Dokumentum. A színjáték, mint a Nyugat politika módszere címmel írt cikket 2022. július 17-én az Izvesztyijában Szergej Lavrov. Az orosz külügyminiszter írásában felhívja a figyelmet arra, hogy a jó kapcsolatokról való beszélgetések nem bizonyult másnak, mint színjátéknak. Ukrajna, Moldova és más országok –amelyeknek az Európai Unió ma udvarol – pedig a Nyugat játékának statisztái. Lavrov rámutat, hogy a Nyugat közösségének az illúziók világából vissza kellene térnie a földre. Az orosz álláspont mélyebb megismerésének lehetőségét szem előtt tartva közöljük a külügyminiszter írását.

Szergej Lavrov írása a #moszkvater.com-on

Az orosz fegyveres erők, valamint a Donyecki Népköztársaság (DNK) és az Luganszki Népköztársaság (LNK) milíciái magabiztosan teljesítik a feladatokat egy speciális katonai művelet (SKM) keretében, arra törekedve, hogy véget vessenek az oroszok nyilvánvaló diszkriminálásának, és népirtásának, valamint az Oroszországi Föderáció biztonságát fenyegető közvetlen fenyegetéseknek, amelyeket az Egyesült Államok és csatlósai generáltak Ukrajna területén évek óta. A csatatéren vesztes ukrán rezsim és nyugati pártfogói nem haboznak „véres” színjátékokat” rendezni annak érdekében, hogy hazánkat démonizálják a nemzetközi közvéleményben. Már volt Bucsa, Mariupol, Kramatorszk, Kremencsuk. Az oroszországi védelmi minisztérium tényekkel, bizonyítékokkal felvértezve, rendszeresen figyelmeztet az új, megrendezett incidensek előkészítésére.

„A Nyugat és csatlósai által előadott provokatív színjátékok felismerhető kézjeggyel rendelkeznek. És nem Ukrajnában kezdődtek, hanem sokkal korábban. Íme, néhány példa”

1999., Koszovó és Metóhia szerb tartomány, Racak falu.

Az EBESZ ellenőreinek egy csoportja több tucat, civil ruhás holttest felfedezésének helyszínére érkezik. A misszióvezető azonnal, vizsgálat nélkül népirtásról tájékoztat, bár egy nemzetközi tisztviselőnek nem hatásköre, hogy ilyen következtetéseket vonjon le. A NATO azonnal fegyveres agressziót indít Jugoszlávia ellen, szándékosan elpusztítva a TV központot, a hidakat, a személyvonatokat, és más polgári létesítményeket. Ezt követően kiderül, hogy a megöltek nem civilek voltak, hanem a Koszovói Felszabadítási Hadsereg bandáinak fegyveresei, polgári ruhába öltözve. A színjáték azonban már ürügyként szolgált arra, hogy az 1975-ben aláírt Helsinki Záróokmány óta először, jogellenesen alkalmazzanak erőszakot az EBESZ egyik tagállamával szemben. Megjegyzendő, hogy az EBESZ-misszió vezetője, akinek nyilatkozata „kiváltó tényezőként” szolgált a bombázások megkezdéséhez, P. Walker amerikai állampolgár volt.

„Az agresszió fő eredménye Koszovó Szerbiától való erőszakos szétválasztása, és a Balkán legnagyobb amerikai katonai bázisának, a Bondsteel-nek a létrehozása”

