„Nem oda korcsolyázunk, ahol a korong van,
hanem oda, ahova majd érkezik.”
hanem oda, ahova majd érkezik.”
„Innen még az állatok is elmenekültek. Nem látni kutyát, macskát, madarakat”
Fotó:EUROPRESS/Igor Mikhalev/Sputnik
Magára hagyták az égiek Kelet-Szlavónia egykori gyöngyszemét. Vukovár kísértetvárosként fogadja a manapság ritka látogatókat. Romok mindenütt. A tizenegyezer épületből ma egyetlen egy sem ép. A két éve kezdődött három hónapos ostrom alatt a jugoszláv szövetségi hadsereg utcáról utcára szorította ki a horvát gárdistákat.
„Közben kő kövön nem maradt, az emberek elmenekültek”
Akik látták, tanúsíthatják, milyen szép volt egykor e vidék.Termőföldje olyan, hogy jó öntözés mellett kétszer is arattak egy évben. A környéken találhatók kőolaj-lelőhelyek, s itt van a második legnagyobb kikötő a Dunán. Mezőgazdasági kombinátjai, a Vupik, a Vutex híresek voltak. A Borovo a háború előtt Európa legnagyobb gumifeldolgozójának számított. Most üres. Romokban hever minden.
A város vezetői felszabadításról beszélnek a magyar békeaktivisták kíséretében utazó újságíróknak a golyók szaggatta Hotel Dunavban tartott sajtóértekezleten. A szerbek a megmaradásért indították a háborút, mondják. Meggyőződéssel vallják, hogy azt csak rájuk kényszerítették. Érezhetően hiszik is, hogy nem tettek egyebet, mint védték a szülőföldjüket. Amikor Tudjman hatalomra került – mondja az önkormányzat két vezetője, Szlobodan Popovics és Milenko Zsivkovics -, az volt a célja, hogy leszámoljon a szerbekkel.
„Először elbocsátottak bennünket a munkahelyekről – érvelnek egyre átszellemültebben -, pedig itt mi voltunk többségben. (Zágrábból ezt másként látták, mutatják ezt a romok is.) Nem engedhettük, hogy a horvátok irányítsanak minket. Ráadásul az ő önállósodási törekvésüket elismerte a világ, míg a miénket nem”
A másik fél „igazságát” jó száz kilométerrel odébb lehetne csak megtudni, a horvátok
ugyanis ide csak úgy térhetnek vissza, ha a helyi hatóságok igazolják, hogy nem vétettek az itt élő szerb nemzet ellen. A kérdésre, hogy vajon miért nem jönnek vissza, a tisztviselő mosolyogva kérdéssel felel.
„Mondja, Ön visszatérne arra a vidékre, ahol valamilyen bűncselekményt követett el?”
Erről felidéződik, amit egy éve a szövetségi hadsereg egykori katonájától hallottam Belgrádban. Ratko akkor egy sör mellett elmondta, hogyan irtották ki egy falu elfoglalásakor előbb a szerb „fehér sasok” a horvát lakosságot, majd ellentámadáskor az usztasa gárdisták a szerbeket. Vukovár eles- tekor Ratko itt volt a városban. Elmondása szerint a sebesülteket összeszedő alakulatok külön csoportosították a szerbeket és a horvátokat. Az utóbbiakat néhány utcával távolabb tarkón lőtték.
„Szerb háborús bűnöst ennek ellenére nem tudnak mutatni Vukováron, csupán a horvát hadsereg katonái ellen indult eljárás”
Ezerötszázan adták meg magukat, ám később Panics és a horvát kormányfő megegyezése alapján kicserélték őket. A szerbek nem felelősek ezért a háborúért, így hát mutasson Önnek bűnösöket Tudjman, zárja le a vitát kissé ingerülten a tisztviselő. Ezek után már nem tudok Ancsel Évának sem hinni, aki az emberről írott bekezdéseiben azt írta:
„A legfontosabb dolgainknak nincs nemzetisége: sem a szerelemnek, sem a szenvedésnek”
Nem, mert az etnikai háború e szent dolgokat sem tiszteli.
Vukováron, Fantomország e szellemvárosában azonban már másfél éve nem dörögnek a fegyverek. A mintegy hatvanezer lakosból kétezren maradtak a városban az ostrom végére. Mára a lakók harmada visszatért. Szinte kizárólag a szerbek. A szenvedés tükröződik az arcukon, a ház előtt gubbasztó fekete ruhás anyókáén, és a romok között fulkározó kisfiúén is. Nem a repeszdarabok zavarják őket, azt már megszokták. Az egykor gyönyörű barokk város utcái kihaltak. A roncsokkal övezett utcákon csak néha bukkan fel egy-egy jármű.
„Innen még az állatok is elmenekültek. Nem látni kutyát, macskát, madarakat”
A város vezetői közben bizakodnak. A romok eltakarítása folyik. Megkezdődött az újjáépítés. Igaz, eddig csak néhány hivatali épületet, s a kocsmákat hozták rendbe. A sérült városban makacsul hirdetik a kifestett, nyugatiasan felszerelt sörözők, hogy ez az ország él és élni akar.
A helyi szerbek dacolnak a világgal. A hivatalosan el nem ismert állam, a Krajinai Szerb Köztársaság az „úgynevezett” szócskával saját pénzét (Belgrádban nyomják), saját személyi okmányait állítja szembe. Szívesen látnak mindenkit, belépéskor vízum sem kell – mondják -, bár az igazság az, hogy a mozgás erősen korlátozott. Háború van. Büszkén utasítják el a vádat, hogy nekik Milosevics vagy Karadzsics dirigálna, bár mintha az utóbbi közelebb állna a szívükhöz. Knin önmaga dönt a személyekről, a csatlakozásról, a jövőjéről – hangzik az öntudatos válasz.
„A vér és pusztítás árán megszerzett nagy álmukat, az önállóságot kalasnyikovokkal védik a gombosi hídnál is, ahol a milicista mindennél alaposabban vizsgálja az útleveleket”
Az idők változását jelzi a híd neve is, amely egykor a Testvériség-Egység nevet viselte, ma a Szerb Önkéntesek Hídja. Azoké, akik az ENSZ strandpapucsos, rövidnadrágos kéksisakosaival védik a hidat. Azoké, akik üldözöttnek, meg nem értettnek érzik magukat. Azoké, akiket a világ jórészt csak csetniknek hív, míg náluk ez a szó hazafit jelent. Szemükben elszántság, a következő háborúra készülnek, amelynek tétje a Nagy-Szerbia vagy a halál.
Nem oda korcsolyázunk, ahol a korong van, hanem oda, ahova majd érkezik.
Ez a kanadai hokiistennek, Wayne Gretzkynek tulajdonított, sokakat inspiráló mondat minden értelemben az előregondolkodás egyfajta metaforája, amit a #moszkvater is irányjelzőnek tekint.
Email : info@moszkvater.com
© 2018-2024 - #moszkvater
