Leonyid Szoboljev, a szibériai tengerész

Margó. Földeák Iván arról mesél, ami még lábjegyzetben sem kerül bele az irodalom annaleseibe. Ezúttal a tenger romantikáját felidéző írásművészetével ma is sokak kedvencének számító Leonyid Szoboljev sokszínű írói pályájával, változatos életével ismertet meg bennünket. Egy olyan íróéval, aki ért az egyszerű emberek, a katonák, matrózok nyelvén, és élete végéig azt vallotta, hogy az igazi tengerésznek a hajó az otthona, s egyben a vára is.

Leonyid Szoboljev
Fotó:EUROPRESS/Vladimir Akimov/Sputnik/Sputnik via AFP

Andrej Petrovics fedélzetmester a Balti Flotta sorhajóján. A kapitányt gázvédelmi tanfolyamra küldik, helyettesét vakbélgyulladás gyanújával kiírják a partra. A kötelességtudó bócman átvállalja a kikötőben békésen himbálódzó acélszörny felügyeletét.

Péntek délután törzstiszt jelenik meg, s közli, hogy a brigád parancsnokának, mint a Vörös Hadsereg képviselőjének az egészségügyi dolgozók szakszervezetének tanácskozásán kell részt vennie. A derék fedélzetmester vállát már 26 ezer tonna acél nyomasztja, engedelmesen átveszi a sorhajó brigád felügyeletét is. A kapitányi bőrfotelben trónol, amikor cseng a telefon. A flottaparancsnokságról ellentmondást nem tűrő hangon közlik, a törzsfőnök a hét végén a városi úttörőszervezet dobosainak bemutató koncertjén képviseli a dicső hadi múltra visszatekintő Balti Flottát.

A szófogadó fedélzetmester öles vállát máris az egész flotta irányításának a felelőssége nyomasztja. Éjszakája lidércesen telik, rémálomra ébred, a „Francia Forradalom” torpedó romboló elsüllyedt a kikötő bejáratánál. Rádiótelefon: a „Diadalmas” romboló engedélyt kér, hogy a gyakorlatról hazatérhessen a kronstadti hadi kikötőbe. Andrej Petrovics még álma hatása alatt képtelen dönteni. Mi lesz, ha a vadonatúj hajó ráfut a roncsra? A fedélzetmester megírja a hadparancsot önmaga ellen: átadja a flotta vezetését a ranglétrán őt követő egyik lövegtorony parancsnoknak és bevonul a karcerbe – hétfőig. Ott biztosabb. Így ér véget a vén tengeri medve őrült karrierje.

„A legzamatosabb anekdoták a matrózok körében keringenek. Még jobb ízűek, ha egy író jegyzi le őket. Különösképp az, akiről most szólni szeretnék. A tengerész történetek hű megörökítőjéről, aki nem csak a fedélzeten, szolgálatban, vagy a nagy világégés lövészárkaiban, de még a halálával is bátorságáról tett tanúbizonyságot”

Messze a tengerektől különös dácsa áll a Moszkva környéki Peregyelkinóban. Az emelet hadihajó parancsnoki hídjára emlékeztet. Itt élt az orosz irodalom népszerű „tengerész” írója. Nem egyszerű, és nem ellentmondás mentes életet tudhatott maga mögött. Jóízű, a tenger sós szelét, a hullámok zúgását, a sirályok rikoltozását, a tenger romantikáját felidéző írásművészete ma is sokak kedvence. Azoké, akiket megigéz az örökösen más arcát nyújtó tenger varázsa…

Leonyid Szoboljev (1898-1971) a tengertől több ezer kilométerre, a szibériai Irkutszkban látja meg a napvilágot. A családnak sok köze nem volt a világtengerekhez, kisnemesi családban, obsitos tüzértiszt édesapja házában élte iskolás éveit. Innen kerül el a végtelen Oroszhont körülölelő tengerek partjaira. Kalandokra szomjazó lelke itt jegyzi el végleg a tengerész élettel. Nem csak őt, de bátyját is. Peterburgban a tengerész kadettek iskolájába iratkozik be, ahol a hajózási tudományok elsajátítása mellett nyomban kiütközik vonzalma az irodalom iránt. Bátyja, Pavel ekkor már lövegtorony parancsnok egy csatahajón. A februári forradalom idején a hajó felkelt matrózai megválasztják a forradalmi bizottság vezetőjévé.

