„nem oda korcsolyázunk, ahol a korong van, hanem oda, ahova érkezik”
Bali Lóránt
– Joe Biden megválasztásakor sokan arra számítottak, hogy az új amerikai elnöknek csupán azért lesz fontos a Balkán, hogy Oroszország befolyását csökkentse ebben a térségben. Közel egy év után mi a tapasztalat, mennyire fontos Amerikának a Balkán?
– Sokan úgy vélik, hogy Joe Biden elnöksége új utat nyit az Egyesült Államok Balkán-politikájában. Tagadhatatlan a tény, hogy jelentős tapasztalatokkal rendelkezik a kilencvenes évekből a térséget illetően. Reálpolitikusként előre figyelmeztetett a polgárháborús viszonyok között bekövetkezett népirtásokra. A világpolitika azonban jelentősen megváltozott azóta. A mai amerikai diplomácia így egy új korszak középén találta magát. Oroszország a hidegháborús korszakot követő reneszánszát éli, a Vlagyimir Putyin nevével illetett időszakot a társadalmi-gazdasági stabilitás fémjelezi. Az orosz oligarchák komoly tényezői az Európai Uniót és a Közép-Ázsiát érintő energiapolitikai tranzakcióknak. Vagyis a medve visszanyerte vitalitását, olykor-olykor a katonai offenzívát is felvállalja, sőt visszaszerezte a „Köztes-Európa” mindennapi életébe való beleszólás jogát is. Eközben az Egyesült Államok kiesett világ csendőre szerepből. Persze ettől még kétségtelenül egy többtényezős politikai játék legerősebb játékosa maradt. A figyelmét azonban leköti Kína gazdasági előretörése, valamint a pénzügyi küzdelmek a globális gazdasági körökkel. A Balkán még mindig birodalomváltó tér, ahol Moszkva újból él beleszólási jogával. Amennyiben Putyin nem aktivizálja magát az eddigieknél jobban, akkor Amerika számára továbbra sem fog a mostaninál nagyobb prioritást élvezni a térség.
– Az oroszokat gazdaságilag, katonailag vagy inkább politikailag érdekli a Balkán? Kik itt a fő szövetségeseik?
– Oroszország számára az eddigi politikai kapcsolatok fenntartása a legfontosabb. A térség legintenzívebben fegyverkező országa Szerbia az orosz hadiipar egyik fontos kuncsaftja lehet. Akárcsak a másik pravoszláv testvér Crna Gora, amely szintén élvezi Moszkva kiemelt figyelmét.
– A legutóbbi időszakban Szerbia már nem vásárolt orosz fegyvereket, ezt sokan Washington fenyegetéseinek tudják be. Valóban próbál a szerb kormány a nagyhatalmak között egyensúlyozni, vagy ez csupán látszat?
– Szerbia az unió tagja szeretne lenni, ezért egyes esetekben úgy tűnhet, hogy lazítja kapcsolatait Moszkvával, és inkább francia, illetve kínai fegyvereket vásárol. Azonban ne feledjük, hogy 2018-hoz képest 2019-ben orosz légvédelmi ütegek és egyéb felszerelések beszerzésével közel 40 százalékkal növelte a hadi kiadásait. Zárójelben megjegyzendő, hogy a beszerzett fegyverek technikai színvonala csak a szomszédos országok haditechnikájával veszi fel a versenyt. Szerbia valójában olyan inga-politikát folytat, amely többször billen Oroszország felé.
– A Balkán kapcsán egyre több szó esik a kínaiakról is, elég csak arra gondolni, hogy Kelet-Közép-Európában Szerbiában fektetnek be a legtöbb pénzt a kínaiak, Montenegrónak már gondjai is vannak a hitelek törlesztésével. Valóban ennyire fontos játékos lett Peking a régióban?
– Peking egyre fontosabb játékos szeretne lenni az európai gazdasági térben. Ehhez a Balkánon át az európai uniós tagságra pályázó Szerbián, Montenegrón és egy EU-kritikus Magyarországon át vezethet a legbiztosabb út. Kínának a balkáni államokkal és a hazánkkal egyre erősödő kapcsolatainak a célja, hogy a gazdasági offenzívájához indirekt módon utat biztosítson az unió magterületei felé.