2003. – Colin Powell külügyminiszter hírhedt előadása az ENSZ Biztonsági Tanácsában egy bizonyos fehér porból készült kémcsővel, amelyet az egész világnak úgy adtak elő, hogy az állítólag Irakban gyártott lépfene spóráit tartalmazta. És ismét működött a színjáték. Az angolszászok és szövetségeseik bombázták Irakot, amely még mindig nem tudja teljesen helyreállítani az államiságát. A csalást gyorsan leleplezték, mindenki elismerte, hogy Irakban nincsenek biológiai fegyverek vagy más tömegpusztító fegyverek. Ezt követően az agresszió egyik ötletgazdája, Tony Blair brit miniszterelnök elismerte a csalást, és valami ilyesmit mondott: nos, tévedtek, kivel nem történik ez meg. Colin Powell később maga is azzal igazolta magát, hogy „őt különleges szolgálatra helyezték át”. Így vagy úgy, a soron következő provokatív színjáték is ürügyként szolgált egy szuverén ország elpusztítására irányuló tervek végrehajtásához. 2011. Líbia. Ennek konkrét forgatókönyve volt. Nem nyílt hazugságokra került sor, mint Koszovóban és Irakban, de a NATO durván elferdítette az ENSZ Biztonsági Tanácsának határozatát.

Ez az állásfoglalás repüléstilalmi övezetet hozott létre Líbia felett, hogy „földre kényszerítse” Kadhafi harci repülőgépeit. Azok nem is repültek. A NATO azonban elkezdte egyszerűen bombázni a líbiai hadsereg terroristákkal harcoló egységeit.

„Moammer Kadhafit brutálisan meggyilkolták, Líbiából nem maradt semmi – még mindig próbálják azt darabonként összeszedni, és a folyamatot ismét egy amerikai képviselő vezeti, akit az ENSZ főtitkárának személyes döntése alapján neveznek ki, anélkül, hogy konzultáltak volna a Biztonsági Tanáccsal”

E folyamat részeként nyugati kollégái többször is Líbia-közi választási megállapodásokat kötöttek, amelyek semmivel sem végződtek. Líbia továbbra is illegális fegyveres csoportok által uralt terület. Legtöbbjük szorosan együttműködik a Nyugattal.

2014. február, Ukrajna. A Nyugat, amelyet Németország, Franciaország és Lengyelország külügyminiszterei képviselnek, valójában arra kényszeríti Viktor Janukovics elnököt, hogy megállapodást írjon alá az ellenzékkel a konfrontáció befejezéséről, valamint az ukrán belső válság békés megoldásáról egy ideiglenes nemzeti egységkormány létrehozásával, és néhány hónapon belüli előrehozott választások megtartásával.

„Azonban ez is színjátéknak bizonyult. Másnap reggel az ellenzék oroszellenes, rasszista szlogenek alatt államcsínyt rendezett, a megállapodások nyugati pártfogói pedig nem is próbáltak érvelni ellene”

Sőt, azonnal elkezdték ösztönözni a puccsistákat az Oroszország ellenes, oroszellenes politikájukban, háborút indítottak saját lakosságuk ellen, bombázták a Donbassz városait, csak azért, mert nem voltak hajlandók elismerni az alkotmányellenes puccsot. Ezért a Donyec-medence népét „terroristáknak” nyilvánították, ismét a Nyugat bátorításával.

Itt meg kell jegyezni, hogy a színjáték, mint az hamarosan kiderült, a tüntetők meggyilkolása volt a Majdanon, amelyért a Nyugat vagy a Viktor Janukovicshoz hű biztonsági erőket, vagy az orosz különleges szolgálatokat hibáztatta. Valójában a provokációt az ellenzék soraiban lévő radikálisok rendezték, akik szorosan együttműködtek a nyugati különleges szolgálatokkal. A tények hamarosan napvilágra kerültek.

Amikor a donyec-medencei háborút megállították, Oroszország, Németország és Franciaország erőfeszítéseinek köszönhetően 2015. februárjában a minszki megállapodásokat Kijev, Donyeck és Luganszk között megkötötték, Berlin és Párizs is igen aktív volt, büszkén hirdetve magukat a megállapodás kezeseinek. A következő hét hosszú évben azonban meg sem mozdultak azért, hogy rákényszerítsék Kijevet – amint azt az ENSZ Biztonsági Tanácsa által egyhangúlag jóváhagyott Minszki Megállapodások közvetlenül megkövetelik –, hogy közvetlen párbeszédet kezdjen a Donyec-medence képviselőivel, állapodjanak meg különleges státuszának, amnesztiájának, a gazdasági kapcsolatok helyreállításának, és a választásoknak a kérdéseiről.

