Kezdőlap » x-demokrata » Látszik-e Moszkvából Közép-Európa?
Alekszandr Guscsin #moszkvater

Látszik-e Moszkvából Közép-Európa?

A régió másodrendű az orosz külpolitikai prioritások között, a kétoldalú kapcsolatok erősítésében azonban lát lehetőséget a Kreml

Hogy alakul régiónk és Oroszország viszonya? Milyen hatással van a kapcsolatokra a Nyugat és Moszkva között megnövekedett feszültség?  Ezekről a kérdésekről beszélgettünk Alekszandr Guscsinnal, a moszkvai Orosz Állami Bölcsészettudományi Egyetem (RGGU) kutatójával, aki a „Budapesti dialógusok” néven ismert projekt újabb felvonásaként a CEIIR, a Közép-Európai Nemzetközi Kapcsolatok Intézete Alapítvány által rendezett konferencián járt Budapesten.

Alekszandr Guscsin #moszkvater
Alekszandr Guscsin

– Egy Közép-Európa és Oroszország kapcsolatainak állásáról szóló konferencia közben beszélgetünk. Ennek a viszonynak a jövője azonban jelentős mértékben függ attól, hogy miként alakul Moszkva és Brüsszel valamint Moszkva és Washington viszonya. Egyetért ezzel?

– A nemzetközi helyzet mai alakulását tekintve teljes mértékben. Nem szabad azonban elfeledkezni a történelemről, mint e viszonyra ható faktorról és a földrajzi közelségről. Ezzel magyarázható, hogy Oroszország és a Nyugat kapcsolatai ugyan manapság meglehetősen feszültek, ez azonban nem tudta elvágni a Közép-Kelet-Európa és Oroszország közötti kötelékeket. Érződik a szláv világon belüli szimpátia, s a sokszor tragikus közös történelmi múlt ellenére a szomszédság összetartó ereje. Azt sem lehet figyelmen kívül hagyni, hogy a kétpólusú világrend összedőlése után Közép-Európa országai az Európai Unió és a NATO tagjai lettek. Így az orosz szakzsargonban „új Európának” nevezett térség egyes országai, mint Lengyelország vagy éppen Románia mindenek előtt Washingtonra veti a tekintetét. Mint ahogy azt sem, hogy az EU befolyásának erősítése érdekében aktív politikát folytat a posztszovjet térségben. Így aztán e régió viszonyulását Oroszországhoz természetes módon meghatározza a Moszkva és Washington valamint Brüsszel közötti kapcsolatok alakulása. Ez azonban nem jelenti azt, hogy nekünk karba tett kézzel kellene várnunk, hogy miként alakulnak ezek a kapcsolatok. Kétoldalú viszonylatban ettől még javulhat a viszony.

– Erre mondják sokan, hogy a kétoldalú kapcsolatok erősítésével akarja Moszkva az EU-n belüli törésvonalakat mélyíteni…

– Mit mondjak erre, dúl az információs háború. Ezek a vádak annak a részeként fogalmazódnak meg. De miért lenne az jó, hogy Lengyelországgal még a humán szférában is megszakadtak a kapcsolatok. Remélem, Magyarország vagy Csehország tekintetében idáig soha nem fajulnak a dolgok.

– S javulhatnak-e belátható időn belül Moszkva és a Nyugat kapcsolatai?

– Az orosz liberálisok minden áron ezt szeretnék. Az ő elképzeléseik szerint Oroszországnak le kellene mondani a geopolitikai ambícióiról, s így rendeződnének a kapcsolatok az Egyesült Államokkal.  Én elfogadom, hogy Oroszország külpolitikája az elmúlt negyedszázadban nem volt tökéletes. Alapvetően reagált az eseményekre, ahelyett, hogy elébük ment volna. Néha a reagálás is túl éles volt, de ez nem változtat azon, hogy meg kell tartanunk az önbecsülésünket. Ha mindenhonnan kivonulunk, mi a garancia arra, hogy majd cserébe az ellenlábasaink bármit is megengednek nekünk? S ami a legfontosabb, egyenrangú partnernek tekintenek. Ezt csak a gyengeség jeleként fogja értékelni mindenki. S akkor megnézhetjük magunkat. Én tehát egyetértek a jelenlegi külpolitikai irányvonallal. Azzal is, hogy a hadiipart fejleszteni kell. De az orosz hadsereg létszámát sem kell csökkenteni. Az ország határainak hosszához viszonyítva ez nem sok. Szó sincs orosz fölényről. Így aztán nem hiszem, hogy az vinne előre bennünket, ha mindenben alkalmazkodnánk a vetélytársainkhoz.

– Így biztos nem lesz gyors kibékülés, mert Amerika a ’90-es években túlságosan is hozzászokott ahhoz, hogy Oroszország szófogadó partner. De megértem, hogy Oroszország ebből a szerepből többet nem kér. A problémát igazából abban látom, hogy a megnövekedett geopolitikai ambícióknak nincs erős hátországa…

– Ezzel nehéz nem egyetérteni. S hogy miért van ez? Mert az elmúlt negyedszázadban sok időt elfecséreltünk, s messze nem tettünk meg mindent a reformok felgyorsításáért, a gazdaság megerősítéséért. Nem értek egyet azokkal, akik ezt az időszakot két részre, a Jelcin nevével fémjelzett, s az ezt követő szakaszra bontják. Külpolitikai tekintetben ez még meg is állja a helyét, ám gazdasági téren bizony folytonosság van. Olyan alapvető problémákat nem oldottunk például máig meg, mint a vállalkozások hitelezése.

