//Két part között az új világba
Választásra buzdító plakátok Chisinauban 2019. január 26-án #moszkvater

Két part között az új világba

MEGOSZTÁS

A húsz évvel ezelőtti emlékképek segítenek megérteni, hogy Moldova miért nem kötött ki még mindig egyik parton sem

Választásra buzdító plakátok Chisinauban 2019. január 26-án #moszkvater
Választásra buzdító plakátok Chisinauban 2019. január 26-án
Fotó:EUROPRESS/Miroslav Rotar/Sputnik

A szocialisták az esélyesei az egy hét múlva sorra kerülő parlamenti választásoknak Moldovában. Egy friss felmérés alapján akár a szavazatok 49,2 százalékát is begyűjthetik. A korrupcióba süllyedt kormányzó demokraták 19,3, míg a Nyugat új kedvencének számító Maia Sandu Cselekvés és szolidaritás nevű pártjából és az Andrei Nastase vezette Büszkeség és igazságból álló ACUM nevű szövetség 19,1 százalékra számíthatnak. Hogy ki alakíthat kormányt, az még a szocialista fölény ellenére sem eldöntött. Mint ahogy az sem, hogy végül sikerül-e a hatalom közeléből eltávolítani a demokraták mögött álló mindenható oligarchát Vlad Plachotniucot. Ugyancsak furcsa, hogy a lakosság 49 százaléka visszasírja a Szovjetuniót. Pedig e chisinaui riport készültekor még a többség lelkesen a Nyugatról beszélt. Vagy legalábbis egy szebb új világról álmodott. Azóta azonban sokan kiábrándultak az úgynevezett nyugatos pártokból, azt pedig már elfelejtették, hogy mit is jelentett a mindennapokban a Szovjetunió. Pillanatkép a moldáv fővárosról 1999-ből. Húsz év távolából visszatekintve így talán az is érthetőbb, miért állnak vesztésre a magukat demokratikusnak kinevező erők.

CHISINAU – „Te jó isten! Milyen szerencse, hogy nem ide születtem!” – csúszott ki önkéntelenül is a számon a chisinaui repülőtér lepattant, a szovjet időkből is az elmaradott vidéket idéző várójába lépve. Aztán már csak magam elé morogtam, megpróbálva helyrehozni udvariatlan botorságomat: „Milyen hamar felejt az ember!”

A látvány azonban valóban egyszerre megdöbbentő és lehangoló volt. Furcsa módon az építkezés miatt lerakott deszkapallók vidították fel még leginkább az embert, mert ezek legalább arról árulkodtak, hogy az EBRD segítségével folyó rekonstrukció befejezésével a letűnt idők inkább már múzeumba illő kellékeit mindörökre kiseprik az új szelek.

Az a korszak azonban túl mély nyomokat hagyott errefelé ahhoz, hogy a függetlenség nyolc éve alatt csak úgy elillanjon. A város elitszállodájába érve folytatódik az időutazás. A már magántulajdonban lévő éttermen kívül szinte ébren is álmodom. Valahol az 1970-es, 1980-as évek Szovjetuniójában érzem magam, az idegesítően túlbonyolított ügyintézéstől az emeleti portáson át a szerény, de tisztes s ma már drága szoba falán a fejem fölött lévő néprádióig minden a múltat idézi.

„Elszakadtunk a régi rendszertől, de nem volt elég tapasztalat, bátorság az új felépítéséhez! – magyarázza Nicolae Chirtoaca kormányszóvivő, akivel a jobbközép Sturza-kabinet bukásának másnapján már nem e minőségében találkoztam. Az utcakép igazolja szavait. A fiatal Moldova olyan régi kis bárkához hasonlít, amely két part között lékekkel viaskodva, ha fogcsikorgatva is, de halad az új világ felé. Erősen magán viseli az elnyomott, háttérbe szorított, a birodalom borpincéjének és veteményeskertjének tartott egykori szovjet köztársaság, s az évszázados örök alávetettség, megkésett fejlődés nyomait. Az ide is betört nyugati áruk ellenére mindenről ordít a szegénység”

A háromnegyedmilliós, mégis meglehetősen provinciálisnak ható Chisinaura esténként meglehetős sötétség borul. Az egykor Moszkovszkajának, ma a törökök elleni sikeres harcai miatt a maga korában rendkívül népszerű, napjainkban a legfontosabb történelmi fogódzóként számba jövő XV. századi fejedelemről, Stefan cél Maréról elnevezett főutcán, a parlament és az elnöki palota környékén néhány pohár finom chardonay után is könnyen megszámolja az ember azt az egyetlen lámpát. A lakásokban is ki-kikapcsolják az áramot, gázt, mivel az állam óriási tartozásai miatt ugyancsak akadozik az energia- import.

