszük alapul. Ahány bölcsődéje, általános- és középiskolája, főiskolája, egyeteme, színháza, balettintézete, operája, kórusa, zenekara, könyvtára, kutatóintézete, egyéb kulturális intézménye, valamint anyanyelvi munkahelyi lehetősége van egy szlovénnek Szlovéniában, annyi kéne legyen egy erdélyi magyarnak Erdélyben ahhoz, hogy ne érje hátrány a magyarságából fakadóan.

„A valóságban ennek az ellenkezőjét látjuk erőszakos és a magyarság ellen irányuló, máig tartó asszimilációs törekvések formájában”

Kolozsvár lakossága az 1914-es adatok szerint 60 808 fő volt, ebből 50 704 magyar. A száz éve folyó szisztematikus betelepítések után bár ma a magyar lakosság száma szintén ötvenezer körüli, azonban ez a háromszázezer fölé duzzasztott lakosságnak már csak az egy hatoda. A szlovákok hasonlóan célzottan, többízben végrehajtott lépésekkel, folyamatosan változtatják meg a megyerendszert úgy, hogy egy adott egységen belül a magyarság mindenképpen kisebbségben legyen. Trianon máig velünk él.

Harmadik érv: az új nemzetállamok egyesítik az addig elnyomott sorban élőket

Száz évvel később a mesterséges nemzetállam-tákolmányok, így Csehszlovákia és Jugoszlávia a történelem süllyesztőjébe kerültek. A délszláv népek között olyan nagy volt a gyűlölet, a vallási-nyelvi-faji ellentétek, hogy a második világháború óta legnagyobb népirtássá fajult a háborúskodás, mint például Srebrenicában. A magukat a Honfoglalás előtti morva állam örökösének tulajdonító szlovákok pedig nem tudtak hosszú távon megegyezni a tényleges morvákkal és a csehekkel.

„Ugyanakkor a trianoni határok szétszaggatták a természetes földrajzi határok tagolta gazdasági térségeket”

Az Ipolyon az I. Világháború előtt 47 híd ívelt át, számuk az ötvenes évekre négyre csökkent, ezzel elvágva a napi gazdasági-kulturális-szociális kapcsolatok még a lehetőségét is. A kárpátaljai ruszinok évszázadokig úsztatták le a Tiszán a fát tutajokon egészen a Dunáig. Ez a megélhetésük egycsapásra megszűnt. A magyar-román határ pedig kizárólag azért lett úgy meghúzva, hogy a kárpát-medencei körvasút dél-keleti szakasz román oldalra kerüljön. Ezzel a határ túloldalára terelve ősidők óta színmagyar, alföldi településeket, mint Nagyvárad, Szalonta, Szatmárnémeti és Nagykároly.

„A trianoni határokkal létrejövő Magyarország elvesztette természeti kincseinek nagy részét. Összes sóbányáját, arany- és ércbányáit, erdeinek nagy részét, és villamos áram termelésére alkalmas sebes vizeit”

Az erdélyi vasúthálózatot és állomásokat még a Monarchia idején építették, azóta semmilyen fejlesztés, karbantartás meg alig történt rajta. A kárpátaljai, és egyes erdélyi vidékek mára Európa legszegényebb régióivá váltak. És itt nemcsak magyarok élnek, hanem az államalkotó nemzetek tagjai is, akik ugyanolyan hátrányos helyzetbe kerültek.

Az elszakított területek ahelyett, egy kulturálisan-gazdaságilag fejlettebb államhoz tartoznának, ahelyett, hogy az utódállamok azok fejlesztésébe és felvirágoztatásába fogtak volna, hogy ezzel is példát statuáljanak a „gonosz magyaroknak”, hogy igen, így kell ezt csinálni, így kell a kisebbségeinket tejben-vajban füröszteni, ma ennek pontosan az ellenkezőjét látjuk. (Tegyük ehhez azért hozzá, hogy a fejlettségbeli különbségek egyre inkább kiegyenlítődnek. a szerk.)

Negyedik érv: az új határok a földrajzi adottságokat követik

A víz-földrajzi térképre nézve természetesen ez az érv sem állja meg a helyét. Olyan tájegységeket szakítottak szét, mint a Nagy-Alföld, ahol e teljesen egységes régióból mintegy 50 x 150 kilométeres területet szakítottak le és vittek át a román oldalra. De emlegethetnénk Bácskát is, ahol a földrajzilag logikus határvonal a Duna-Tisza vonala kellett volna legyen.

Nem mehetünk el szó nélkül a trianoni határok legdurvább megsértése mellett, amikor is a még egységes Csehszlovák állam utolsó ténykedéseként 1992. október 24-én egyoldalúan lezárták a Duna régi medrét Dunacsúnynál, és a vizet az újonnan, szlovák területen épített üzemvíz csatornába terelték.

„Ezzel megsértve a Trianoni Békeszerződés azon rendelkezését, mely szerint a két ország közötti határ a Duna hajózható főmedrének a középvonala. Ezt a jogsértést a Hágai Nemzetközi Bíróság is elismerte 1997-es határozatában”

Ötödik érv: az új határok a nyelvi területeket követik

Természetesen ez az érv sem állja meg a helyét. Ismeretes, hogy a magyar delegáció, bár még 1920 januárjában kiutazott Versailles-ba, nem kapott lehetőséget a felszólalásra, így a kor egyik legnevesebb földrajztudósa, a Teleki Pál vezetésével megrajzolt etnikai-nyelvi térkép, a híres Vörös Térkép bemutatására nem került sor.