– Szóval, akkor hogy alakul középtávon Oroszország viszonya Európával és Amerikával?

– Európával gondoljunk inkább hosszú távon. S akkor lehet reménykedni.

– S mitől függ mindez? Felgyorsíthatja a közeledést, hogy Donald Trump egyre látványosabban fordít hátat Európának?

– Hagyjuk Trumpot, s ne személyekben, hanem érdekekben gondolkodjunk. Tegyük fel, hogy jön egy újabb újrakezdés. A szembenállás, a verseny akkor sem tűnik el az orosz-amerikai kapcsolatokból. Meg kell értenünk, hogy az ellentétek minimalizálása és nem eltüntetése a realitás. Klasszikus értelemben vett együttműködésre, partneri viszonyra már csak a geográfiai adottságok miatt sem lehet számítani. Vegyük csak azt, hogy ugyanakkor a Pekingtől Berlinig futó közlekedési utakkal megvalósul a Nagy-Eurázsia álma. Ez biztos nem tetszene Amerikának, s ismét csak ütköznének az érdekek. Így aztán inkább a nemzeti alapon álló elitekkel, országokkal javulhat a viszony.

– Ez az jelenti, hogy stratégiai partnerként Oroszországnak marad Kína, csak vigyáznia kell arra, hogy le ne nyelje?

– Az a baj, hogy a keleti fordulat nem stratégiai irányt jelez, sokkal inkább válasz a Nyugati kapcsolatok megromlására.  Abból kellene kiindulni, hogy Oroszország kétfejű sas, amely egyszerre a Nyugat és a Kelet felé is tekint. Ázsia éppúgy az orosz identitás része, mint Európa. Az Urálon túl ugyan kevesen élnek, de ez stratégiai szempontból fontos területe az országnak. Innen kaphat a 21. században újabb lökést a növekedés. De azt se felejtsük el, hogy a keleti fordulat nemcsak Kínát, hanem az egész távol-kelet, csendes-óceáni térséget érinti. Oroszország stratégiai érdeke az, hogy ez az irány a nyugatival egyenrangú legyen. S amikor a nyugati kapcsolatok feszültek, a keletiek működnek. Így válunk organikusan a többpólusú világ részévé.

 – S ha már Közép-Európáról kezdtünk el beszélni, mit gondol, felértékelte ezt a régiót Moszkva szemében a Nyugattal feszültté vált viszony?

– Nem gondolnám. Már csak azért sem, mert ezt a térséget nem lehet önálló szubjektumként kezelni, hiszen annak sorsa alapvetően Brüsszeltől és Washingtontól függ. Ugyanakkor a migráns válság kapcsán határozottan megmutatkoztak az úgynevezett régi és az új Európa közötti különbségek. Ugyanez érződik a szankciók kérdésében is. Moszkva ebben kétségkívül lát lehetőséget, s úgy gondolja, hogy Lengyelország kivételével az úgynevezett posztszocialista országok elitjének egy részével szót lehet érteni. Feltéve, hogy harmadik országok ebbe nem szólnak bele, mint például Ukrajna esetében.

–  Hogy írná le Közép-Európa és Oroszország viszonyát? Hol helyezkedik el ez a térség az orosz külpolitikai gondolkodásban? Néha ugyanis úgy érzem, hogy valahol a sor végén.

– Mint térség, kétségkívül másodrendű az orosz külpolitikai prioritások között. Ám a kétoldalú kapcsolatokról már ezt nem mondanám. Itt jobbak a lehetőségek. Ezek az országok ugyanis még a visegrádi csoporton belül is különböznek. Másképp viszonyulnak az Európai Unióhoz, az ukrán kérdéshez és Oroszországhoz is. Ez a helyzet nagyobb mozgásteret ad Moszkvának és a régió országainak is.

1961-ben született külpolitikai újságíró, elemző, publicista. A Demokrata és a Magyar Hang hetilapok külpolitikai szakújságírója, a #moszkvater, a szláv világgal és a posztszovjet térséggel foglalkozó portál alapító főszerkesztője. Előtte 28 éven át a lap megszűnéséig a Magyar Nemzet konzervatív napilap munkatársa, 2000-től 2017-ig a külpolitikai rovat vezetője, majd a lap főmunkatársa. A lap utolsó moszkvai tudósítója. Érdeklődési területe a posztszovjet térség, emellett a globális folyamatok. Rendszeresen publikál külpolitikai folyóiratokban, írásai, interjúi időről időre megjelennek a közép- és kelet-európai sajtóban. A Putyin-rejtély (2000) című könyv szerzője, 2009-től a Valdaj Klub állandó tagja. A Metropolitan Egyetem kommunikáció szakának docense. A Tolsztoj Társaság a Magyar-Orosz Együttműködésért Egyesület elnökségének a tagja.