„Nem oda korcsolyázunk, ahol a korong van,
hanem oda, ahova majd érkezik.”
hanem oda, ahova majd érkezik.”
Szilágyi László írása a #moszkvater.com számára
„Nem meglepő, hogy az idei Eb-n az angolokat megszorongató Szlovákia 9, a negyeddöntőben búcsúzó Szlovénia 5, Románia 4, a csoportkörben búcsúzó Magyarország 7, Szerbia és Lengyelország 13, Ukrajna 9 topligában játszó futballistát nevezett a 26 fős Eb-keretébe”
Fotó:EUROPRESS/PATRICIA DE MELO MOREIRA/AFP
A tartós jelenlét hiánya. Leginkább ez jellemző a közép-kelet-európai térség válogatottjaira a nagy nemzetközi versenyeken. A szocializmus összeomlása óta szinte minden Eb-n vagy vb-n volt közép-kelet-európai csapat, amely kellemes meglepetést szerzett, de legkésőbb a döntőben véget ért a menetelése.
„A már 1998-ban is vb-bronzérmet nyert horvátokat leszámítva egyikük sem tudta évtizedekre bebetonozni a helyét az elitben”
Az 1990-es olaszországi világbajnokságon Jugoszlávia és Csehszlovákia a legjobb nyolc közé jutott, az 1994-es vb-n Románia Argentínát elbúcsúztatva a legjobb nyolc közé verekedte be magát, Bulgária a címvédő Németországot kiejtve az elődöntőig masírozott. Négy évvel később Horvátország a vb-elődöntőben vezetett a későbbi győztes Franciaország ellen, de végül „be kellett érnie” a harmadik hellyel. A 2002-es „lyukas” torna volt, a régió nem brillírozott Dél-Koreában és Japánban. 2006-ban Ukrajna jutott a legjobb nyolc közé, ahol a későbbi győztes Olaszország állította meg. 2010-ben nem volt markáns közép-európai jelenlét a legjobb nyolc között, Szlovákia azonban hallatott magáról, a csoportkörben kiejtette a címvédő Olaszországot. A 2014-es vb is felejthetően sikeredett, majd eljött Luka Modricék ideje, a horvát válogatott 2018-ban ezüst-, 2022-ben bronzérmet szerzett.
„Az Európa-bajnokságokon is volt néhány üdítő kivétel”
Csehország 1996-ban döntőt játszott Németországgal, 2000-ben Románia a csoportkörben megelőzte Angliát és Németországot, végül a szintén továbbjutó Jugoszláviához hasonlóan az egyenes kieséses szakaszban búcsúzott. 2004-ben Csehország képviselte a régiót a legjobb négy között, 2008-ban a horvát válogatott a legjobb nyolc, a hollandokat kiejtő orosz csapat a legjobb négyig jutott. 2012-ben a cseheknek sikerült túlélniük a csoportkört, de utána rögtön kiestek. 2016-ban – 44 év után – a magyar válogatott is részt vett az aktuális Eb-n, mi több, meg is nyerte a csoportját, s ha Elek Ákos nem a kapufát találja el, talán kiejti a későbbi győztes Portugáliát.
Rajta kívül Szlovákia és Lengyelország is túlélte a csoportkört, végül a lengyelek mentek újabb kanyart, s a legjobb nyolc között búcsúztak. Három éve Ukrajna, Horvátország és Csehország is bejutott a legjobb tizenhat közé, de tovább már nem tudott lépni. Az idei Eb-n a magyar, a szlovák, a román, az ukrán, a horvát, a szerb és a szlovén képviselte a „keleti blokkot” az egyenes kieséses szakaszban, de egyikük sem élte túl a következő kört.
„Adódik a kérdés, vajon tényleg ez a plafon, a csúcsteljesítmény, és szakmai alapon nem lehet többet várni a régió csapataitól, vagy koncepcionális problémára, akár forráshiányra vezethető vissza a fejlettebb és eredményesebb országokkal szemben megmutatkozó különbség?”
