„Nem oda korcsolyázunk, ahol a korong van,
hanem oda, ahova majd érkezik.”
hanem oda, ahova majd érkezik.”
Makronóm Intézet
„Soha nem tudhatjuk meg, hogy a háború korai befejezésére tett erőfeszítések valóban sikeresek lettek volna, de ezek az érvek szinte biztosan újból előkerülnek majd a harcok végeztével”
Fotó:EUROPRESS/Genya SAVILOV/AFP
Stephen M. Walt, a Foreign Policy rovatvezetője, és Robert Renée Belfer, a Harvard Egyetem nemzetközi kapcsolatok professzora szerint nem kell megvárni, hogy az ötletháború kitörjön, a versengő érvek egy része ugyanis már kint is van az asztalon, a többit pedig könnyű előre látni. Szerinte érdemes John F. Kennedy híres mondására támaszkodni:
„A győzelemnek száz apja van, de a vereség apátlan árva”
Még azt is megengedik, hogy a vitában résztvevők egy részét az az őszinte vágy motiválja, hogy tanuljanak egy tragikus epizódból, mások viszont megpróbálnak kibújni a felelősség alól, és hárítják azt, vagy igyekeznek politikai jó pontokat szerezni. Ismerős a jelenség.
Stephen M. Walt és Renée Belfer írásuk elején leszögezi, nem kíván igazságot osztani, csupán a felmerülő magyarázatokról szerettek volna egy praktikus ellenőrző listát összeállítani, hogy miért is tört ki a háború, és hogy miért nem úgy zajlott, ahogy a legtöbben remélték.
Egyesek szerint az alapvető hiba az volt, hogy Ukrajnát arra kényszerítették, néhány foghíjas biztonsági garanciáért cserébe feladja a volt Szovjetuniótól örökölt nukleáris fegyvereket. Ezen érvelés szerint, ha Kijev megtartotta volna saját nukleáris arzenálját, akkor szabadon mozdulhatott volna bármilyen gazdasági és geopolitikai irányvonal felé anélkül, hogy aggódnia kellett volna az orosz katonai beavatkozástól.
„A Bill Clinton volt amerikai elnök által nemrég felhozott érv szerint Oroszország 2014-ben nem merte volna elfoglalni a Krímet, 2022-ben pedig megtámadni az atomfegyverrel felszerelt Ukrajna többi részét, mert az túl kockázatos lett volna”
Ennek az elgondolásnak technikailag vannak gyenge pontjai (azaz nem világos, hogy Ukrajna akkor is tudta volna használni a fegyvereket, ha a birtokában maradtak volna), de ettől még elgondolkodtató.
Az 1990-es években még kevesen figyelmeztettek arra, hogy a NATO-bővítés komoly problémákhoz vezethet Oroszországgal szemben, ráadásul ezeket a tanácsokat figyelmen kívül hagyták. 1998-ban az egyik szakértő azt nyilatkozta, hogy az amerikai külügyminisztérium biztosít bennünket arról, hogy számíthatunk a Moszkvával való kapcsolatok normális alakulására, miközben eldöntjük, kik lesznek a NATO új tagjai. Mint utólag kiderült, ez a kijelentés egy fabatkát sem ér. A figyelmeztetések felerősödtek, amikor 2008-ban a Bush-kormányzat a bukaresti csúcstalálkozón javasolta Grúzia és Ukrajna jövőbeli NATO-tagságát, de senkiben nem volt szándék a bővítés lendületének megfékezésére. Az orosz tiltakozásokat és biztonsági aggodalmakat könnyelműen elvetették.