Ugyanígy elmaradozik egy ideje már a közalkalmazottak bére és a nyugdíj is. A fizetés amúgy is siralmas. A 70 dollár körül megállapított létminimum mellett a legfeljebb 30 dolláros bér meglehetősen kevés. S hogyan lehet ebből mégis megélni? – Ne feledje, egy vekni kenyér 15, egy üveg vodka 30 centnyi lejbe kerül, s a közműdíjak is csupán jelképesek. Akárcsak a szovjet időkben. Aztán nekem is az utca a harmadik „munkahelyem”. Így azért összejön valahogy a megélhetésre való – avat be az egyik szotyolaárus.

Az ország ipara szinte teljesen leállt, csak néhány vállalat működik, így érthető, hogy az export harmadát a bor adja. Az országot a feketegazdaság működteti, amelynek aránya 70 százalék körüli. A vidék még rosszabb helyzetben van, visszasüllyedt a naturális gazdaság szintjére. A mezőgazdaságban minden maradt a régiben, a kolhozok még sok helyen állnak. A földek szétosztásához szükséges birtoklevelek nyomtatásához most Amerika nyújt segítséget.

– Ma sem elég a pénz, de ahhoz képest, ami öt éve volt itt, olyan, mintha Afrikát hasonlítanám mondjuk Berlinhez! – mondja egy világot járt fiatalember, aki az előbbi informátorom mellett elektronikus cikkeket árul. Most már mások is közbeszólnak. – Persze, legyél csak elégedett! Te is azért vagy az utcán, mert tönkretettek bennünket a demokraták! – vágják oda dühösen, a reformokat szidva, s nem kevés nosztalgiával emlékezve a „régi szép időkre”.

„Az exszóvivő politikai elemzőként valahol logikusnak látja az utca reagálását. – A nép még nem tulajdonos, nem polgár. A totális állam terméke, amely tömegként vezért akar, akitől elvárja a gondoskodást, ahelyett hogy saját erejétől remélné élete jobbra fordulását – mutat rá Chirtoaca”

Az építészből lett 47 éves politikus, politológus azonban a magyar szemmel sivárnak tetsző moldovai valóság ellenére is büszke lehet, hiszen műve, a demokrácia s a piacgazdaság, ha még gyenge is, de már létezik a független Moldovában. A moszkvai puccs kitörésekor, 1991. augusztus 19-én reggel ijedten hívta egyik barátja: „Fuss át Romániába!” Ő azonban maradt, s 27-én független lett Moldova.
Nicolae Chirtoaca pedig a katonai ügyekkel foglalkozó ügyosztály vezetője lett, gyakorlatilag az első védelmi miniszterként ott bábáskodott a moldovai hadsereg születésénél, az első demokratikus kormány tagja, majd az 1992-es, Dnyeszteren túli konfliktus után a csapatszétválasztást vezette. Később Snegur elnök tanácsadója, most szóvivő, egyébként a helyi atlanti tanács elnöke, a Soros-alapítvány vezetője. Hát igen, így zajlott a rendszerváltás Kelet-Európában.

– Mi nem féltünk, hiszen belül, félig moldávként, félig szovjetként, ismertük a hatalom gondolkodását, értettük a birodalom működését, s azt is tudtuk, hogy a Szovjetunió gyenge – idézzük fel a nyolc évvel ezelőtti érzéseket. – Romantikusok voltunk, hittük, hogy jót csinálunk! Generációnk előnye volt, hogy lökést tudott adni akkor, mikor nem lehetett várni, bátran tudott áldozatot hozni, mikor kellett, ezzel reményt adni, s mindezt azért, mert sietett. Az idősebbek már csak biológiai okok miatt sem tudják ezt a ritmust felvenni – emlékezik.

Persze akadtak csalódások is. Liberális pártot hozott létre 1993-ban, mivel szerinte csak a radikális liberális út segíthet egy olyan gazdasági helyzetben lévő országon, mint Moldova. Aztán a nagyvállalatokra alapozva jött a pártegyesülés, s mint mondja, közben felfalták az eszmét. El kellett hagynia a pártot. – Ezt igazán nem bánom, mivel a pártrendszer megszülte a maga „politikai állatvilágát” is. S ebben apróvadnak lenni a legrosszabb. Az átmeneti társadalmakban csak nagyvadnak vagy független politikusnak szabad lenni! Én ez utóbbit választottam – mosolyodik el elégedetten.