Puskás Ferencnél még senki sem foglalta össze jobban a futball gazdasági törvényszerűségeit: kis pénz, kis foci, nagy pénz, nagy foci. Tehát a nemzeti karakterjegyek, mint például a délszlávokra jellemző temperamentummal áthatott hazaszeretet, és az anyagi lehetőségek meghatározzák egy-egy ország futballját, és persze azt is, miként kívánja ledolgozni az évtizedek alatt összeszedett jelentős versenyhátrányt.
„A különbség valóban jelentős. Nyugat-Európában az 1960-as években kezdődött a labdarúgás gazdasági és szórakoztató iparággá fejlesztése”
A televíziós közvetítési jogokból befolyt pénz elosztása a klubok között, az egyesületek feltőkésítése évtizedek óta bevett szokás. Különösen a négy topliga, az angol, a spanyol, az olasz és a német bajnokság csapatai részesültek kiemelten ezekből a bevételekből. A világ legnézettebb bajnoksága, az angol Premier League mérkőzéseinek közvetítési jogáért a 2025-26-os szezontól négy éven át összesen 6,7 milliárd fontot (!) fizetett a Sky cégcsoport. Az angol bajnokság mozgatja meg a legnagyobb tőkét, a legjobb, leginkább piacképes játékosok ott (vagy a többi topligában) szeretnének futballozni.
„Általánosságban igaz, hogy minél több topligás játékost tud felmutatni egy-egy válogatott, annál versenyképesebb. Ez az állítás az úgynevezett Bosman-szabály bevezetéséig nem feltétlenül állta meg a helyét”
A szocialista blokk csapatai közül a nyolcvanas és a kilencvenes években kétszer nyert Kupagyőztesek Európa-kupáját a szovjet Dinamo Kijev, a jugoszláv Crvena Zvezda és a román Steaua Bukarest egyszer-egyszer hódította el a Bajnokcsapatok Európa-kupáját. Ma már ez elképzelhetetlen, az uniós útlevéllel rendelkező labdarúgók szabad munkaerő-vándorlását az EU-ban, a lejárt szerződésű játékosok ingyenes klubváltását lehetővé tette az Európai Bíróság és az Európai Labdarúgó-szövetség. Mindemellett feloldotta az EU-országból érkező idegenlégiósok maximális létszámát, lehetővé téve, hogy akár egy spanyol/angol/olasz/német csapatban kevesebben legyenek a spanyol/angol/olasz/német játékosok, mint a külföldiek.
„A minőségi vándorlás haszonélvezői a nyugati klubok”
A posztszovjet-térség ugyan hallatott magáról, amikor a Gazprom hathatós támogatását élvező szentpétervári Zenit 2008-ban megnyerte az UEFA-kupát, de egy szinttel feljebb, a Bajnokok Ligájában jobbára idegenlégiós, brazil támadókkal és külföldi edzőkkel az orosz klubfutball nem tudott jelentős eredményt felmutatni. A 2022 óta tartó orosz-ukrán háború miatt az orosz és belarusz kluboknak erre egyébként sincsen lehetősége, a legjobb magyar, cseh, szlovák, szlovén, román csapatoknak azonban igen. Bár ők a Bajnokok Ligája csoportkörében jobbára epizodisták, ha egyáltalán eljutnak odáig. Üde színfolt a cseh klubfutball nemzetközi szereplése. Az előző szezonban a Sparta és a Slavia Praha is az egyenes kieséses szakaszban volt érdekelt. Tegyük hozzá, hogy a klub sorozatot Európa-ligának hívják, de ez még így is dicséretre méltó teljesítmény.
„Innen közelítve nem meglepő, hogy az idei Eb-n az angolokat megszorongató Szlovákia 9, a negyeddöntőben búcsúzó Szlovénia 5, Románia 4, a csoportkörben búcsúzó Magyarország 7, Szerbia és Lengyelország 13, Ukrajna 9 topligában játszó futballistát nevezett a 26 fős Eb-keretébe”
A nagyoknál ez a szám másként fest. A döntőbe jutott spanyoloknál Aymeric Laporte a kakukktojás, a Manchester Cityvel tavaly triplázó védő a szaúdi milliók miatt repült el Európából. Az angol válogatottban mind a 26, a hollandoknál 19, a franciáknál 16 játékos topligás csapat labdarúgója.