„Ezen érvelés szerint Ukrajnát azért támadták meg, mert a bővítés hívei nem értették az orosz aggodalmak valódi mélységét, és fogalmuk sem volt, hogyan reagál Moszkva”
Ez a magyarázat elfogadhatatlan Ukrajna legbuzgóbb támogatói előtt, akik kitartanak amellett, hogy a háború azért robbant ki, mert Putyin egy kiengesztelhetetlen agresszor, aki előbb-utóbb támadott volna, bármit is tesz a NATO – írják a szerzők. Persze, ez az érvelés cseppet sem igazolja Oroszország lépéseit, de azt sugallja, hogy a nyugati vezetőknek mérlegelniük kellett volna annak a lehetőségét, hogy Moszkva valami durvát fog tenni, amint a NATO elkezd kelet felé terjeszkedni. Jó eséllyel soha nem fogják beismerni, hogy a saját lépéseik is valószínűbbé tehették a háborút, de nem ez lenne az első eset, hogy visszaütnek az egy másik ország megsegítésére tett jó szándékú nyugati erőfeszítések.
Ez az érv a 2. számú érv továbbfejlesztése. E szerint az igazi hiba nem a NATO-bővítésről vagy később Ukrajnának a tagság ígéretéről szóló döntés volt, hanem az, hogy Kijevet nem sikerült hamarabb beengedni és biztosítani számára a védekezéshez szükséges eszközöket.
„Ez ugyanis azt feltételezi, hogy Moszkva nem indította volna el a katonáit, ha Kijev élvezte volna az 5. cikk szerinti védelmet, ami kilátásba helyezte volna a közvetlen nyugati katonai támogatást”
A NATO-nak, miután Oroszország 2014-ben elfoglalta a Krímet, legalább segítenie kellett volna az ukrán fegyveres erőket a gyorsabb bővítésben, hogy jobb helyzetben várják a majdani esetleges orosz támadást. Ennél az érvelésnél a NATO ingadozása (és az Obama-kormányzat vonakodása attól, hogy Ukrajnának jelentős katonai támogatást nyújtson) miatt került Kijev a lehető legrosszabb helyzetbe.
A válság már 2021-ben kiéleződött, miközben Ukrajna felgyorsította közeledését a Nyugat felé. Oroszország már márciusban és áprilisban katonai erőket mozgósított az ukrán határnál. Az Egyesült Államok és Ukrajna szeptemberben új megállapodást írt alá a biztonsági együttműködésről az ukránokkal, mire Oroszország fokozta a katonai előkészületeit. Decemberben Moszkva közzétett két szerződéstervezetet, amelyekben az európai biztonsági rend alapvető megváltoztatását követelték.
„Nyugaton ezeket nem tekintették komoly indítványnak, inkább háborús ürügynek, így az USA és a NATO elutasította az orosz követeléseket, és válaszul csak néhány szerény fegyverzetkorlátozási javaslatot ajánlott fel. Az eredmény az volt, hogy a két fél soha nem kezdett komoly tárgyalásokat Ukrajna geopolitikai szerepéről”
Lehetséges, hogy Oroszország követelése teljes mértékben elfogadhatatlan volt, de ez a nézet azzal érvel, hogy ezekre az Egyesült Államoknak és a NATO-nak csupán nyitóajánlatként kellett volna tekintenie, nem pedig egy „mindent vagy semmit” típusú ultimátumként.
Elkerülhető lett volna a háború – és Ukrajnát sok szenvedéstől megkímélte volna –, ha Washington (és Brüsszel) hajlandó lett volna kompromisszumot kötni Moszkva egyes (de nem minden) követeléseivel kapcsolatban?
Utólag visszatekintve Ukrajna és Oroszország is jobban járt volna, ha röviddel a konfliktus kirobbanása után véget vetett volna a háborúnak. Az érvelés egyik változata szerint a két fél 2022 áprilisában Isztambulban közel jutott a megállapodáshoz, de a javasolt feltételekkel szembeni nyugati ellenállás miatt Kijev elállt az elfogadásától. A másik verzió szerint Ukrajnának és támogatóinak 2022 őszén, az akkor elért sikerek után tűzszünetet kellett volna szorgalmazniuk, amikor a harkovi és a „herszoni offenzíva miatt Oroszország átmeneti hátrányba került.
„Soha nem tudhatjuk meg, hogy a háború korai befejezésére tett erőfeszítések valóban sikeresek lettek volna, de ezek az érvek szinte biztosan újból előkerülnek majd a harcok végeztével”
Különösen akkor, ha a feltételek Kijev számára kedvezőtlenek lesznek. Moszkva is jelentős árat fizetett az agressziójáért, egy 2022 elején tárgyalt megállapodás számára is sokkal jobb lett volna.
