//Ki töri szét a gyűlölet gyűrűjét?
Filip Subaric és Denis Muric az Enklávé című filmben #moszkvater

Ki töri szét a gyűlölet gyűrűjét?

Az Enklávé című szerb film először tett kísérletet arra, hogy a Koszovóban élő szerbeket és albánokat megbékítse. A végeredmény egy lebilincselő, izgalmas film, melynek végén mindannyian gazdagabbak leszünk.

Filip Subaric és Denis Muric az Enklávé című filmben #moszkvater
Filip Subaric és Denis Muric az Enklávé című filmben
Forrás:Imdb

Kevés szorongatóbb érzés van annál, mint mikor ellenséges környezet vesz minket körül. Ilyenkor nemcsak veszélyben érezzük magunkat, hanem végtelenül magányosnak is, amihez talán nincs más fogható a világon. Aki megtapasztalta már ezt, jól tudja, hogy ilyenkor egyedüli társunk a jövőbe vetett remény, ami nemcsak erőt ad a túléléshez, hanem olykor cselekvésre is késztet bennünket, hogy valami nagy tettet hajtsunk végre.

„Európában azonban mind a mai napig számos olyan hely létezik, ahol a lakóknak aligha van okuk bármiféle reményre. Ilyen hely a szerbek számára Koszovó, ahol az Ibar folyótól északra ugyan tömbben él a szerb lakosság, délre már szórványban, kisebb településeken, amelyeket itt enklávéknak neveznek”

Míg az északiak előtt még ott lebeg a remény, hogy Belgrád és Pristina valamikor egyezségre jut a területcseréről, így ők újra Szerbia részei lehetnek, addig az albánok gyűrűjében, az enklávékban élőknek erre esélyük sincs. Pedig ezekben a koszovói szerb zárványokban ma több tízezer szerb lakik, akiknek egészen más a helyzetük, mint azoknak a testvéreiknek, akiknek megadatott az a sors, hogy az Ibartól északra éljenek.

„Mikor 2018-ban felkerestem egy ilyen szerb enklávét, Silovót, szinte tapintani lehetett a félelmet”

Szerb szállásadónk már az elején figyelmeztetett, el ne tévesszük a településre vezető utat, mert Silovónak van egy ilyen nevű testvérfaluja is, ahol kizárólag albánok élnek. Ha esetleg tőlük kérnénk tanácsot, merre találjuk a szerb Silovót, könnyen támadhatnak nehéz pillanataink. Ugyan szerb Silovót elsőre sikerült megtalálni, a két falut belengő ellenséges légkör nem hagyott nyugodni. Így vendéglátómat megkértem, menjünk át mégis albán Silovóra, látni akarom, mi van ott, mit gondolnak az emberek arról a testvértelepülésükről, ami alig egy kilométerre van tőlük, mégsem látogatnak át soha.

Házigazdánk nagy nehezen beleegyezett, hogy elkísér minket. Csak arra kért, magyar rendszámú autóval menjünk át, ő pedig hadd maradjon az autóban, míg én járok egyet a faluban. Így is lett. Albán Silovón sétálva kisvártatva azt vettem észre, hogy néhány fiatal követ, akik gyanakodva méregettek még akkor is, amikor angolul szóltam hozzájuk. Később aztán elmondták, akik a szomszédos településen laknak, azok is ugyanolyan szerbek, mint akik 1999-ben felgyújtották a falujukat.

„Sosem fognak nekik megbocsátani, ezért nem is ajánlatos nekik átjönni ide. Itt ugyanis mindenki tudja a másikról, ki az albán és ki a szerb”

Ez a helyzet Goran Radovanovics Enklávé című filmjében is, melyből talán mindennél pontosabban érezhetjük azt a légkört, ami a koszovói szerb enklávéknak már több mint húsz éve a sajátja. A film középpontjában itt egy tízéves fiú, Nenad (Filip Szubarics) áll, aki egy ilyen enklávéban él édesapjával, Vojiszlávval (Nebojsa Glogovac) és legjobb barátjával, vagyis a nagyapjával, Milutinnal. A koszovói háború itt a mai napig kísért, ezért rendkívül szerbellenes a hangulat. Így Nenadot minden nap egy KFOR-páncélos kocsi viszi abba az iskolába, ahol már csak egy tanár dolgozik, akinek Nenad az egyetlen tanítványa. Csakhogy ez az iskola sem működik sokáig, mert a tanár inkább elköltözik a faluból, amely így végleg iskola nélkül marad.

