Lengyelország, a lengyelek az ukrán és az orosz történelemben is fontos szerepet játszanak. Bár ma a törésvonalak rendkívül határozottak – Ukrajna és Lengyelország együtt, gyakorlatilag szövetségesként áll szemben Oroszországgal –, történelmileg a három nép viszonya jóval ambivalensebb. Az ukrán-orosz történelmi kapcsolatok problémás kérdéseit vizsgáló sorozatunk második részében Lengyelország szerepével foglalkozunk, a 19. századig bezáróan.
Kosztur András írása a #moszkvater.com számára
A lengyel és a kijevi állam történelmi kapcsolatai szinte a két ország alapításának idejére nyúlnak vissza. A 11. században a lengyel uralkodók és a kijevi nagyfejedelmi házak közötti élénk kapcsolat a házasságoktól a belviszályokban történő segítségnyújtáson át a nyílt háborúkig terjedő skálán váltakozott, a dinasztikus összefonódásokból származó jogigények pedig a későbbiekben, az egységes kijevi állam széthullását követően állandó alapot szolgáltattak a lengyel jelenlétre a Rusz részfejedelemségeinek viszályaiban.
„Hosszú távú következményei ennek azután lettek, hogy a lengyel állam a 14. században, I. Ulászló és III. Kázmér idején ismét megerősödött. Ugyanebben az időszakban kezdődött meg Moszkva felemelkedése is a Kijevi Rusz egykori észak-keleti területein, és ekkoriban indult meg a litván állam terjeszkedése is”
A kijevi állam középső és déli területein az állandó belharcok következtében kialakult hatalmi vákuum lehetővé tette, hogy a három megerősödő állam felossza ezeket a területeket egymás közt. Lengyelország kötelékébe Halics (Galícia) került többek között a Danilo Halickij által alapított Lemberg (Lviv, Lwów) városával, a litván nagyfejedelmek uralma alá a mai Belarusz területén kívül a jelenlegi Ukrajna északi és középső területei kerültek, míg Moszkva körül egyesült a Rusz északi és észak-keleti része. A déli és délkeleti határvidékeken ezek az államok a mongol Arany Horda utódállamaival folytattak újra meg újra fellángoló harcot – ezek közül a legtovább a Krími Kánság állt fenn –, miközben az egykori Rusz területeiért egymással szemben is háborúkat vívtak. Az időközben nagyfejedelemmé váló moszkvai uralkodók önmagukat a kijevi nagyfejedelmek utódjainak tekintették, de hasonlóképpen többek között a Rusz nagyfejedelmeinek címét is viselték a litván uralkodók is. A litván államban mind a pravoszláv egyház, mind a Rusz-béli nemesség és egyházi értelmiség befolyása jelentős volt.
„A közös határvidékek mentén és a Baltikum ellenőrzéséért folytatott harcok a moszkvai és a litván uralkodók között nagyban hozzájárultak ahhoz, hogy 1569-ben tartós államszövetség jöjjön létre a Lengyel Királyság és a Litván Nagyfejedelemség között, amely a lengyel, orosz és ukrán történetírásban is Rzeczpospolita néven maradt fenn (oroszul Recs Poszpolitaja, ukránul Rics Poszpolita). Az ezt megalapító lublini unió értelmében a későbbi ukrán területek a litván joghatóság alól lengyel kötelékbe kerültek”
Ebbe az időszakba nyúlik vissza számos máig ható jelenségnek a története. Ezek egyike a nyugati hatások elterjedése, a részben természetes, részben erőltetett katolizáció és polonizáció a Rusz lengyel fennhatóság alá került területein, amelyek egyik eredménye a breszti unió során a görögkatolikus egyház létrejötte volt. A latin műveltséggel való kapcsolatba kerülés azonban a helyi pravoszláv egyházra is hatott, ami pedig még érdekesebb és általában ritkán említett tény, hogy a kijevi szerzetesek nem csupán az óhitűek pravoszláv egyháztól való elszakadásához vezető nyikoni egyházreform előkészítésében vettek részt, de Kijevben és Lembergben tanult a Nagy Péter által eszközölt egyházreform egyik atyja, az egy időben görögkatolikus hitre térő Feofan Prokopovics is.
„Kijev szellemi befolyása tehát jelentős volt a tulajdonképpeni Orosz Birodalom létrejöttekor”
Nyikolaj Trubeckoj, az eurázsiai iskola egyik alapítója olyan mértékűnek tekintette ezt a befolyást, hogy Péter korát illetően a moszkvai kultúra haláláról írt, az őt követő idők orosz kultúráját pedig a kijevi kultúra folytatásának tekintette. Ha ez túlzás is, az tény, hogy a kijevi és más mai ukrán területekről származó értelmiségiek ekkor is és a későbbiekben is szerves és fontos szerepet játszottak az Orosz Birodalom szellemi életében.
Egy másik fontos jelenség, amely szintén a Rzeczpospolita idejébe nyúlik vissza, a kozákság megjelenése. A kozákok eredendően a világi joghatóság elől különböző okokból a Rusz peremvidékein fekvő, lényegében lakatlan, sztyeppi területekre menekülő személyek voltak, akik önmagukat megszervezve idővel egyre nagyobb szerepet játszottak a krími tatárok elleni harcokban nehezen megközelíthető erődítményeiknek és sajátos harcmodoruknak köszönhetően. A Rzeczpospolitával való viszonyuk ambivalens volt, egy részük – az úgynevezett lajstromozott kozákság – királyi szolgálatba lépett, ugyanakkor nem ritkán oroszlánrészt vállaltak a különböző, a király vagy a helyi hatóságok ellen indított felkelésekben is.