Megszokhattuk, hogy az ukránok és legeltökéltebb nyugati támogatóik régóta szóvá teszik, hogy Kijev nem kap elég segítséget, nem elég gyorsan, és túl sok korlátozás adódik a támogatások során. Ha Kijev több Abrams tankot, F-16-ost, Patriotot, ATACMS-t, Storm Shadow-t, tüzérségi lövedéket stb. kapott volna, hozzá Oroszország befagyasztott eszközeit, valamint, ha megengedték volna, hogy ezeket a fegyvereket úgy használja, ahogy akarja, akkor ennek a gondolatmenetnek a hívei szerint Moszkva már döntő vereséget szenvedett volna, Kijev pedig visszaszerezte volna minden elvesztett területét.
„Ez a nézet szépen felmenti a nyugati keményvonalasokat a kudarcért való felelősség alól”
Azt sugallja, hogy nem az volt a probléma, hogy a tanácsuk rossz volt, hanem az, hogy nem követték azt kellő lelkesedéssel.
Tekintettel az ukrán nép szenvedéseire, érzéketlennek, sőt kegyetlennek tűnik az eredményt a saját stratégiai hibáikra visszavezetni. Mindenesetre 2024 nyarán valami nagyon elromlott.
„Ukrajna fegyveres erői hősiesen harcoltak, találékony taktikai módszereket mutattak be, viszont a háború befejezése után a kritikusok valószínűleg a belső korrupció kimerítő hatásait fogják kiemelni”
Ahogy azt is, hogy nem fordítottak elegendő erőfeszítést a védelem kiépítésére, vagy hogy Kijev nem hajlandó vagy képtelen a fiatalabb korosztályokat mozgósítani.
Az oroszok, ahogy sokan mások is, a háborút az Egyesült Államok által Moszkva gyengítésére irányuló erőfeszítések részének tekintik. Vélhetően vannak olyanok Nyugaton is, akik úgy gondolják, hogy Ukrajna egyszerűen egy gyalog volt, amelyet azért áldoztak fel, hogy bevonják Oroszországot egy hosszú és költséges háborúba. Ez a meglehetősen machiavellista nézet azt sugallja, hogy a nyugati elitek (és különösen az amerikaiak) megértették, hogy a NATO kiterjesztése és Ukrajna bevonása „megőrjítené” Moszkvát, és katonai reakciót váltana ki.
„Ha a háború nem terjed túl Ukrajnán, és a nyugati csapatok nem kapcsolódnak be, akkor a jóval gazdagabb Nyugat sokáig harcban tarthatná az ukránokat, és lassan kivéreztethetné Oroszországot”
Afganisztánban az 1980-as években is hasonló stratégia működött a Szovjetunióval szemben, és Oroszország közelmúltbeli kudarcai Szíriában és Moldovában azt sugallják, hogy ez működik. Komoly kétségek merülnek fel ezzel a magyarázattal szemben, de kérdés, hogy az idő múlásával mit tárnak majd fel az archívumok.
Joe Biden amerikai elnök egy szempontból szerencsés. Az afganisztáni végjátékkal ellentétben Ukrajnában a végkifejlet valaki más ciklusa alatt fog lezajlani. Ha az eredmény Kijev számára kedvezőtlen, akkor a kritikusok valószínűleg Donald Trumpot hibáztatják majd. Attól való félelme, hogy gyengének tekintik, és őt hibáztatják az eredményért, arra késztetheti Trumpot, hogy több támogatást adjon Ukrajnának, mint azt jelezte. Persze nem valószínű, hogy ugyanolyan szintű retorikai és anyagi segítséget nyújt majd, mint tette azt Biden.