– És akkor ott van még Törökország is. Hogyan látja, miért fontos Erdogannak Koszovó és Bosznia?
– Törökország katonai és gazdasági regionális hatalomként definiálja magát Európa és a Közel-Kelet határán. Egyszerre akarja kiterjeszteni a politikai érdekszféráját Ázsiában és Európában. Ezért teszi szorosabbá a kapcsolatait Koszovóval is. Ennek csak az egyik példája, hogy októberben nagyszabású látogatást tett Pristinában a török politikai és gazdasági elit. A közel 600 fős delegáció aktív tárgyalásokat folytatott a koszovói gazdasági elittel. A kulturális és a vallási kapcsolatok révén azonban Törökország Koszovó mellett Bosznia felett is szeretné a befolyását növelni. Ezt mutatják az elmúlt hónapok is, hogy a kialakult belpolitikai válság megoldásában vezető közvetítőként szeretnének részt venni.
– A non paper iratok napvilágra kerülése, majd a boszniai válság rámutatott, hogy a balkáni határok sokak számára még nem jelentenek lezárt kérdést. Hogyan látja, kormányszinten is léteznek ilyen ambíciók a térségben?
– A non paper iratok akkor jelentenek tényleges veszélyt, ha nagyhatalmi törekvések eredményeként jöttek létre. Ha a helyi etnikumközi igények testesülnek meg bennük, akkor nem jelentenek tényleges veszélyt. A modern kori történelmi tapasztalatok azt mutatják azonban, hogy a helyi „térképszerkesztők” étvágya idomul a nagyok által kínált lehetőségekhez. A legelőrehaladottabb állapotban a nagy albán eszme kiteljesedése van, illetve Bosznia-Hercegovina újrarajzolására mutatkozik bújtatott regionális igény. Milorad Dodik meddő függetlenedési törekvései aktivizálták a horvát, a szerb, és a török külpolitikai érdeklődést is. Konkrét lépések nem történtek, de a növekvő figyelemnek lehetnek burkolt okai is.
– Szerbiában egyre több hír esik a „szerb világ” (srpski svet) koncepcióról, ami a környező országokban aggodalmat váltott ki, mert a szerb nacionalizmus ébredésétől tartanak. Mennyire tekinthető veszélyesnek ez a kezdeményezés?
– Szerbia az elmúlt harminc év geopolitikai vesztese a Balkánon. Ha a szerb dominanciájú Jugoszláviát tekintjük a modern kori legnagyobb általa befolyásolt államnak, akkor területének több mint 65 százalékát vesztette el napjainkig. Több mint másfél millió szerb él az anyaországon kívül, annak szomszédságában, valamelyik volt jugoszláv tagköztársaságban. A Tito halálát követő felerősödő szerb nacionalizmus nem tudta sem politikai, sem karhatalmi erővel Jugoszláviát egyben tartani. Az 1992-95-ös polgárháború során az ország szétesett, a jogutódja „kis Jugoszlávia” lett, amely 2003-ban vette fel a Szerbia és Montenegró nevet. Utóbbi 2006-ban hagyta el az államszövetséget. Az utolsó, a nemzettudatot legélesebben sértő aktus pedig az albán többségű Koszovó (Rigómező) elvesztése volt. A szerb nacionalizmus hagyományos eszközei tehát csődöt mondtak. Alekszandar Vucsics pragmatikus, technokrata politikus, aki külpolitikáját hozzáigazította az új politikai földrajzi környezethez, így nem kívánja, hogy minden szerb egy hajóban evezzen. A szerb államfő megelégedne azzal, ha ő lehetne a raj zászlóshajója, amelynek tagjai a kelet-közép-európai pályán mind hozzá igazodnának. A „szerb világ” együttműködési elképzelés így tulajdonképpen egy „Nagy-Szerbia light” konstrukció lenne. Nem direkt erőből, hanem lépésről lépésre szeretnék az együttműködést, az integrációt a szerb nemzettestek és az általuk lakott térségek között elmélyíteni.
