//Kísértetváros Fantomországban
„Innen még az állatok is elmenekültek. Nem látni kutyát, macskát, madarakat” #moszkvater

Kísértetváros Fantomországban

MEGOSZTÁS

Volt egyszer egy háború… Nem vagyok haditudósító, ezért a balkáni háborúk helyszínein is csak a csaták után jártam. Így Vukováron is. Ekkor 1993-at írtak, és más másfél éve nem dörögtek itt a fegyverek. Ettől még minden fájdalmas és megkeményedett pillantásban, leomlott faldarabban, a kínos dermedtségben ott volt a háború minden szörnyűsége. A háborúé, amelyet az én nemzedékem addigra már csak hírből ismert. Útijegyzetek 1993-ból a rommá lőtt Vukovárról.

„Innen még az állatok is elmenekültek. Nem látni kutyát, macskát, madarakat” #moszkvater
„Innen még az állatok is elmenekültek. Nem látni kutyát, macskát, madarakat”
Fotó:EUROPRESS/Igor Mikhalev/Sputnik

Magára hagyták az égiek Kelet-Szlavónia egykori gyöngyszemét. Vukovár kísértetvárosként fogadja a manapság ritka látogatókat. Romok mindenütt. A tizenegyezer épületből ma egyetlen egy sem ép. A két éve kezdődött három hónapos ostrom alatt a jugoszláv szövetségi hadsereg utcáról utcára szorította ki a horvát gárdistákat.

„Közben kő kövön nem maradt, az emberek elmenekültek”

Akik látták, tanúsíthatják, milyen szép volt egykor e vidék.Termőföldje olyan, hogy jó öntözés mellett kétszer is arattak egy évben. A környéken találhatók kőolaj-lelőhelyek, s itt van a második legnagyobb kikötő a Dunán. Mezőgazdasági kombinátjai, a Vupik, a Vutex híresek voltak. A Borovo a háború előtt Európa legnagyobb gumifeldolgozójának számított. Most üres. Romokban hever minden.

A város vezetői felszabadításról beszélnek a magyar békeaktivisták kíséretében utazó újságíróknak a golyók szaggatta Hotel Dunavban tartott sajtóértekezleten. A szerbek a megmaradásért indították a háborút, mondják. Meggyőződéssel vallják, hogy azt csak rájuk kényszerítették. Érezhetően hiszik is, hogy nem tettek egyebet, mint védték a szülőföldjüket. Amikor Tudjman hatalomra került – mondja az önkormányzat két vezetője, Szlobodan Popovics és Milenko Zsivkovics -, az volt a célja, hogy leszámoljon a szerbekkel.

„Először elbocsátottak bennünket a munkahelyekről – érvelnek egyre átszellemültebben -, pedig itt mi voltunk többségben. (Zágrábból ezt másként látták, mutatják ezt a romok is.) Nem engedhettük, hogy a horvátok irányítsanak minket. Ráadásul az ő önállósodási törekvésüket elismerte a világ, míg a miénket nem”

A másik fél „igazságát” jó száz kilométerrel odébb lehetne csak megtudni, a horvátok
ugyanis ide csak úgy térhetnek vissza, ha a helyi hatóságok igazolják, hogy nem vétettek az itt élő szerb nemzet ellen. A kérdésre, hogy vajon miért nem jönnek vissza, a tisztviselő mosolyogva kérdéssel felel.

„Mondja, Ön visszatérne arra a vidékre, ahol valamilyen bűncselekményt követett el?”

Erről felidéződik, amit egy éve a szövetségi hadsereg egykori katonájától hallottam Belgrádban. Ratko akkor egy sör mellett elmondta, hogyan irtották ki egy falu elfoglalásakor előbb a szerb „fehér sasok” a horvát lakosságot, majd ellentámadáskor az usztasa gárdisták a szerbeket. Vukovár eles- tekor Ratko itt volt a városban. Elmondása szerint a sebesülteket összeszedő alakulatok külön csoportosították a szerbeket és a horvátokat. Az utóbbiakat néhány utcával távolabb tarkón lőtték.