„Mindezt hallva nekem azért eszembe jut Napóleon híres mondása a forradalmakról. Moldovában is romantikusok fejében fogant meg, még a hóhérok is kellettek a Dnyeszteren túli válság miatt a megvalósításhoz, no de ki élvezi a gyümölcsét? A nép, mint látjuk, még nem nagyon, azért pedig kár lángolni, hogy mint 1994-ben a hatalomba visszatért nómenklatúra (majd azóta is mindegyik kormány) egyszerűen zsebre vágja a pénzügyi segélyeket”

Chirtoaca azonban mégis elégedett. – Ma azért realistább s felelősségteljesebb a társadalom! S ha nyolc éve a birodalommal, majd Oroszországgal kellett harcolni, most önmagunkkal kell végtelen küzdelmet folytatni a reformokért. S ez a Sturza-kormánynak másfél év alatt is majdnem sikerült, ezért gyorsan megbuktatták – sóhajt fel, a harmadik rend, a középosztály megerősödésében látva a kiutat.

Ezt azonban nemcsak a szovjet múlt, hanem a történelmi tudat hiánya is lassítja. Moldova ugyanis sohasem létezett mint önálló polgári állam. Az identitáskeresés nehézségeiről árulkodik az utcán a román és az orosz feliratok keveredése is. Ebben az etnikai kavalkádban egymással összekapaszkodva lebegnek az olyan mítoszok, mint a régi orosz románcok „ciganka moldovankája”. Mindenből van valami, de semmi sem úgy, ahogy gondolnánk. Az egykor éppen Bukarest ellenében szándékosan russzifikált, s természetesen homo sovjeticusszá darált, ma kétharmad részben románul beszélő lakosság többségében moldovánnak érzi magát. Olyannak, amely hátat fordítva a szovjet múltnak, szabaddá válva megnézte a Pruton túli román testvéreket, s legfeljebb tanulni maradt ott, hiszen rájött, hogy ő más. Barátságosabb, provinciálisabb, nyitottabb, őszintébb és pragmatikusabb. Így aztán megpróbál önállóan boldogulni.

„Az a bizonyos középosztály pedig, ha lassan is, de közben néhány sarokkal odébb már bontogatja is szárnyait. Üdítő és e környezetben meglepő szigetként a „Fekete elefánt” nevű underground klubba már a túlsó partot elérni akaró fiatalok, a napi stresszt farmerban levezetni igyekvő üzletemberek járnak”

– Nem volt más választásom. Vagy csinálok valamit, vagy kivándorlók én is Chisinauból, mint a többi zsidó. Én az előbbit választottam – mondja a 28 éves ügyvéd-tulajdonos, Ruszlan Uszkov.
Itt a szovjet korszak már csak az agyonfirkált, lerobbant, lógó ajtós egykori lépcsőházakat stilizáló vécében érezhető. Egyébként az egész, intemetszobájával, színvonalas műsoraival, kiszolgálásával, teljesen európai. A magyar látogatónak meg külön öröm, hogy ilyen környezetben 80 forintért fogyaszthat egy sört.

Aztán az éjszakában bandukolva ismét szembevág a szomorú valóság. Éjfél is elmúlt már, s a szotyola árus reménykedve még mindig ott didereg az utcán…

MEGOSZTÁS

1961-ben született külpolitikai újságíró, elemző, publicista. A Demokrata és a Magyar Hang hetilapok külpolitikai szakújságírója, a #moszkvater, a szláv világgal és a posztszovjet térséggel foglalkozó portál alapító főszerkesztője. Előtte 28 éven át a lap megszűnéséig a Magyar Nemzet konzervatív napilap munkatársa, 2000-től 2017-ig a külpolitikai rovat vezetője, majd a lap főmunkatársa. A lap utolsó moszkvai tudósítója. Érdeklődési területe a posztszovjet térség, emellett a globális folyamatok. Rendszeresen publikál külpolitikai folyóiratokban, írásai, interjúi időről időre megjelennek a közép- és kelet-európai sajtóban. A Putyin-rejtély (2000) című könyv szerzője, 2009-től a Valdaj Klub állandó tagja. A Metropolitan Egyetem kommunikáció szakának docense. A Tolsztoj Társaság a Magyar-Orosz Együttműködésért Egyesület elnökségének a tagja.