A háború nemcsak a nemzetközi kapcsolatok rendszerére és a világgazdaságra volt hatással, de az orosz belpolitikában is jelentős változásokat indított el. Bár ezen változások pontos irányát ma még nem lehet biztosan megállapítani, az mindenképpen látható, hogy az orosz politika a háború alatt sem alakult monolittá. Olyannyira, hogy egyesek egyenesen egyfajta „kétpártrendszer” megszületéséről beszélnek.

Kosztur András írása a #moszkvater.com számára

Az orosz politikai elit a közhiedelemmel ellentétben korántsem egynemű, és bár nehezen vitatható, hogy a végső döntést egyetlen személy hozza meg minden fontosabb kérdésben, Vlagyimir Putyin inkább egyensúlyozni látszik a különféle érdekcsoportok között, mintsem minden korlát nélkül uralkodna felettük. A háború előtt leggyakrabban az úgynevezett rendszerliberálisok és a szilovikok (vagy sziloviki), azaz az erőszakszervezetek soraiból érkező, radikálisabb vezetők szembenállásáról lehetett hallani az orosz belpolitikai konfliktusok kapcsán, a két csoport közötti nézetkülönbségek pedig a gazdaság- és államirányítás kérdésein túl a Nyugattal – és persze Ukrajnával – való kapcsolatok jövőjét illetően is megnyilvánultak.

„A Nyugat és Oroszország 2014 utáni elhidegülése a szilovikoknak kedvezett, a háború kirobbanásával pedig úgy tűnt, szinte korlátlanul érvényesül az akaratuk. A hagyományos rendszerliberálisok sorra vesztették el pozícióikat az országban, sokan az emigránsok táborát gyarapították, a szankcióháború pedig pontot tett azon remények végére, hogy Moszkva és a Nyugat a globalizáció és a gazdasági célszerűség jegyében békésen kiegyezhet egymással”

A szembenállás azonban nem tűnt el, csak átalakult, azzal párhuzamosan, ahogy a „különleges hadművelet” elhúzódni látszott. Ennek első jele március végén, április elején volt látható, amikor az isztambuli orosz-ukrán tárgyalásokr, és azok eredményeire (orosz kivonulás Kijev alól, békeszerződés-tervezetek) az orosz radikális közvélemény meglehetősen hevesen reagált. Ekkor jelent meg először a gondolat, hogy az orosz eliten belül van egyfajta „békepárt” – vagy a radikálisabbak szerint egyenesen „vereségpárt” –, amely a konfliktus mielőbbi lezárását szeretné elérni. Nem kis részben anyagi érdekei miatt, hiszen a szankciók számos orosz üzletember és politikus Nyugaton tartott vagyonát érintették.

„Velük szemben emelkedett ki az úgynevezett háború pártja, amelynek képviselői éppen ellenkezőleg, fokozták volna a háborús erőfeszítéseket”

A társadalom legalábbis szellemi és gazdasági mozgósítása mellett érveltek, a Nyugattal való bármiféle kiegyezést Oroszország vereségéhez vezető útnak tekintettek, és bírálták az orosz hadsereg „túl puha” magatartását és azt a hozzáállást, hogy egyesek – szerintük – továbbra is meg akartak felelni a Nyugat véleményének.

Előbbi tábornak nem voltak, és máig nincsenek igazi hangadói, bár egyesek időről időre célkeresztbe kerültek. Így járt például az isztambuli orosz tárgyalódelegáció vezetője, Vlagyimir Megyinszkij, de főképp Roman Abramovics oligarcha, aki a kijevi kivonuláshoz vezető tárgyalásokon, a gabonakereskedelmi megállapodásoknál, és a fogolycserék körül is felbukkant, és a feltételezések szerint sokkal inkább saját vagyoni érdekeit, mint az orosz állam céljait képviselte. Az orosz közéletben persze a kormányközeli politikusok és szereplők közül természetesen senki nem vállalja magára, hogy a Nyugattal való egyezkedés híve lenne, de ha nagyon radikális nézőpontból közelítjük meg a kérdést, akkor a teljes külügyi apparátust is az úgynevezett békepárthoz sorolhatnánk, hiszen annak képviselői folyamatosan a tárgyalások fontosságát hangsúlyozzák az elmúlt időszakban.

„A <háború pártjának> már sokkal jobban felismerhető arcai vannak”

Közéjük tartozik Dmitrij Medvegyev, akit pár éve még inkább a rendszerliberálisok képviselőjének tekintettek az orosz politikai eliten belül, az elmúlt évben tett kijelentéseivel azonban már egyértelműen a „héják” táborát erősíti. A volt elnök és miniszterelnök, aki jelenleg az orosz Biztonsági Tanács helyettes vezetője, elsősorban Telegram-posztjaiban kel ki az ukrán, valamint nyugati vezetés politikája ellen, és fenyegeti őket olykor kétértelmű, máskor teljesen nyílt módon. Szintén aktív Telegramon Ramzan Kadirov csecsen vezető, aki a háború alatt több mint hárommilliós követőtábort hozott össze, és elsősorban azzal vált népszerűvé a közvélemény radikálisabb oldalán, hogy többször is nyíltan bírálta a védelmi minisztérium és egyes tábornokok tevékenységét. Szintén a „háború pártjának” ismertebb alakjai közé sorolható még Jevgenyij Prigozsin, a Wagner-csoport mögött álló üzletember, vagy Zahar Prilepin író, politikus, aki maga is éveken át részt vett a donbasszi harcokban, és aki ma elsősorban a kulturális életben küzd a változásokért.