„Szerb háborús bűnöst ennek ellenére nem tudnak mutatni Vukováron, csupán a horvát hadsereg katonái ellen indult eljárás”

Ezerötszázan adták meg magukat, ám később Panics és a horvát kormányfő megegyezése alapján kicserélték őket. A szerbek nem felelősek ezért a háborúért, így hát mutasson Önnek bűnösöket Tudjman, zárja le a vitát kissé ingerülten a tisztviselő. Ezek után már nem tudok Ancsel Évának sem hinni, aki az emberről írott bekezdéseiben azt írta:

„A legfontosabb dolgainknak nincs nemzetisége: sem a szerelemnek, sem a szenvedésnek”

Nem, mert az etnikai háború e szent dolgokat sem tiszteli.

Vukováron, Fantomország e szellemvárosában azonban már másfél éve nem dörögnek a fegyverek. A mintegy hatvanezer lakosból kétezren maradtak a városban az ostrom végére. Mára a lakók harmada visszatért. Szinte kizárólag a szerbek. A szenvedés tükröződik az arcukon, a ház előtt gubbasztó fekete ruhás anyókáén, és a romok között fulkározó kisfiúén is. Nem a repeszdarabok zavarják őket, azt már megszokták. Az egykor gyönyörű barokk város utcái kihaltak. A roncsokkal övezett utcákon csak néha bukkan fel egy-egy jármű.

„Innen még az állatok is elmenekültek. Nem látni kutyát, macskát, madarakat”

A város vezetői közben bizakodnak. A romok eltakarítása folyik. Megkezdődött az újjáépítés. Igaz, eddig csak néhány hivatali épületet, s a kocsmákat hozták rendbe. A sérült városban makacsul hirdetik a kifestett, nyugatiasan felszerelt sörözők, hogy ez az ország él és élni akar.

A helyi szerbek dacolnak a világgal. A hivatalosan el nem ismert állam, a Krajinai Szerb Köztársaság az „úgynevezett” szócskával saját pénzét (Belgrádban nyomják), saját személyi okmányait állítja szembe. Szívesen látnak mindenkit, belépéskor vízum sem kell – mondják -, bár az igazság az, hogy a mozgás erősen korlátozott. Háború van. Büszkén utasítják el a vádat, hogy nekik Milosevics vagy Karadzsics dirigálna, bár mintha az utóbbi közelebb állna a szívükhöz. Knin önmaga dönt a személyekről, a csatlakozásról, a jövőjéről – hangzik az öntudatos válasz.

„A vér és pusztítás árán megszerzett nagy álmukat, az önállóságot kalasnyikovokkal védik a gombosi hídnál is, ahol a milicista mindennél alaposabban vizsgálja az útleveleket”

Az idők változását jelzi a híd neve is, amely egykor a Testvériség-Egység nevet viselte, ma a Szerb Önkéntesek Hídja. Azoké, akik az ENSZ strandpapucsos, rövidnadrágos kéksisakosaival védik a hidat. Azoké, akik üldözöttnek, meg nem értettnek érzik magukat. Azoké, akiket a világ jórészt csak csetniknek hív, míg náluk ez a szó hazafit jelent. Szemükben elszántság, a következő háborúra készülnek, amelynek tétje a Nagy-Szerbia vagy a halál.

MEGOSZTÁS

1961-ben született külpolitikai újságíró, elemző, publicista. A Demokrata és a Magyar Hang hetilapok külpolitikai szakújságírója, a #moszkvater, a szláv világgal és a posztszovjet térséggel foglalkozó portál alapító főszerkesztője. Előtte 28 éven át a lap megszűnéséig a Magyar Nemzet konzervatív napilap munkatársa, 2000-től 2017-ig a külpolitikai rovat vezetője, majd a lap főmunkatársa. A lap utolsó moszkvai tudósítója. Érdeklődési területe a posztszovjet térség, emellett a globális folyamatok. Rendszeresen publikál külpolitikai folyóiratokban, írásai, interjúi időről időre megjelennek a közép- és kelet-európai sajtóban. A Putyin-rejtély (2000) című könyv szerzője, 2009-től a Valdaj Klub állandó tagja. A Metropolitan Egyetem kommunikáció szakának docense. A Tolsztoj Társaság a Magyar-Orosz Együttműködésért Egyesület elnökségének a tagja.