„A nyugati vezetők hallgattak, amikor Kijev – Petro Porosenko és Vlagyimir Zelenszkij irányítása alatt egyaránt – olyan lépéseket tett, amelyek közvetlenül ellentmondtak a Minszki Megállapodásoknak”

Sőt, a németek és a franciák kijelentették, hogy a Kijev, a DNK és a LNK közötti közvetlen párbeszéd lehetetlen. Ezért minden felelősséget Oroszországra hárítottak annak ellenére, hogy a minszki dokumentumokban Oroszországot soha nem említették, és valójában ezekben az években egyedül kitartóan csak ő követelte azok végrehajtását.

Ha valakinek kétségei voltak afelől, hogy „Minszk” egy másik színjáték, akkor Petro Porosenko eloszlatta azokat, amikor 2022. június 17-én azt mondta: „A Minszki Megállapodások semmit sem jelentettek számunkra, nem akartuk végrehajtani őket … a mi feladatunk az volt, hogy elhárítsuk a fenyegetést… hogy időt nyerjünk a gazdasági növekedés helyreállítására, és az ukrán fegyveres erők felfejlesztésére. A feladatot elértük. A minszki megállapodások teljesítették feladatukat.”

„Ennek a színjátéknak az árát még mindig az ukrán nép fizeti, akiket a Nyugat sok éven át arra kényszerített, hogy elfogadja az életet az oroszgyűlölő, neonáci rezsim elnyomása alatt”

És amikor Olaf Scholz most azt követeli, kényszerítsék Oroszországot arra, hogy egyezzen bele egy megállapodásba Ukrajna területi integritásának és szuverenitásának garantálásáról, hiába próbálkozik. Már létezett egy ilyen megállapodás – a Minszki Megállapodások, amelyet megöltek Berlin és Párizs, Kijevet támogatva, amely nyíltan nem volt hajlandó betartani azokat. Tehát a színjáték véget ért, „finita la commedia”.

Egyébként, Vlagyimir Zelenszkij méltó örököse Petro Porosenko-nak, aki előtt 2019. elején egy választási gyűlésen színháziasan letérdelt a háború befejezése érdekében.

„Ugyanezen év decemberében neki is megvolt az esélye a minszki megállapodások teljesítésére. Párizsban tartották az úgynevezett Normandiai csúcstalálkozót, ahol a legmagasabb szinten elfogadott nyilatkozatában ígéretet tett arra, hogy megoldja a Donyec-medence különleges státuszának kérdését. Természetesen nem tett semmit, és Berlin és Párizs ismét megvédte őt”

Egy másik, sokat emlegetett dokumentum, ami nem bizonyult másnak, mint egy ukrán-nyugati fogalmazványnak – Porosenko logikája szerint –, hogy időt nyerjen a kijevi rezsim felfegyverzésére.

Aztán ott volt Szíria. A szíriai vegyi fegyverek megsemmisítéséről szóló 2013. évi mérföldkőnek számító megállapodás végrehajtását követően, amelyet a Vegyifegyver-tilalmi Szervezet (OPCW) is megerősített, amelyért Nobel-békedíjat kapott, 2017-ben és 2018-ban égbekiáltó provokációkat rendeztek azzal, hogy vegyi fegyvereket vetettek be Han-Sejhunban és Dumaban, Damaszkusz külvárosában.