„Leonyid a kadetiskolát elhagyva az 1917-es februári forradalomig jelzőmatróz, majd a rombolón a matrózbíróság vezetője lesz”

 Az ifjú tengerész kadét nem tagadja meg élete másik szenvedélyét, az irodalmat sem. Már a kadétiskolában kézírásos lapot szerkeszt, s megírja első zsengéjét, egy regényt: „Lavina” a címe. A tengeri tűzkeresztségen 1917-ben az Albion-hadművelet során esik át, amikor a német flotta súlyos vereséget mér az orosz-japán háborúban alaposan megtépázott orosz ellenfelére. Az októberi forradalom már fedélzetmesterként éri, és már egy igazi folyóiratot, a „Vörös tengerész” humor rovatát szerkeszti. Itt jelennek meg karcolatai, elbeszélései. Természetesen a tengerről, a tengerész életről. A viszontagságok sem kerülik el a testvérpárt. 1918-ben a Balti Flotta maradványait Lenin utasítására a jéggel borította tengeren át hazarendelik Revelből (ma Tallinn) Helsinkibe, majd onnan Kronstadtba. A tragikus eseményekben, de hősies kiállásban is bővelkedő út nyomot hagy az ifjú tisztek lelkében.

A hajós élet bezártsága, nyomorúsága, a tisztek kegyetlen parancsuralma keményen sújtja a tengerészeket, érthető, hogy ők lázadnak leghangosabban a cári elnyomás ellen. Nem véletlenül kísérte matrózlázadások sora az 1905-ös forradalmat. Felkeltek az Ocsakov cirkáló, a Patyomkin páncéloshajó tengerészei. A lázongásokat véres megtorlás követte, ám mindez nem gátolta meg a matrózokat abban, hogy büszkén viselve tengerész zubbonyuk alól kivillanó, fekete-fehér csíkos trikójukat, forradalmár cégük sokatmondó jelvényét, a bolsevik mozgalom élére álljanak.

„A testvérpár végigharcolja a polgárháborút, Kronstadtot, Petrográdot védik a fehérgárdistáktól”

1921 elején ugyan csökken a háborús nyomás, de az élet ettől csak bonyolultabb lesz. A fiatal szovjetköztársaság békét köt a balti államokkal és Finnországgal, úgy-ahogy stabilizálódik a katonai és geográfiai helyzet, ám a lakosság terhei nem csökkennek, az ellátás akadozik, az ipar romokban hever. A forradalomért a legtöbbet áldozó tengerészek, és sokan mások is nem tudják elfogadni a hadikommunizmus nehézségeit, a terror kemény eszközeit. A Trockij által „a forradalom dicsősége és büszkeségeként” megdicsőült balti tengerészek 1921-ben Kronstadtban felkelnek a bolsevikok, a párt uralma ellen. A felkelés értelmezése mind a mai napig nem egyöntetű. Leverése után mintegy 9000 matróz Finnországba menekül. Szoboljev, aki fedélzetmester az Orfeusz rombolón, majd átkerül a kiöregedett és bontásra megérett Andrej Pervozvannij sorhajóra, részt vesz a lázadás elfojtásában.

Az ifjú tengerésztiszt 1920-ban már megkóstolja a forradalmi terrort is, letartóztatják a Tagancev-ügyben. Szerencséjére semmi köze nem volt a Vlagyimir Tagancev petrográdi földrajztudós, egyetemi tanár által szervezett bolsevik-ellenes összeesküvéshez. A több mint száz kivégzettet Jelcin elnök 1992-ben rendeletben rehabilitálja. A később nyilvánosságra került emigráns dokumentumok szerint a szervezkedés mégis valós volt.

Szoboljev 1931-ben leszerel. Novellái ekkorra már ismertté teszik, tagja, majd titkára a leningrádi írószervezetnek. Az íróvá avanzsált fiatal tengerésztiszt szívét megérinti a szerelem. Olga Mihalceva hűséges társa egész életében. Nem csak a snájdig tengerésztiszt, de a literatura is elcsábítja – irodalmi színpadot vezet Leningrádban.

„Leonyid Szoboljev, miután szíve-lelke a tengerészeté, nincs könnyű helyzetben, ahogy a szovjet haditengerészet sem. A háborúból visszamaradt hajók bontásra érettek. A hadiipar, főként a hajógyártás képtelen pótolni a hiányokat. Lassan a múlt ködébe veszik a matrózok nagyszerű forradalmi helytállása”

Hogyan jutottak el idáig? Erre a kérdésre keresi a választ pályakezdő író legfontosabb műve, regénye a „Nagyjavítás”. A cím sokatmondó, és nehezen lefordítható. A tévedések elkerülése végett nem egy csatahajó, egy flotta, de egy egész rendszer Kapitalnij remont-járól „teljes megújításáról” van szó. A mű egy testvérpár életén keresztül ad képet arról, miért omlott össze a Japán tengeren Cusimánál előbb a flotta, 12 évvel később a cárizmus is. Beszédes részletei árnyalják a képet. Megismerkedünk az értelmetlen ál-fegyelemmel – egy kadet nem mehet alsónadrágban a közösségi vécére. A butítás humanista eszközével: a matrózokba diktált napi két kupica vodka éves összesítésben 3 és fél vödör agyat gyilkoló szeszt jelent. A titkos bírósági tárgyalásokon a lázongó matrózokat több éves száműzetéssel büntetik. Nem kegyesebb a szerző Petrográd leírásával sem. A fényes európai díszletek mögött nyomor bújik meg, elégedetlenség fortyog. A regény befejezetlenül befejezett. Az önéletrajzi elemekre épülő történet a Levityin testvérpárt az első világháború kitöréséig kíséri nyomon. A polgári világba kényszeredetten betagozódott idősebb fivér tudatosan éli meg az összeomlást, öccsében viszont, akit csábít a csillogó jólét, még él a hazafias buzgalom.