– Albánia és Koszovó egyesülési folyamata ugyanakkor a szemünk előtt zajlik. Hogyan látja, a nemzetközi közösség miként áll ma ehhez a kérdéshez?
– A volt jugoszláv utódállamok között 1995-ben létrejött új határok a Daytonban kötött megegyezés eredményeként, az Egyesült Államok bábáskodásával jöttek létre. Kétségkívül az egyik legérzékenyebb pont már akkor is Bosznia-Hercegovina volt. 1999-ben a helyzet tovább eszkalálódott Koszovó és Metóhia Autonóm Tartományban, amely eredményeként 2008-ban létrejött az új, független, albán-többségű Koszovó. Az albán függetlenedést támogató szabadcsapatok aztán átszivárogtak Macedóniába is, ahol fegyveres felkelését szítottak az albán lakosság körében. Az események majdnem az ország széteséséhez vezettek. A kényes etnikumközi viszonyrendszer továbbromlását az Ohridi egyezmény akadályozta meg. Így a mai Észak-Macedón Köztársaságban a Tetovo és a Szkopje-környéki járásokban élő albánság széleskörű nyelvi és kulturális autonómiával rendelkezik. Tehát az albán etnikai szállásterületen elindult egy sikeres homogenizációs folyamat, amely a szerb és a macedón nemzetállam teljes vagy részleges destabilizálását eredményezte. Belgrád nem tudta megakadályozni az albán függetlenedési folyamatokat, Szkopjénak is csak lelassítani sikerült. Az albán szállásterület két új, stabil közigazgatási szervezettel rendelkező állama Albánia és Koszovó. A két ország gyakorlatilag megszüntette az egymás közötti határellenőrzést, az áruk, a személyek és a szervezett bűnözés is szabadon áramolhatnak. Persze kétségtelen, hogy a koszovói- és a metóhiai-medence természetes gazdasági tengeri kijárata az Albán-alföld. Az elmúlt húsz év tapasztalatai azt mutatják, hogy Washington „engedékeny” külpolitikát folytat az albán függetlenedési törekvéseket illetően. Koszovó a nagyvonalú amerikai támogatásoknak köszönheti a fejlett közúti, infrastrukturális hálózatának kiépülését. Az Európai Unió politikai és katonai eszközök hiányában viszont tehetetlen szemlélője az egyesülési folyamatnak. Mindemellett újra eszkalálódhatnak az észak-macedón folyamatok is. Az új albán államtest magáénak kívánná a dél-szerbiai Presevó völgyét is, Szerbia ezzel újabb területi veszteségeket szenvedne el. Bonyolítja a helyzetet, hogy a napi külpolitikai ellentétektől eltekintve Törökország is érdekelt egy etnikailag homogén szekularizált fél magyarországnyi, új muzulmán állam létrejöttében, amely egy Boszniánál stabilabb, biztosabb nyugat-balkáni szövetségese lenne.
– Jelenleg egy másik egyesülési folyamat is zajlik, ez pedig a Nyitott Balkán. Lesz ebből valami a közeljövőben?
– A Nyitott Balkán alakulófélben lévő koncepciót nem tekintem egyesülési folyamatnak. Az Európai Unió a Nyugat-Balkán jövőjét illetően nem rendelkezik átfogó koncepcióval, a csatlakozási folyamatot biztosító konkrét ütemtervvel, határidőkkel. Horvátország csatlakozását követő időszakban a térség az unió figyelmének a perifériájára került. Egyre nyilvánvalóbbnak látszik már Szerbia és Montenegró számára is, hogy a csatlakozás időpontja ködbe vész. Jelenleg így a Nyugat-Balkán az uniós tagállamok karéjában létező külső periféria, amelyet a nemzetiségi, vallási ellentétek mellett a politikai földrajzi elaprózódottságból fakadó gazdasági hátrányok is sújtanak. A Nyitott Balkán kezdeményezés egyfajta szabadkereskedelmi övezet létrehozását indítványozza, ahol legalább az áruk és munkaerő szabadon áramolhatna. A határátkeléskor az adminisztráció jelentős költség többletet eredményez. Egyes gazdasági számítások szerint a határon veszteglő kamionok esetében évente 28 millió euró a veszteség a várakozásból adódó szállítási időtöbblet miatt. Az elgondolás pozitív töltet adna mind az albán-albán, mind a szerb-szerb és az egyéb államközi kereskedelmi kapcsolatoknak és a térségen átmenő tranzit forgalom fejlődésének is.
