„nem oda korcsolyázunk, ahol a korong van, hanem oda, ahova érkezik”
Két albán ENSZ békefenntartó egy életnagyságú Milosevics bábut visz egy tüntetésen Pristinában, 1998. április 24-én
Fotó:EUROPRESS/JASPER JUINEN / ANP / AFP
Koszovó. A szerb államiság egyik bölcsője. A népi tudatban a halálig tartó ellenállás szimbóluma. Aztán évszázadokkal a rigómezei csata után ismét a szerbség Mohácsává, kőbölcsővé vált. A lelkeket megfertőző fanatikus, kirekesztő nacionalizmusnak, a földönfutóvá lett menekültek százezrei által a XX. század végi embertelenségnek, a jólét, a demokratikus fejlődés hebehurgya eldobásának, s mindezek következtében valóban ismét a nemzetvesztésnek a jelképévé. Húsz évvel ezelőtt ért véget Jugoszláviának a Koszovó ürügyén kezdett, 78 napig tartó bombázása.
Aligha lehetett komolyan gondolni azt, hogy a nagy balkáni világégést éppen az a Koszovó ússza meg, ahol minden elkezdődött. A rigómezei csata 600. évfordulóján nem véletlenül éppen itt, a szerb kultúra, az államiság „bölcsőjeként” számon tartott tartományban engedte ki a szellemet a palackból Milosevics.
„Koszovó hasonló szerepet játszott Jugoszlávia szétesésében, mint egykor Bosznia az Osztrák-Magyar Monarchia összeomlásában. Mindkettő elviselhetetlen feszültségeket gerjesztve destabilizált mindent, ami végül a központi hatalom összeomlását okozta”
Másfél évtized elég volt ahhoz, hogy a gazdaságban, a sportban káprázatos csúcsokra segítő szerb nemzeti öntudat, büszkeség nacionalizmussá, beteges, bűnös, ön- és közveszélyes sovinizmussá, kóros vadsággá torzuljon, amelynek következménye, hogy Kosovo Poljéról, Rigómezőről albán civilekkel tömött szerelvények indulnak a határra, s a nyugati demokráciákról a szerbeknek csak az jut az eszükbe, hogy el akarják venni tőlük Koszovót. Hiszik, hogy ők a kereszténység védőbástyái az ismét előrenyomuló iszlámmal szemben, s ez az önvédelem minden eszközt szentesít. A sorozatos, egyre erősödő bombázások pedig csak erősítették az egyszerre pusztító és önpusztító torzulást.
Milosevicsre persze – s ebben rejlik a helyzet külön tragikuma – nem érvényes, hogy begőzölt nacionalista lett volna. Ő „csak” gerjesztette s kihasználta ezeket az érzelmeket, indulatokat. Játszott, taktikázott. Neki nem fájt, hogy nemzedékek tudatában rideg kőbölcsővé, szégyenfolttá, a vereségre emlékeztetővé váltak a történelmi szent helyek. Le is mondott volna Koszovóról, ha tehette volna, de neki a hatalom volt a fontos, ezért hagyta inkább pusztulni a nemzetét is. Aztán, amikor már megteremtette a tartomány megosztásának feltételeit, s félő volt, hogy romhalmazzá válik az egész ország, megkezdte a kitáncolást. Megszokott módján próbált további időt nyerni, óvni hadserege jelentős részét, s megosztani a Nyugatot.
Egy ideig tehette is, mert
„a NATO sok tekintetben elszámította magát, és a maga számára is kőbölcsővé tette Koszovót. A bombázás nem a szerb társadalom széteséséhez, hanem egységesüléséhez vezetett”
Az akció végiggondolatlansága Milosevics játékterét növelte. Ideje azonban egyre fogyott. Most az egyszer túlfeszítette a húrt.
De a koszovói kőbölcsőben megkezdődött az új világrend születése is. Az Egyesült Államok az oly sokat emlegetett nemzetközi joggal mit sem törődve, mindenkit félrelökve kreált magának egy államot, amely lépésnek máig érezhetők a hatásai. Megmutatta igazi arcát a „világcsendőr” szerepébe egyre inkább beleszerető Amerika. Az itteni tapasztalatok komoly hatással voltak a NATO alakuló új stratégiájára. Miközben választ kellett adni arra, mi lesz a Balkánon Milosevics térdre kényszerítése után Jugoszláviával, szerbekkel és albánokkal, Montenegróval, Macedóniával, Albániával, Daytonnal formálódott az új rend is. Felsejlő körvonalai már előrevetítették, hogy egy bizonytalanabb, kiszámíthatatlanabb korba lépünk.
Ez a 78 nap komoly hatással volt a világpolitikai gondolkozásra. E helyütt érdemes megemlíteni az akciónak az európai hatalmakra gyakorolt kijózanító pszichológiai hatását. A légiháború során nagyon látványossá vált, hogy az európaiak milyen szűk körű katonai képességekkel rendelkeznek. Talán itt formálódott meg először többekben a gondolat, hogy ki kell alakítani a NATO-tól (tulajdonképpen az Egyesült Államoktól) függetlenül bevethető katonai erőt. E vállalkozás persze máig nem valósult meg. Komoly aggodalmakat vetett fel annak idején, hogy a NATO a Biztonsági Tanács felhatalmazása nélkül indította a támadást területén kívül. Amerikában valóban többen úgy gondolták, hogy tartósan ki lehet lépni az 1945-ben kialakult nemzetközi jogrendből. A háború előrehaladásával azonban a nagyhatalmaknak már inkább ahhoz fűződött érdekük, hogy visszatérjenek ahhoz. Ebben jelentősen közrejátszott, hogy tulajdonképpen csak Oroszország tudott hathatósan közvetíteni.
„A koszovói válság ráirányította a figyelmet a nyitott kérdésekre! Amerika, Európa, Kína átalakuló erőviszonyaira, az ENSZ szerepére, Oroszország helyére”
Moszkvának végképp felnyitotta a szemét, és a Kreml megkezdte a leszámolást a Nyugathoz fűződő illúziókkal. Az a tény, hogy Primakov kormányfőként visszafordította az óceán fölött Washingtonba tartó gépét, ezzel párhuzamosan a koszovói szerepvállalás már előre jelezték, hogy Moszkva nem kér az eredetileg Amerika által neki szánt helyből az új rendben. Ennél többre, jobbra vágyott. De ez már egy másik történet.
Nem oda korcsolyázunk, ahol a korong van, hanem oda, ahova majd érkezik.
Ez a kanadai hokiistennek, Wayne Gretzkynek tulajdonított, sokakat inspiráló mondat minden értelemben az előregondolkodás egyfajta metaforája, amit a #moszkvater is irányjelzőnek tekint.
Email : info@moszkvater.com
© 2018-2025 - #moszkvater