„Videók keringtek arról, hogy fehér sisakosoknak nevezett emberek – humanitárius szervezetnek vallották magukat, de soha nem jelentek meg a szíriai kormány által ellenőrzött területen -, akik segítséget nyújtanak az állítólagosan megmérgezett lakosoknak, miközben senki sem viselt védőruházatot vagy védőfelszerelést”

Minden olyan kísérlet kudarcot vallott, amely arra irányult, hogy a Vegyifegyver-tilalmi Szervezet (OPCW) Technikai Titkárságát arra kényszerítsék, hogy jóhiszeműen teljesítse kötelezettségeit, és biztosítsa azt, amit a vegyifegyver-tilalmi egyezmény (CWC) előír, az incidensek kivizsgálásának átláthatósága érdekében. Ez nem meglepő: a technikai titkárságot már régóta „kisajátították” a nyugati országok, amelyek képviselői abban kulcsfontosságú pozíciókat töltenek be.

Benne volt a kezük a fent említett színjáték megszervezésében, ürügyként használva azokat az Egyesült Államok, Nagy-Britannia és Franciaország számára, hogy rakéta- és bombacsapásokat indítsanak Szíria ellen –, és egy nappal azelőtt, hogy az OPCW ellenőreinek egy csoportja oda kellett volna érkezzen, hogy ragaszkodjanak az incidensek kivizsgálásához, mely döntés ellen a Nyugat kétségbeesetten tiltakozott.

A Nyugat és az OPCW képessége, amely egy rögtönzött Technikai Titkárság szerepét tölti be a színjátszás terén, a Szkripalék és Navalnij „mérgezésével” járó helyzetekben is megnyilvánult. Mindkét esetben az orosz fél által Hágába, Londonba, Berlinbe, Párizsba, Stockholmba hivatalosan küldött számos kérés megválaszolatlan marad, bár ezeket a kéréseket a CWC követelményeinek teljes körű betartásával fogalmazták meg, és azokat meg kell válaszolni.

„Hasonlóképpen meg kell válaszolni a kérdéseket azokkal a rejtett tevékenységekkel kapcsolatban, amelyeket a Pentagon (a saját Elhárítási Ügynökségén keresztül) Ukrajnában folytatott”

A Speciális Katonai Műveletek (SKM) erői által a Donyec-medence felszabadított és a környező területeken katonai-biológiai laboratóriumokban felfedezett „leletek” egyértelműen jelzik a biológiai és vegyi fegyverek betiltásáról szóló egyezmény (CWC) közvetlen megsértését. Bemutattuk a dokumentumokat Washingtonnak és az ENSZ Biztonsági Tanácsának. Az OPCW-vel összhangban eljárást kezdeményeztek a pontosítások beszerzésére. A tényekkel ellentétben az amerikai kormányzat azzal próbálja igazolni magát, hogy Ukrajnában minden biológiai kutatás kizárólag békés, civil jellegű volt. Bizonyítékok nincsenek.

„Tágabb értelemben, a Pentagon katonai-biológiai tevékenysége szerte a világon, de különösen a posztszovjet térben a legnagyobb figyelmet igényli, ahol a biológiai fegyverek létrehozása érdekében a legveszélyesebb kórokozókkal végzett kísérletek folynak, természetesen <békés> jelleggel”

A Donyec-medencei milícia, és az orosz SKM erőinek „bűncselekmény” színjátékát már említettük. Ezeknek a vádaknak a komolyságát egyszerű tény bizonyítja. Miután 2022. április elején megmutatták az egész világnak a „Bucsai tragédiát” (gyanítható, hogy az angolszászok keze benne volt a jelenet megrendezésében), a Nyugat és Kijev még mindig nem válaszolnak elemi kérdésekre, hogy a halottak nevét megállapították-e, és melyek a kórbonctani vizsgálatok eredményei. Mint a fent leírt Szkripalékkal és Navalnijjal kapcsolatos esetekben – a propaganda „előadás” a nyugati médiában történt, és most is – a „gyűrű a kútba esett”, minden elutasításba torkollott, mert nincs mit mondani.