Közben Nenad családját egyre több tragédia éri. Miután beteg nagyapja meghal, nem tudják eltemetni, mert a temető az albán oldalon van. Mit jelent ez? Mikor egy évvel ezelőtt felkerestem Kosovska Mitrovicát, az Ibar-menti város déli részén (ahol kizárólag albánok élnek) megtaláltam a szerb temetőt. Borzalmas látványt nyújtott. A szerb sírköveket egytől egyig összetörték a vandálok. Az üzenete egyértelmű volt

„ide többé a szerbek nem jöhetnek vissza”

A hatóságok hozzáállásából ráadásul nagyon úgy tűnt, hogy eszük ágában sincs megtalálni a vandálokat. Inkább azon dolgoztak, hogy elrejtsék a külvilág elől ezt a pusztítást Európa kellős közepén. Ám Nenad életében nem csak a nagyapja elvesztése jelent tragédiát. Egy nap egy ember megpróbálja ellopni Nenadék jószágát, Vojislav ezért megpróbálja lelőni a tolvajt. Habár senki sem hal meg, a rendőrség Nenad apját teszi felelőssé, akinek egyúttal megtalálják a titokban elrejtett fegyvereit is, amelyeket az ágya alatt tart egy dobozban. Hogy jó útra térjen, a rendőrségen felajánlanak Vojislavnak egy állást, ő azonban elutasítja azt.

Nenadnak azonban „barátai” is akadnak, méghozzá az albán gyerekek közül, akik időnként elhívják játszani. De ők is tudják, hogy Nenad szerb, így érezhetően máshogy bánnak vele, mint egymással. Az egyikük, Bashkim édesapja ugyanis meghalt a háborúban, ezért fia gyűlöli a szerbeket. Egy nap aztán, amikor a gyerekek ismét játszani hívják, Nenad vonakodik, ezért Bashkim arra utasítja, álljon a hatalmas harang alá, majd elkezd arra lövéseket leadni egy igazi pisztolyból. Az egyik lövedék szerencsétlen módon visszapattan a harangról és Bashkim lábába fúródik, a harang pedig leszakad és foglyul ejti Nenadot. Mikor Bashkimot megkérdezik otthon, ki tette ezt vele, ő annyit mond, hogy egy szerb volt.

„A család ezért bosszút esküszik és tüzet gyújt a szerb enklávénál. Bashkimot azonban mardosni kezdi a lekiismeret-furdalás, hogy a szerencsétlen szerb fiú miatta fog meghalni a füsttől”

Anélkül, hogy többet elárulnánk, fontos jelezni, igazán felemelő filmet láthatunk, ami nemcsak Szerbiában, hanem számos más országban is rengeteg díjjal gazdagította a rendezőt és csapatát.

Az Enkávé ugyanis úgy mutatja be az albánok és szerbek közti ellentéteket, hogy egyik nemzetet sem bélyegzi meg. Ehelyett inkább arra koncentrál, hogy itt igenis emberekről, érző emberekről van szó. Ahogy Vojislav illegális fegyvereket rejteget félelemből, úgy az albánokat is az ösztönös düh hajtja, amikor úgy értesülnek, a másik nemzet fia bántotta a sajátjukat. A szerbek és az albánok a filmben leginkább a történelem foglyai, ami nagyon is élethű kép a mostani állapotokról – a látogató ezt minden pillanatban érezheti Koszovóban.

A filmnek emellett óriási érdeme az is, hogy tűpontosan mutatja be az enklávéban elszigetelt emberek általános elidegenedését a társadalomtól. Nenad, aki később egy belgrádi általános iskolába kerül, nem tud beilleszkedni az osztályba, hiszen ő egészen más környezetben szocializálódott. Az enklávéban a nagyapja volt a legjobb barátja, a kortársai albánok voltak, ami sehogyan sem illeszthető össze a szerb fővárosban élő gyerekek életével.

„Nenad magánya így kétszeres. Az enklávéban gyűlölt szerb volt a kisfiú, de a belgrádi környezetben is idegen maradt”

És végül, ez a film azért is kiemelkedő, mert talán az első abban a sorban, amely hidat kíván építeni az albánok és a szerbek közé. Aki ismeri a koszovói viszonyokat, az pontosan tudja, hogy ez egyáltalán nem könnyű feladat, hiszen Belgrád és Pristina a mai napig nem békélt meg, továbbá mindkét országban vannak olyan politikai erők, amelyek inkább a konfliktus kiélezésében érdekeltek. A művészet azonban igenis képes arra, hogy hidat verjen a két nép közé, különösen akkor, ha a legnemesebb érzelmeinket hívja elő. Az Enklávé ilyen film.

A teljes film itt tekinthető meg.

MEGOSZTÁS

Külpolitikai elemző, közgazdász, politológus. Korábban a Magyar Nemzet napilap, jelenleg a Magyar Hang hetilap külpolitikai újságírója, emellett számos tudományos cikk szerzője. Angolul, szerbül és horvátul beszél. Elsődleges területe a Balkán és annak politikai-gazdasági viszonyai, különös tekintettel az ex-jugoszláv országokra. Másodlagos területe a Közel-Kelet, emellett a világ konfliktus-övezeteivel foglalkozik. Tudományos tevékenységének fókuszában a politikaelmélet áll, ezen belül a politika matematizálási módszereit kutatja.