„Az őszi események természetesen csak még élénkebbé tették az orosz politikai eliten belüli mozgásokkal kapcsolatos találgatásokat. A Harkiv megyei hátrálások óta napirenden van egy esetleges, Washington és Moszkva között köttetett háttéralku témája”

Az orosz politika nyilvános lépései pedig – mint a részleges mozgósítás vagy az ukrajnai területek elcsatolása – éppen arra engedtek következtetni, hogy az orosz eliten belül a radikálisok kerekedtek felül. Ennek jele volt Szergej Szurovikin tábornok kinevezése is a „különleges hadműveletben” résztvevő erők élére, amelyet az említett Prigozsin és Kadirov is nagy örömmel fogadott.

A herszoni orosz kivonulás pedig végképp megkeverte a lapokat. Nem csupán az a Szurovikin kezdeményezte ezt a lépést hivatalosan, akitől egy hónappal ezelőtt a kezdeményezés orosz kézbe történő visszatérését, és újabb területfoglalásokat vártak, de – az eddigi hátrálásokkal ellentétben – a döntés mellett Prigozsin és Kadirov is kiállt.

„Akár megelőzte valamilyen nagy háttéralku Herszon feladását, akár nem, az orosz belpolitikai törésvonalakon és a rendszer struktúráján vélhetően nem változtat”

Így is, úgy is folytatódik majd az úgynevezett békepárt és a háborúpárt szembenállása, amelyek között ráadásul egyes vélemények szerint nem is a háború kérdésében húzódik a legfőbb törésvonal. Szergej Sztarovojtov politológus szerint, aki egyenesen valamilyen informális kétpártrendszer megszületését vizionálja Oroszországban, a „békepárt” az állam és a gazdaság liberalizálása mellett áll, a nagyvárosi értelmiséget és az úgynevezett kreatív osztályt képviseli, ezzel szemben a „háborúpárt” az élet minden területén szigorúbb állami ellenőrzést szeretne, hátországát pedig a vidék és az iparvárosok lakossága jelenti.

„Putyin pedig – véli Sztarovojtov – a szembenállás felett áll, és így a rendszer stabilitásának is ő a biztosítéka”

Utóbbit a közvélemény-kutatások is alátámasztják, hiszen Vlagyimir Putyin támogatottsága az állami VCIOM (Összorosz Közvéleménykutató Központ) és az idegen ügynöknek nyilvánított Levada mérései szerint is 80 százalék körül van. Sőt, a VCIOM vezetője, Valerij Fjodorov egy nemrégi interjújában azt állította, a méréseik szerint az orosz lakosság 60 százaléka Putyin szinte bármilyen döntését támogatná. Egy újabb Kijev elleni támadást éppúgy, mint a béketárgyalások megkezdését. Ez nem csupán azt jelenti, hogy Putyinnak olyan jelentős bizalmi tartalékai vannak, amelybe kisebb kudarcok és a nehézségek fokozódása is „belefér”, anélkül, hogy az a rendszer fennállását veszélyeztetné, de azt is, hogy az orosz elitek részéről valamiféle puccs jelenleg felérne egy öngyilkossággal.

„Márpedig mind ukrán, mind nyugati részről egyre gyakrabban hallani arról, hogy az orosz eliten belül nő a puccshangulat”

Hol a radikálisok részéről várják ezt, akik Putyintól annak kudarcai miatt szabadulnának meg, hogy totális mozgósításba kezdhessenek, hol pedig éppen a békepárttól, amely vagyoni biztonságát félti abban az esetben, ha Putyin a feltételezett teljes vereségig folytatná a háborút.

„Csakhogy, ha ilyen vélemények vannak is az orosz eliten belül, azok vélhetően nem tükrözik a társadalom hangulatát, így egy Putyin elleni fellépésnek – jelenleg legalábbis – teljességgel hiányozna a támogatottsága”

Ráadásul nemcsak a közvélemény akadályozza egy esetleges államcsíny keresztülvitelét, de az elitek említett megosztottsága is. A közigazgatási erőforrások feletti ellenőrzés vélhetően sokkal inkább az úgynevezett békepárt – azaz a kompromisszumban érdekelt csoportok – kezében összpontosul, ellenben a fegyveres erőkön belül értelemszerűen a radikálisok lehetnek jobb pozícióban. A két csoport tehát a jövőben sem a hatalom megszerzéséért fog küzdeni, az ugyanis túl kockázatos lenne, hanem ahogy eddig is, saját álláspontjának a Putyin által hozott döntésekben való minél nagyobb érvényesítéséért. Mindez pedig egészen addig így lesz, ameddig a Putyin iránti bizalom a társadalmon belül nem csökken drasztikusan.

„Ez a helyzet a Nyugat számára is fejtörést okoz, hiszen a radikálisok erősödése adott esetben ugyan megingathatja Putyin hatalmát, azonban kockázatokat is jelenthet a Nyugat számára a háború eszkalációját illetően”

Azt, hogy a Nyugat sem zárta be a kapukat egy esetleges kompromisszum és az úgynevezett békepárttal való kiegyezés előtt, a jelenleg felmerült pletykákon túl az is jelzi, hogy sem a nyugati államokban befagyasztott orosz vagyon sorsa nem dőlt el (annak végleges elkobzása ugyanis elvágná a kompromisszum lehetőségét), sem nagyhatótávolságú fegyverek nem kerültek eddig Ukrajnába (hivatalosan legalábbis).

A fronton túl tehát a háttérben is nagy jelentőségű folyamatok zajlanak le, amelyek éppúgy hathatnak a harci cselekmények alakulására, mint a harctéri események a diplomáciai tárgyalások és belpolitikai folyamatok kimenetelére. Az elkövetkező hónapokban így ezekre is érdemes figyelni – már amennyire lehetséges persze érdemben belátni a diplomáciai egyezkedések és belpolitikai háttéralkuk világába.

(A szerző a XXI. Század Intézet vezető kutatója)