A különbség csökkentésére nincs általános recept, mindenesetre a közép-kelet-európai régió országai élvezhetik az állami szerepvállalás előnyeit, természetesen nem mindenütt kezelik olyan kiemelt ágazatként a labdarúgást, mint Magyarországon. A futballfejlesztés magyar modellje ösztönzi a nagyvállalatok jelenlétét a sportágban, az értékesített televíziós közvetítések jogokból származó bevételből részesülnek az egyesületek, és létezik egy csapat, a Ferencváros, amely tartósan igyekszik megvetni a lábát a nemzetközi kupaporondon.
„Tegyük hozzá, hogy jelenleg a magyar és a kelet-európai piac néhány kivételtől eltekintve még állami ösztönzők segítségével sem tud kitermelni és eltartani egynél több nemzetközileg versenyképes klubcsapatot”
A magyar NB I-ben kiemelkedő Ferencváros fejlődését nemigen szolgálja, hogy hazai fronton nincsenek igazán komolyan vehető riválisai. Ugyanakkor az FTC sikerei nem egyenesen arányosak a válogatott sikereivel, már csak azért sem, mert a magyar bajnoknál hemzsegnek az idegenlégiósok. Ez a jelenség – az MLSZ folyamatos és néha reménytelennek tűnő pénzügyi ösztönzése ellenére – szinte a teljes magyar élvonalra elmondható.
Mellesleg ők, az idegenlégiósok azok, akik már, vagy még nem azt a színvonalat képviselik, amely elég ahhoz, hogy egy-egy topbajnokság közép-, vagy élcsapatában rendszeresen pályára tudjanak lépni. Mivel a tehetségük, és az esetleges eladásuk elsősorban a kelet-európai piacon értelmezhető – habár az FTC több játékost is értékesített a topligás csapatokba -, a folyamat újratermeli önmagát.
„A nyugat-európai ligák magabiztosan őrzik az évtizedek óta meglevő piaci előnyüket, és az évtizedek óta megfigyelhető markáns különbség a válogatottak szereplésében is tetten érhető”
A versenyhátrány ismeretében felértékelődik a cseh válogatott 1996-ban szerzett Eb-ezüstérme, és más az optikája Horvátország nagy vb-menetelésének, az oroszok 2008-as Eb-elődöntőjének, és a szlovákok 2010-es bravúrjának, amikor legyőzték a vb-n a címvédőt. Közép-Kelet-Európának nem kell szégyenkeznie. Ott tart, ahol a lehetőségei alapján tartania kell. Sőt, olykor előrébb is.
Nem oda korcsolyázunk, ahol a korong van, hanem oda, ahova majd érkezik.
Ez a kanadai hokiistennek, Wayne Gretzkynek tulajdonított, sokakat inspiráló mondat minden értelemben az előregondolkodás egyfajta metaforája, amit a #moszkvater is irányjelzőnek tekint.
Email : info@moszkvater.com
© 2018-2024 - #moszkvater
Rác Gábor szerint:
A kelet-európai foci a múlt században fogalom volt. Minden ország magas szinten játszotta a focit, a saját játékkultúrájának megfelelően, de – hangsúlyozom- sportszerűen. Ahhoz hogy ez megváltozzon, a futballt le kellett zülleszteni. Ezt is, mint minden mást a Nyugat tette, különböző “szabálymódosításoknak” nevezett csalásokkal. A foci szellemes, játékos jellege eltűnt és helyette jött a fantáziátlan iszapbírkozás, rángatás, “taktikai fault”-halmaz időszaka. Ennek köszönhetően a meccsek nézőszáma drasztikusan csökkent, és már csak az önmagát “szórakoztató” söpredék megy ki a pályára. Csak példaként: Annak idején egy Fradi-Vasas mérkőzésre kb.50.000 néző ment ki a Népstadionba. Ma már ez 2-300 nézőt érdekel, amit ki lehetne vinni egy falusi pályára…