„Íme a nyugati politika működésének lényege! Összerakni egy információs hamisítványt, néhány napon belül egyetemes katasztrófává felfújni, közben pedig akadályozni a lakosság lehetséges információkhoz és helyzet elemzésekhez való hozzáférését. S amikor a tények előkerülnek, egyszerűen figyelmen kívül hagyják őket, a legjobb esetben is apró betűkkel említik a hírek utolsó oldalaiban”

Fontos megérteni, hogy ezek nem ártalmatlan játékok a médiaháborúban, mivel az ilyen megnyilvánulásokat közvetlenül ürügyként használják fel egészen anyagias jelleggel: szankciókkal büntetik a „megvádolt” országokat, barbár agressziókat hajtanak végre ellenük sok százezer polgári áldozattal, ahogyan az különösen Irakban és Líbiában történt. Vagy – mint Ukrajna esetében – a Nyugat Oroszország elleni háborújához anyagként használják fel. Sőt, a NATO oktatói és rakéták lövészei már nyilvánosan ott a „földön” irányítják az ukrán fegyveres erők és a nemzeti csapatok akcióit. Remélem, hogy az európaiak között vannak olyan felelős politikusok, akik tisztában vannak ennek következményeivel. E tekintetben figyelemre méltó, hogy a NATO-ban és az EU-ban senki sem vonta meg a német légierő játékos parancsnokának a rangját, aki kijelentette, hogy fel kell készülni a nukleáris fegyverek használatára, és hozzátette: „Putyin, ne akarj velünk megmérkőzni!” Európa hallgatása azt sugallja, hogy önelégülten megfeledkezik Németország szerepéről a történelemben.

„Ha a mai eseményeket a történelem tükrében nézzük, az egész ukrán válság egy <nagy játéknak> tűnik, méghozzá a Zbignyev Brzsinszki által egykor támogatott forgatókönyv szerint”

A jó kapcsolatokról való beszélgetések, hogy a Nyugat kész figyelembe venni az oroszok jogait és érdekeit, akik a Szovjetunió összeomlása után a független Ukrajnában és más posztszovjet országokban találták magukat, nem bizonyult másnak, mint színjáték. Már a 2000-es évek elején. Washington és az Európai Unió nyíltan követelni kezdte Kijevtől, hogy döntse el, kivel van, a Nyugattal vagy Oroszországgal?

Aztán 2014. óta a Nyugat feltétel nélkül vezeti az általa államcsíny útján hatalomra juttatott oroszellenes rezsimet. Az is része a színjátéknak, hogy Zelenszkij minden legalább valamennyire észrevehető nemzetközi fórumon fellépjen. Beszél, ünnepélyes beszédeket mond, és amikor hirtelen, váratlanul valami ésszerűt kínál, a kezére csapnak, mint az orosz-ukrán tárgyalások isztambuli fordulója után.

„Akkor, március végén úgy tűnt, hogy a párbeszédben továbblépés történik, de Kijev kénytelen volt feladni, többek között egy megrendezett bucsai jelenetet felhasználva”

Washington, London és Brüsszel követelni kezdte, hogy Kijev ne kezdjen tárgyalásokat Oroszországgal, amíg Ukrajna el nem éri a teljes katonai előnyt (Boris Johnson volt brit miniszterelnök különösen keményen próbálkozott, és vele együtt sok más nyugati politikus is, akik még hatályban voltak, de már hasonló alkalmatlanságot mutattak).

