Kezdőlap » Történelem » Koszovói kőbölcső
Két albán ENSZ békefenntartó egy életnagyságó Milosevics bábút visz egy tüntetésen Pristinában, 1998. április 24-én #moszkvater

Koszovói kőbölcső

Gondolatok húsz év távlatából Jugoszlávia bombázása kapcsán

Két albán ENSZ békefenntartó egy életnagyságó Milosevics bábút visz egy tüntetésen Pristinában, 1998. április 24-én #moszkvater
Két albán ENSZ békefenntartó egy életnagyságú Milosevics bábut visz egy tüntetésen Pristinában, 1998. április 24-én
Fotó:EUROPRESS/JASPER JUINEN / ANP / AFP

Koszovó. A szerb államiság egyik bölcsője. A népi tudatban a halálig tartó ellenállás szimbóluma. Aztán évszázadokkal a rigómezei csata után ismét a szerbség Mohácsává, kőbölcsővé vált. A lelkeket megfertőző fanatikus, kirekesztő nacionalizmusnak, a földönfutóvá lett menekültek százezrei által a XX. század végi embertelenségnek, a jólét, a demokratikus fejlődés hebehurgya eldobásának, s mindezek következtében valóban ismét a nemzetvesztésnek a jelképévé. Húsz évvel ezelőtt ért véget Jugoszláviának a Koszovó ürügyén kezdett, 78 napig tartó bombázása.

Aligha lehetett komolyan gondolni azt, hogy a nagy balkáni világégést éppen az a Koszovó ússza meg, ahol minden elkezdődött. A rigómezei csata 600. évfordulóján nem véletlenül éppen itt, a szerb kultúra, az államiság „bölcsőjeként” számon tartott tartományban engedte ki a szellemet a palackból Milosevics.

„Koszovó hasonló szerepet játszott Jugoszlávia szétesésében, mint egykor Bosznia az Osztrák-Magyar Monarchia összeomlásában. Mindkettő elviselhetetlen feszültségeket gerjesztve destabilizált mindent, ami végül a központi hatalom összeomlását okozta”

Másfél évtized elég volt ahhoz, hogy a gazdaságban, a sportban káprázatos csúcsokra segítő szerb nemzeti öntudat, büszkeség nacionalizmussá, beteges, bűnös, ön- és közveszélyes sovinizmussá, kóros vadsággá torzuljon, amelynek következménye, hogy Kosovo Poljéról, Rigómezőről albán civilekkel tömött szerelvények indulnak a határra, s a nyugati demokráciákról a szerbeknek csak az jut az eszükbe, hogy el akarják venni tőlük Koszovót. Hiszik, hogy ők a kereszténység védőbástyái az ismét előrenyomuló iszlámmal szemben, s ez az önvédelem minden eszközt szentesít. A sorozatos, egyre erősödő bombázások pedig csak erősítették az egyszerre pusztító és önpusztító torzulást.

Milosevicsre persze – s ebben rejlik a helyzet külön tragikuma – nem érvényes, hogy begőzölt nacionalista lett volna. Ő „csak” gerjesztette s kihasználta ezeket az érzelmeket, indulatokat. Játszott, taktikázott. Neki nem fájt, hogy nemzedékek tudatában rideg kőbölcsővé, szégyenfolttá, a vereségre emlékeztetővé váltak a történelmi szent helyek. Le is mondott volna Koszovóról, ha tehette volna, de neki a hatalom volt a fontos, ezért hagyta inkább pusztulni a nemzetét is. Aztán, amikor már megteremtette a tartomány megosztásának feltételeit, s félő volt, hogy romhalmazzá válik az egész ország, megkezdte a kitáncolást. Megszokott módján próbált további időt nyerni, óvni hadserege jelentős részét, s megosztani a Nyugatot.