– Ha viszont mégis összejönne a Nyitott Balkán kezdeményezés, akkor annak, ha jogilag ugyan nem, azonban de facto része lenne Koszovó is, hiszen Koszovó és Albánia között gyakorlatilag már nincs is határellenőrzés. Várható a koszovói szervezett bűnözés kiáramlása?
– Szerintem Koszovó és Albánia is csak profitálna a kezdeményezésben való részvételből. Mindkét ország gazdasági fejlődésére pozitív hatást gyakorolna. A kereskedelem fejlődése pedig, a megfelelő ellenőrzési, nyomon követési technikák hiányában természetesen kedvezni fog a szervezett bűnözésnek.
– A Balkán kapcsán nem feledkezhetünk meg a migráció kérdéséről sem. Mit gondol, a német kormányváltás után várható valamilyen változás ezen a téren?
– Véleményem szerint az új német kancellár beiktatása után sem lesznek gyors változások a német migrációs politikát illetően. Vagyis az Angela Merkel-éra régi berögződései dominálnak még hosszú éveken át a migráció kérdését illetően. Esetleg néhány, a problémát árnyalni kívánó beavatkozás várható csak.
– Mennyire képesek jelenleg a balkáni országok megbirkózni a migrációs kihívással?
– A balkáni országok egyedül képtelenek kezelni a migrációs válságot. Pénzügyi eszközök híján, valamint Észak-Macedónia, Bosznia-Hercegovina és Koszovó esetében a belső államkohézió hiányában az államigazgatás nem rendelkezik ehhez megfelelő szervezettséggel és apparátussal. Társadalmi és nemzetpolitikai szinten egyaránt elutasítják a migrációt, azonban a gazdasági függőségük miatt az uniós main stream-től nem mernek a bevándorlás politikát illetően eltérni.
– Szlovénia hazánk közeli szövetségese a térségünkben, ahol jövőre választásokat tartanak. Milyen esélyei vannak Janez Jansának, hogy kormányfőként folytassa a politikai karrierjét?
– Szlovéniában szoros választási eredmény várható. Janez Jansa személyisége megosztó, ennek ellenére sikerrel aspirálhat a kormányfői pozícióra.
– A többi, Magyarországgal szövetséges balkáni országban mennyire ingatag a hatalmon lévő pártok helyzete?
– A Nyugat-Balkánon kétségkívül a legjelentősebb szövetségesünk jelenleg Szerbia. Alekszandar Vucsics államelnök meghatározó személyisége a Nyugat-Balkánon zajló folyamatoknak. Mindehhez A gyermekeinkért-pártszövetség stabil 60 százalékos többséggel rendelkező politikai háttere szükséges. Edi Rama albán miniszterelnök harmadjára tölti be a pozícióját, amely a rendszerváltás utáni Albániában ritka dolognak számít, a mandátumát valószínűleg kitölti. Bár Montenegróban Milo Djukanovics államelnök pártja vereséget szenvedett, ennek ellenére a mindennapokra való politikai befolyása továbbra is erős maradt.
– S végül mire számít, várható a következő évben előrelépés Montenegró és Szerbia uniós csatlakozása terén, vagy Brüsszel továbbra is „előszobáztatja” ezt a két országot?
– Montenegró és Szerbia hosszú csatlakozási folyamatra számíthat, amely során többször is előszobáztatni fogják a két országot. A jelenlegi hét éves költségvetési ciklus alatt valószínűleg egyikük sem lesz az EU tagja.
Nem oda korcsolyázunk, ahol a korong van, hanem oda, ahova majd érkezik.
Ez a kanadai hokiistennek, Wayne Gretzkynek tulajdonított, sokakat inspiráló mondat minden értelemben az előregondolkodás egyfajta metaforája, amit a #moszkvater is irányjelzőnek tekint.
Email : info@moszkvater.com
© 2018-2025 - #moszkvater