Az EU külpolitikai szolgálatát vezető Josep Borrellnek a nyilatkozata, miszerint a konfliktust „Ukrajna győzelmével kell befejezni a csatatéren”, azt sugallja, hogy a diplomácia, mint eszköz az Európai Unió „színpadi előadásában” elveszíti jelentőségét

„Tágabb értelemben érdekes látni, hogy a Washington által az oroszellenes fronton <felépített> Európa hogyan szenvedi el a meggondolatlan szankciókat, az eszköztárának kiürítését, a fegyverek kiszállítását Kijevnek (anélkül, hogy jelentés készülne arról, hogy azokat ki ellenőrzi, és hová kerülnek), megnyitva piacát az amerikai katonai-ipari komplexum termékei, és a rendelkezésre álló orosz gáz helyett a drága amerikai LNG beszerzése előtt”

Ezek a tendenciák, párosulva az EU és a NATO gyakorlati összeolvadásával, az Európai Unió „stratégiai autonómiájáról” szóló, még mindig szépen hangzó szavakat nem mássá teszik, mint „egyszemélyes látványszínházzá”. Mindeközben ez következetesen a katonai műveletek „új fellépési lehetőségeinek” kereséséhez vezet.

„Az Oroszországgal szembeni geopolitikai játszmák része, hogy Ukrajnának és Moldovának – amelynek nyilvánvalóan irigylésre méltó sorsot szánnak – az EU örök jelöltjének státuszát – adja meg”

Mindeközben az Emmanuel Macron francia elnök által kezdeményezett „európai politikai közösséget” hirdetik, ahol nem járnak különleges pénzügyi és gazdasági előnyök, de az EU-val való teljes szolidaritást követelik meg az oroszellenes fellépései során. Itt az elv nem az, hogy „vagy-vagy”, hanem az, hogy „aki nincs velünk, az ellenünk van”. Hogy miféle „közösség” ez, azt maga Emmanuel Macron magyarázta: „Az EU minden európai országot meg fog hívni, hogy csatlakozzanak hozzá – <Izlandtól Ukrajnáig>, de Oroszországot nem.” Hadd tegyek rögtön egy megjegyzést, hogy nem is kell odamennünk, de maga a kijelentés is jelzésértékű, és feltárja ennek az új, nyilvánvalóan konfrontatív, megosztó elgondolásnak a lényegét.

„Ukrajna, Moldova és más országok, amelyeknek az EU ma udvarol, a Nyugat játékának statisztái. Az Egyesült Államok, mint ezeknek a produkcióknak a fő producere, zenét és történetet rendel, amely alapján Európában oroszellenes forgatókönyvet írnak”

A színészek készen állnak, megvannak a „Kvartal 95”-ben megszerzett képességeik, pátosszal beszélnek, nem rosszabbul, mint a mára elfeledett Greta Thunberg, és ha kell, hangszereken is játszanak. A színészek jók: ne feledjük, milyen meggyőzően játszott Zelenszkij egy demokratát a „Nép Szolgájában”, a korrupció, az oroszokkal szembeni megkülönböztetés elleni küzdelemben, és általában „minden jóért”. Emlékezzünk és hasonlítsuk össze azzal, ahogyan azonnal reinkarnálódott elnökként, szó szerint Sztanyiszlavszkij rendszere szerint az orosz nyelv, az oktatás, a média, a kultúra tilalma. „Ha úgy éreztek, mint az oroszok, akkor gyermekeitek és unokáitok érdekében menjetek Oroszországba.” Jó tanács.

„A Donbassz lakóit nem embereknek, hanem <lényeknek> nevezték. A náci Azov zászlóaljról pedig azt mondta: <Ők olyanok, amilyenek. Sok ilyenünk van > Még a CNN is zavarban volt, hogy ezt a mondatot az interjúban hagyja-e”

Felmerül a kérdés, mi lesz ennek a történetnek a megoldása. Végtére is, az emberek vérét ontó és fájdalmat hozó színjáték messze nem szórakoztató, hanem egy új valóság létrehozására irányuló cinikus politika megnyilvánulás, amelyekben az ENSZ Alapokmányának alapelveit, és általában a nemzetközi jog normáit megpróbálják felváltani saját „rendjük”, saját „szabályaik” alapján annak érdekében, hogy fenntartsák a megfoghatatlan dominanciát a világ ügyeinek intézésében.