„A nyelvi-nemzetiségi határok megközelítőleg legigazságosabb megrajzolása paradox módon a bécsi döntések nyomán létrejött országhatárok voltak”

Itt érdemes megemlíteni, hogy – Barcza György távozó angliai nagykövetünk emlékiratai szerint – 1941 tavaszán az angol kormány garanciákat adott volna a magyar kormánynak e határok elismerését illetően, ha Magyarország nem lép be a háborúba a hitleri Németország oldalán. Sajnálatosan abban a politikai helyzetben nem volt alternatívája az Erdélyért folyó versenynek a románokkal, és ez eredményezte a Szovjetuniónak küldött hadüzenetet.

Hatodik érv: a győztes mindent visz

Tulajdonképpen soha, senki nem tudott épkézláb magyarázatot adni arra, hogy a háborút kirobbantó Ausztria milyen jogon került a Várvidék-Burgenland birtokába, hiszen ugyanolyan vesztes nemzet volt, mint mi, akik pedig – Tisza István révén – az utolsó pillanatig elleneztük a háborút.

Lényeges arra is emlékeztetnünk, hogy a magyar, évszázados függetlenedési törekvések nyomán learatott győzelmet, tulajdonképpen kompromisszumot, vagyis az 1867-es a Kiegyezést az osztrákokkal, illetve a Habsburgokkal mi kiharcoltuk, kiszenvedtük, véres és hosszú harcok során. Azt nem az égből kaptuk ajándékként. Ismeretes a mondás, a puliszka nem robban. A csehek – és a velünk ezer évig együtt élő szlovákok – ezzel szemben hosszú történelmük során semmilyen szervezett függetlenségi mozgalomról, még kevésbé harcról nem tudnak beszámolni, mégis az I. világháború legnagyobb nyertesei közé tartoznak – teljesen érdemtelenül.

„Tovább színezi a képet a húsz évvel később bekövetkezett II. világháború, melynek során a csehek a Németországgal szembeni ellenállást választották, míg a szlovákok pedig az együttműködést egy proto-fasiszta állam formájában a háborús bűnösként felakasztott Tiso vezetésével”

Mint amikor a kaszinóban egyszerre teszünk pirosra és feketére is, és így mindenképpen nyerünk. (Az már más kérdés, hogy Csehszlovákia győztesként ugyanazt kapta jutalmul, mint amit mi vesztesként büntetésül: 45 évnyi kommunizmust.)

Több mint száz év elteltével érdemes azon eltöprengenünk, hogy vannak-e Trianonnak máig élő tanulságai, amelyekből bölcsességet, reményt, netán erőt merhetünk a jövőre vonatkozóan? Konkrétabban, van-e remény a trianoni határok megváltoztatására, és mi lenne ennek a módja?

„A kérdések megválaszolása amennyire könnyű, olyan nehéz kimondani. A határok megváltoztatására belátható időn belül nincsen mód, és ne is kívánjuk, hogy legyen, mert az összeurópai háborút jelentene”

A Kárpát-medencéért folytatott csatát az a nép nyeri, amelynek asszonyai-lányai a legnagyobb hajlandóságot mutatják arra, hogy tele szüljek azt. Ha nincs új élet, ha nincs gyarapodó lakosság, minek a határokat tologatni? E tekintetben a mindenkori magyar kormány felelőssége egyértelmű. Az ő elsődleges dolga olyan élet körülményeket teremteni a trianoni országhatárokon belül, ahol a gyermeket vállaló családmodell a kívánatos, a gyermekszülés megbecsült és jutalmazott, a felnővő gyermek pedig képességének megfelelő, versenyképes iskoláztatásban részesül, bármilyen családi környezetbe is születik.

„A mindenkori magyar kormány felelőssége nem a teljesen irreális középhatalmi délibábot kergetni, hanem olyan országot építeni, amelynek saját lakosai bőségben és igazságos társadalomban élnek”

Ahol nincsenek kiváltságos rétegek, ahol az emberek lehetőséget kapnak egyéni képességeik kibontakoztatására, amely pozitív példaként szolgál a környező országok magyar kisebbségeinek, és nem magyar lakosságának egyaránt, hogy vonzerejével ellensúlyozza a kisebbségi sorban élő magyarok szép csendben folyó asszimilációs folyamatát, hogy azok magyarok akarjanak maradni, és akik már asszimilálódtak, újra magyarokká akarjanak válni.

Ehhez olyan magyar országot kell építeni, amelynek gazdasága modern és versenyképes, társadalma szabad, igazságos és szolidáris, jogrendje egyenlő mércével mér, amely kulturálisan sokszínű és virágzó, ahol az egyén pozitív energiái szabad utat törhetnek az egész társadalom javára történő kibontakozásra, és amelynek lakossága bevonást nyer a köz ügyeinek intézésébe.

 (Az írás nem okvetlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.)