„A legnagyobb ilyen felkeléssé Bohdan Hmelnickij zaporizsjai kozák hetyman 1648-as lázadása nőtte ki magát, amelyre az ukrán történetírás nemzeti-felszabadító háborúként tekint”
Való igaz, hogy a közvetlen lengyel fennhatóság alatt álló egykori Rusz területeken – éppen a lengyelekkel szemben – kezdett formálódni az ukrán identitás (ahogy az Ukrajna név is egyre gyakrabban tűnt fel), mivel e területek lakossága ekkorra már mind a későbbi belarusz, mind különösképpen a moszkvai/nagyorosz területektől jó ideje el volt különülve. Ugyanakkor újabb törésvonalak is jelentkeztek, hiszen a galíciai területek kétszáz évvel korábban kerültek lengyel kötelékbe a kijevi, csernyihivi és braclavi (podóliai) területeknél, és sem Hmelnickij, sem utódai a hetymani székben nem tudták tartósan kiterjeszteni fennhatóságukat Lembergre és környékére. A másik törésvonalat pedig a görögkatolikusok és pravoszlávok közti nézetkülönbségek okozták, ahogy ugyanis az orosz fennhatóság haladt nyugat felé, úgy „térítették vissza” a görögkatolikus híveket a pravoszláv egyházhoz.
„Márpedig az orosz fennhatóság lassan, de biztosan haladt nyugat felé a 17-18. században. Hmelnickij csak a moszkvai cár protektorátusának elfogadása árán tudta megvédeni államát a lengyelek fokozódó ellentámadásaitól, az 1654-es perejaszlavi egyezményt pedig az oroszok a későbbiekben az újraegyesülés aktusaként értelmezték (ennek évfordulója alkalmából adta át Hruscsov a Krím-félszigetet háromszáz évvel később)”
A Hetymanscsina pedig a Hmelnickij halálát követő évtizedekben gyakorlatilag felőrlődött a belviszályok és a nemzetközi konfliktusok viharaiban, és a 17. század második felében előbb a Dnyeper bal partján fekvő része, majd Lengyelország felosztásai során a korábban litván fennhatóság alatt álló területek maradéka is beolvadt az Orosz Birodalom kötelékébe.
Így nagyjából ismét visszaállt az 1569 előtti határvonal: Galícia – a mai Ukrajnához tartozó Bukovinával és Kárpátaljával együtt – a Habsburgok birodalmához tartozott, míg a későbbi Ukrajna többi része Oroszországhoz. Beleértve immár a Fekete-tenger északi partvidékét és a Krím-félszigetet is, amelyek szintén a 18. század végén lettek a birodalom részei, és amelyeket elsősorban – bár messze nem kizárólagosan – az ukrán (vagy ahogy akkoriban, még nem pejoratív értelemben, nevezték, kisorosz) földekről származó telepesekkel népesítettek be.
A görögkatolikusok így szorult helyzetbe kerültek. Lengyelországban – annak felosztása előtt – pravoszlávoknak, Oroszországban viszont katolikusnak számítottak, és ennek megfelelően gyanakvóan tekintettek rájuk. A gyanakvás az orosz területeken egyre fokozódott, míg végül a görögkatolikus egyház teljes felszámolásához vezetett 1875-re.
„A két, egykor lengyel uralom alatt álló terület a fennálló helyzetből ellentétes konzekvenciákat vont le”
A jelenleg az ukrán nacionalizmus bástyájának számító Galíciában a 19. század első felében a moszkvofil nézetek domináltak a helyi ruszin/ukrán lakosság körében, és bár hátrébb szorultak a későbbiekben, de erősek maradtak egészen az első világháború időszakáig.
Ezzel szemben Ukrajna területén, többek között lengyel hatásra egy, a nagyoroszoktól eltérő helyi jellegzetességeket hangsúlyozó, népies, úgynevezett hlopomán mozgalom alakult ki. A népi gyökereiket kereső, ellengyelesedett fiatal nemesekből álló hlopománok szintén „két tűz között” érezhették magukat, hiszen mind a katolikus, lengyel nemesi tradíciókkal, mind a formálódó orosz birodalmi tudattal szembe kerültek.
„Ugyanakkor ezekben az időkben elsősorban kulturális <nemzetépítés> folyt, és még a politikai változásokról álmodó, és emiatt gyakran szabadságukat vesztő gondolkodók is csak az ukrán/kisorosz területek autonómiájáról írtak”
Így például a Tarasz Sevcsenkót is sorai közt tudó Cirill-Metód Társaság egy összszláv föderáció létrehozásáról álmodott, ahogy később az ukrán politikai emigráció egyik vezetőjének számító, szocialista Mihajlo Drahomanov is az Orosz Birodalom föderatív átalakításában gondolkodott. Az ukrán függetlenségi nézetek a 19-20. század fordulóján terjednek csak el, és az első világháború adott lehetőséget a megvalósításukkal való próbálkozásra. A sorozatunk következő részében ezzel foglalkozunk majd.
(A szerző történész, a XXI. Század Intézet vezető kutatója)