Egy ideig tehette is, mert

„a NATO sok tekintetben elszámította magát, és a maga számára is kőbölcsővé tette Koszovót. A bombázás nem a szerb társadalom széteséséhez, hanem egységesüléséhez vezetett”

Az akció végiggondolatlansága Milosevics játékterét növelte. Ideje azonban egyre fogyott. Most az egyszer túlfeszítette a húrt.

De a koszovói kőbölcsőben megkezdődött az új világrend születése is. Az Egyesült Államok az oly sokat emlegetett nemzetközi joggal mit sem törődve, mindenkit félrelökve kreált magának egy államot, amely lépésnek máig érezhetők a hatásai. Megmutatta igazi arcát a „világcsendőr” szerepébe egyre inkább beleszerető Amerika. Az itteni tapasztalatok komoly hatással voltak a NATO alakuló új stratégiájára. Miközben választ kellett adni arra, mi lesz a Balkánon Milosevics térdre kényszerítése után Jugoszláviával, szerbekkel és albánokkal, Montenegróval, Macedóniával, Albániával, Daytonnal formálódott az új rend is. Felsejlő körvonalai már előrevetítették, hogy egy bizonytalanabb, kiszámíthatatlanabb korba lépünk.

Ez a 78 nap komoly hatással volt a világpolitikai gondolkozásra. E helyütt érdemes megemlíteni az akciónak az európai hatalmakra gyakorolt kijózanító pszichológiai hatását. A légiháború során nagyon látványossá vált, hogy az európaiak milyen szűk körű katonai képességekkel rendelkeznek. Talán itt formálódott meg először többekben a gondolat, hogy ki kell alakítani a NATO-tól (tulajdonképpen az Egyesült Államoktól) függetlenül bevethető katonai erőt. E vállalkozás persze máig nem valósult meg. Komoly aggodalmakat vetett fel annak idején, hogy a NATO a Biztonsági Tanács felhatalmazása nélkül indította a támadást területén kívül. Amerikában valóban többen úgy gondolták, hogy tartósan ki lehet lépni az 1945-ben kialakult nemzetközi jogrendből. A háború előrehaladásával azonban a nagyhatalmaknak már inkább ahhoz fűződött érdekük, hogy visszatérjenek ahhoz. Ebben jelentősen közrejátszott, hogy tulajdonképpen csak Oroszország tudott hathatósan közvetíteni.

„A koszovói válság ráirányította a figyelmet a nyitott kérdésekre! Amerika, Európa, Kína átalakuló erőviszonyaira, az ENSZ szerepére, Oroszország helyére”

Moszkvának végképp felnyitotta a szemét, és a Kreml megkezdte a leszámolást a Nyugathoz fűződő illúziókkal. Az a tény, hogy Primakov kormányfőként visszafordította az óceán fölött Washingtonba tartó gépét, ezzel párhuzamosan a koszovói szerepvállalás már előre jelezték, hogy Moszkva nem kér az eredetileg Amerika által neki szánt helyből az új rendben. Ennél többre, jobbra vágyott. De ez már egy másik történet.

1961-ben született külpolitikai újságíró, elemző, publicista. A Demokrata és a Magyar Hang hetilapok külpolitikai szakújságírója, a #moszkvater, a szláv világgal és a posztszovjet térséggel foglalkozó portál alapító főszerkesztője. Előtte 28 éven át a lap megszűnéséig a Magyar Nemzet konzervatív napilap munkatársa, 2000-től 2017-ig a külpolitikai rovat vezetője, majd a lap főmunkatársa. A lap utolsó moszkvai tudósítója. Érdeklődési területe a posztszovjet térség, emellett a globális folyamatok. Rendszeresen publikál külpolitikai folyóiratokban, írásai, interjúi időről időre megjelennek a közép- és kelet-európai sajtóban. A Putyin-rejtély (2000) című könyv szerzője, 2009-től a Valdaj Klub állandó tagja. A Metropolitan Egyetem kommunikáció szakának docense. A Tolsztoj Társaság a Magyar-Orosz Együttműködésért Egyesület elnökségének a tagja.