„Ha Ukrajna végleg elveszíti az oroszok által megszállt négy régiót és a Krímet, vagy egy újabb befagyott konfliktussal találja szemben magát, akkor Trump politikai ellenfelei kitörő örömmel vonják majd őt felelősségre”
Stephen M. Walt és Renée Belfer írásuk végén kifejtik, soha nem garantált, hogy a múltbeli kudarcokból előre levonhatjuk a megfelelő leckéket. Ám egy egészséges és tisztességes vita arról, hogy mi volt a jó és a rossz Ukrajnában, segítene, hogy ne kövessük el újra ezeket a hibákat.
(Forrás: Foreign Policy)
Az írást jegyezte: Matus Tibor
(Az írás eredetileg a makronom.eu blogon jelent meg, itt olvasható.)
Nem oda korcsolyázunk, ahol a korong van, hanem oda, ahova majd érkezik.
Ez a kanadai hokiistennek, Wayne Gretzkynek tulajdonított, sokakat inspiráló mondat minden értelemben az előregondolkodás egyfajta metaforája, amit a #moszkvater is irányjelzőnek tekint.
Email : info@moszkvater.com
© 2018-2025 - #moszkvater
sajnálom hogy nem sajnálom says:
A szerzők azt nem tették hozzá az írásuk utolsó mondataihoz, hogy soha nem garantált hogy a hírfogyasztók a múltbéli hírekből előre levonhatják a megfelelő leckéket.
A döntéshozók nem a múltbéli hírekből tájékozódnak.
Nagy pénzek mennek el kormányzati szakértőkre, akik képesek helyesen látni azt ami van – és biztosan jósolni hogy milyen döntésből mi fog következni.
A politikában semmi sincsen véletlenül.
Bérces Zsolt says:
Érdekes gondolatkísérlet!
De van jópár kérdés, ami lemaradt, pl:
Milyen szerepet játszott a történtekben Joe Biden egészségi állapota? Egyáltalán, milyen szellemi állapotban volt 2021-22 fordulóján, azaz a háború kitörése szempontjából kritikus időszakban?
Milyen szerepet játszottak a történtekben a Biden-adminisztráció főbb szereplői, különösen Anthony Blinken, Lloyd Austin és Mark Milley?
A kérdéslistát ki kellene terjeszteni Ukrajnára és Oroszországra is, pl:
Milyen téves döntéseket hozott Zelenszkij? Ha 2019-ben Zelenszkij helyett Porosenko marad az államfő, kitör-e a háború ill. 2022-ben tör-e ki?
Oroszországot illetően: volt-e az orosz vezetésnek reális, háborúindítást elkerülő, de a külpolitikai célokat megvalósító alternatívája?
Milyen katonai hibákat követett el az orosz vezetés 2022. február-március során? Pl. mi vezetett a Ukrajna déli részén történt sikerekhez (Melitopol, Herszon elfoglalásához, Mariupol bekerítéséhez), párhuzamosan az Kijev környéki kudarcokkal?
Ráadásul az EU ill. a britek kapcsán is vannak kérdőjelek, pl. Liz Truss (nem)-párbeszéde Szergej Lavrov-val 2021. decemberében stb-stb.
HandaBandy says:
Milyen katonai hibákat követett el az orosz vezetés?
Engem ez a téma különösen dilemmába hajtott. Mi volt az oroszok összeszedetlenségének az oka? Volt-e egyáltalán ilyen? Tekintve azt a sebességet ahogy elértek gyakorlatilag Kijevig számomra triviális, hogy történhettek bőven taktikai hibák is (gyorsan növekvő hadtáp útvonalak stb.). Ráadásul (gondolom a titoktartás miatt is) nem is volt idő az akciókat az alacsonyabb szintű egységeknél kidolgozni egy, valóban speciális vállalkozásra felkészülendő.
Az ukrán ellenállás sem volt éppen a helyzet magaslatán és tudtommal perceken múlott, hogy a Zelenszkíj bedobja a törülközőt és menekülőre fogja. Majd, miután ez, tekintsük “A” tervnek nem sikerült, ugyanolyan tempóban ki is vonták az intervenciós erők jó részét az oroszok.
Az persze az már igencsak történelmietlen kérdés, hogy mi lett volna ha a Kondukátor valóban olajra lép. Egy biztos azonban, kevesebb fejfára lett volna szükség.