„A regény önálló könyvként 1933-ban jelenik meg, majd még hétszer kiadják. Gorkij eredeti tehetségként üdvözli Szoboljevet, s Fegyin is nagyra tartja és joggal. Amerikától Berlinig 16 nyelven adják ki a regényt. Folytatása azonban nem következik. A ’30-as években megjelenik és felerősödik a személyi kultusz. A gyanakvás légkörében a Vörös Hadsereg és a Flotta tisztjei között értelmetlen tisztogatás kezdődik. Az új flotta kialakulását Szoboljev nem a regényben, hanem elbeszéléseiben írja meg”

Az író nem tudja kivonni magát a kor hatása alól. 1934-ben az Első szovjet írókongresszuson kijelenti: „A párt és a kormány mindent megadott a szovjet írónak. Csak egy dolgot vett el tőle, azt, hogy rosszul írjon.” Ettől kezdve a szovjet írószervezet vezetőségi tagja. Közben lefordítja a nagy klasszikus kazah prózaíró Mukhtar Auez-ulï (Auezov) regényét az „Abaĭ”-t, ezt az egyedülálló dokumentumot a kazah életről az orosz hódítás időszakában, és azt követő nagy változásban.

Bármi folyik az országban, az irodalomban, a flotta továbbra is Szoboljev szívügye marad. Sorra jelennek meg elbeszélései, könyvei a szovjet haditengerészet megváltozott életéről. 1936-ban nagy távolságú tengeralattjáró úton vesz részt. A bátorság igazi próbáját ezután állja ki. Az 1939-ben kitörő szovjet-finn háború, mint haditudósítót a fronton találja. Hat évig a halállal bújócskázik, a legveszélyesebb helyek sem riasztják vissza. Ott van, amikor gyötrelmes úton Tallinnból Kronstadtba vonják vissza a Balti flottát. Beszámol Odessza védelméről, két hónapot tölt az ostromlott Szevasztopolban. Jelen van a kaukázusi harcokban, Odessza visszafoglalásánál, a Kisinyov környéki bekerítő hadműveletnél. Népszerű szerző. Ért az egyszerű emberek, a katonák, matrózok nyelvén, írásai elérik céljukat, erőt öntenek a harcolókba.

„Kötetben összegyűjtött novelláiért, a „Tengerész lélek”-ért Sztálin-díjat kap. A díj összegéből, melyről lemond, a generalisszimusz beleegyezésével felépül az N1012 naszád, és harcoló egysége lesz a Fekete tengeri flottának, ahol az írót, megbecsülésük jeléül, megválasztják egy torpedónaszád osztály <keresztapjává>”

Később feleségével közösen két dokumentumfilmet is készít a fekete-tengeri matrózokról, Szevasztopol védelméről. Élete végéig vallja, hogy az igazi tengerésznek „a hajó az otthona, s egyben a vára” is.

Irodalmi közéleti tevékenységének a megítélését később bíráló hangok árnyékolják be. 1957-ben megválasztják az Oroszországi Föderáció Írószövetsége első titkárának, s döntenie kell számos, nehéz politikai ügyben. Viszont úttörő szerepet játszik kiadók és több folyóirat, így az egykor félmilliós, napjainkban 1500 példányban vegetáló „Moszkva” folyóirat beindításában.

Mint irkutszki író segítette a később rangot szerzett „szibériai iskola” tagjainak, többek között a fiatalon tragikusan elhunyt Alekszandr Vampilovnak, majd Gennagyij Maskinnak az indulását. Szibéria később is több nagy nevet adott a  szovjet irodalomnak. Elég, ha csak Valentyin Raszputinra, Vjacseszlav Sugajevre gondolunk. 

Szoboljev ezt már nem érhette meg. 1971-ben kiderül, hogy menthetetlen rákbeteg. Nem vállalja a betegség szörnyű következményeit. Vadászpuskája csövét szájába véve, lábujjával húzza meg a ravaszt, és tesz pontot egy sokszínű írói pálya végére

Nevét művei mellett hajók, emléktáblák, közel több mint száz éves szantk-peterburgi könyvtár, ma is üzemelő turista hajó őrzi. És egy szép dokumentumfilm az író megismételhetetlenül izgalmas életéről.

Nem oda korcsolyázunk, ahol a korong van, hanem oda, ahova majd érkezik.

Ez a kanadai hokiistennek, Wayne Gretzkynek tulajdonított, sokakat inspiráló mondat minden értelemben az előregondolkodás egyfajta metaforája, amit a #moszkvater is irányjelzőnek tekint.

Email : info@moszkvater.com