A modern nemzetközi kapcsolatokra nézve a legpusztítóbb következményekkel azok a játékok voltak, amelyeket a Nyugat kezdett el az EBESZ-ben a hidegháború végével kapcsolatban, amelyben győztesnek tartotta magát. Az Egyesült Államok és szövetségesei gyorsan megszegték a Szovjetunió és Oroszország vezetésének azzal kapcsolatban tett ígéreteiket, hogy nem terjesztik ki a NATO-t keletre, mindazonáltal kinyilvánították elkötelezettségüket amellett, hogy az euroatlanti régióban a biztonság és az együttműködés egységes térségét építik ki. Ebben a szellemben az EBESZ valamennyi tagjával együtt a legmagasabb szinten – 1999-ben és 2010-ben is – ünnepélyesen aláírták az egyenlő és oszthatatlan biztonság biztosítására irányuló politikai kötelezettségvállalást, amikor senki sem erősíti meg biztonságát mások kárára, és egyetlen szervezet sem tart igényt arra, hogy domináns szerepet játsszon Európában.

„Hamar világossá vált, hogy a NATO nem tartja be a szavát, és a világ az Észak-atlanti Szövetség Szervezetének a dominanciája felé tart”

De még akkor is folytattuk diplomáciai erőfeszítéseinket, javasolva nekik, az egyenlő és oszthatatlan biztonság ugyanazon elvét rögzítve, de jogilag kötelező érvényű szerződésben. Többször javasoltuk, utoljára 2021 decemberében. A válasz egy kategorikus elutasítás volt. Nyíltan azt mondták, a NATO-n kívül nem lesznek jogi garanciák. Ez azt jelenti, hogy a Nyugat részéről az EBESZ csúcstalálkozóin elfogadott politikai dokumentumok támogatása olcsó színjátéknak bizonyult.

És most a NATO az Egyesült Államok vezetésével még ennél is tovább ment. Nemcsak az euroatlanti térségnek, hanem az egész ázsiai-csendes-óceáni térségnek az alárendeltségét is követeli. A NATO nem rejti véka alá fenyegetéseinek fő címzettjét, és a kínai vezetés már elvi értékelést készített az ilyen neokoloniális ambíciókról. Peking szembeállította őket a biztonság oszthatatlanságának fent említett elvével, és amellett szólalt fel, hogy globális szinten alkalmazzák, így a világon senki sem akarjon kizárólagosságot. Ez a megközelítés teljes mértékben megegyezik Oroszország álláspontjával. Következetesen meg fogjuk védeni szövetségeseinkkel, stratégiai partnereinkkel és sok más hasonló gondolkodású emberrel együtt.

A Nyugat közösségének vissza kellene térnie a földre az illúziók világából. A színjáték, függetlenül attól, hogy mennyi ideig folytatódik, nem fog működni. Itt az ideje, hogy tisztességesen játsszunk, nem csaló szabályokkal, hanem a nemzetközi jog alapján.

„Annál jobb, minél hamarabb rájön mindenki, hogy nincs alternatívája az objektív történelmi folyamatok során kialakuló többpólusú világrendnek, amely az államok szuverén egyenlőségének elvén alapul, ami alapvető fontosságú az ENSZ Alapokmánya és az egész világrend számára”

Ha a nyugati szövetség tagjai nem tudják, hogyan éljenek ennek az elvnek megfelelően, nem állnak készen arra, hogy az egyenlő biztonság és együttműködés valóban egyetemes struktúráját építsék ki, akkor hagyjanak békén mindenki mást, ne vezessék erőszakosan a táborukba fenyegetésekkel és zsarolással azokat, akik ésszel akarnak élni, és ismerjék el a független önbecsülő országok választási szabadsághoz való jogát. Ez lenne az igazi demokrácia, nem pedig egy megjátszott, görbén összetákolt politikai emelvényről hirdetett elvek alapján épített világ.