Egy berlini rádióműsorból szerzett tudomást a világ arról, hogy Katyn mellett az NKVD szinte kiirtotta a fogságában lévő lengyel főtiszteket és tiszteket. Az áldozatok számát a különböző becslések 22 és 23 ezer fő közé teszik. A lengyel parlament 2007-es döntése alapján április 13. a katyńi bűntény áldozatainak emléknapja.

Már javában dúlt a II. világháború, amikor a rengeteg borzalmat tartalmazó hírek közül egy olyan tömeggyilkosságra derült fény, ami a valójában mutatta meg, milyen is a kommunista diktatúra, milyen is a sztálini Szovjetunió. 1943. április 13-án a berlini rádió nyilvánosságra hozta a katyńi tömegsírok felfedezését, a szovjet Belügyi Népbiztonság, azaz az NKVD által legyilkolt lengyel hadifogoly katonatisztek holttesteivel. A németek propaganda célokból hozták nyilvánosságra a vérengzés részleteit, hogy bebizonyítsák a világnak és a nyugati hatalmaknak, milyen is valójában a szovjet diktatúra, és kivel kötnek szövetséget, ha Sztálin mellé állnak. Nem véletlenül jelentette ki Joseph Goebbels: „Katyn az én győzelmem.”

„A világ döbbenten állt, a szovjetek tiltakoztak, és azt állították, hogy a foglyokat valójában a nácik végezték ki 1941 nyarán”

Álláspontjuk mellett 1990-ig kitartottak, sőt, utólag kiderült, az ezzel kapcsolatos dokumentumokat Hruscsov utasítására vizsgáló Alekszandr Selepin KGB-elnök 1959-ben még javaslatot is tett a meggyilkoltak személyi adatlapjának és dossziéjának a megsemmisítésére. Ez nem történt meg, így ma már pontosan tudható, mi is történt a szovjet hadifogságba került lengyel katonákkal.

A katyńi vérengzés néven ismert tömeggyilkosságot az SzK(b)P Központi Bizottságának Politikai Bizottsága 1940. március 5-én hozott döntését végrehajtva követték el az NKVD egységei a Szovjetunió területén lévő hadifogolytáborokban raboskodó lengyel – részben tartalékos – tisztek és főtisztek ellen. Az áldozatok számát nehéz pontosan megmondani, de a legtöbb becslés szerint 22 és 23 ezer közé tehető az áldozatok száma.

A legyilkolt tízezreket Katynban, a Tver melletti Mednojében és a ma Harkov elővárosát képező Pjatyihatka erdeiben hantolták el tömegsírokban. Szintén ehhez az eseményhez kapcsolják a történészek annak a 7000 személynek a meggyilkolását, akiket az oroszok Nyugat-Fehéroroszország és Nyugat-Ukrajna börtöneiben tartottak fogva hadifogolystátusz nélkül, jóllehet közel 1000 lengyel tiszt is volt köztük.

Hogy kik voltak az áldozatok? Nos, az ma már bizonyított, hogy a tömeggyilkosságot a szovjetek azon lengyel tartalékos katonatisztek ellen követték el, akik a második világháború kirobbanásakor, 1939 szeptemberében a Lengyel Köztársaság keleti területein védték hazájukat az országba hadüzenet nélkül betörő szovjet agresszor ellen. Ezzel gyakorlatilag lefejezték a lengyel értelmiséget, hiszen tartalékos állományban jobbára a középosztálybeli férfiak szolgáltak. A katyńi áldozatok között egy parancsnok, két tábornok, 24 ezredes, 79 alezredes, 258 őrnagy, 654 százados, 7 tábori lelkész, 300 orvos, 20 egyetemi tanár, több száz ügyvéd, mérnök és tanár mellett több mint száz író és újságíró, valamint 200 pilóta is volt.

„A szovjetek Lengyelország keleti részének lerohanását követően az együttműködést megtagadó vagy rabmunkára alkalmatlannak minősített lengyel tiszteket, összesen mintegy 15 ezer személyt 1940. március 15-éig három különleges táborba vitték: Kozelszk, Osztaskov és Sztarobelszk területére. Egy ideig csak azt tudta a világ, hogy itt vannak, majd hirtelen soha többet nem adtak életjelet magukról”

Mivel sok esetben a tiszti feleségek, családok jól ismerték egymást, ez a tény nem sokáig maradt titokban, és egyre több lengyel ellenállási szerv kezdett nyomozni az ügyben. A szovjet hatóságok azonban mindvégig elutasítottak mindennemű, a felelősségüket felvető feltevést. Sőt, amikor az emigráns lengyel kormány feje Wladislaw Sikorski már 1941 decemberében, egy Sztálinnal folytatott megbeszélés során személyesen is érdeklődött a hadifoglyok holléte felől, a diktátortól azt a cinikust választ kapta, hogy az eltűntek Mandzsúriába szöktek.

Holott pontosan Sztálin tudta, hogy már régóta nem élnek… Ugyanis 1940. március 5-én a Szovjetunió belügyi népbiztosa Lavrentyij Berija egy jegyzéket – 794/B (794/Б) – küldött Sztálinhoz, amiben leírták, hogy a Nyugat-Fehéroroszországban és Nyugat-Ukrajnában lévő és a börtönökben raboskodó lengyel hadifoglyok a szovjet hatalom elkötelezett ellenségei és a megjavulás reményével nem kecsegtető személyek. Ezért az NKVD indokoltnak tartja mind a 14 700 hadifogoly és 11 000 rab agyonlövését. A jegyzék három jóváhagyó aláírást tartalmaz: Sztálin mellett Kliment Vorosilovét, Vjacseszlav Molotovét és Anasztasz Mikojanét.

A jegyzékkel összhangban, az SZKP Központi Bizottságának Politikai Bizottsága kiadta P13/144 számú határozatát, amelynek szövege – konkrét számok közlése nélkül – teljes egészében megegyezett a Berija által megfogalmazottakkal. Március 14-én az NKVD Gazdasági Főigazgatóságának vezetője, Kobulov szobájában tanácskozásra került sor, amelyen az NKVD szmolenszki, kalinyini, és harkovi területei vezetői és helyetteseik voltak jelen, valamint az NKVD területi katonai parancsnokai. Március 22-én őket bízták meg a hadifoglyok meggyilkolásával. Ugyanaznap Berija kiadta a 00350-es számú parancsát az „USZSZK és a BSZSZK börtöneinek kiürítéséről”. Április 1-jén Moszkvából megérkeztek az első névsorok: az Osztaskovban lévő táborra vonatkozó utasítások, összesen 343 személy nevével. Ez volt a „börtön- és táborkiürítési akció” kezdete.

A konvojok vasúton, körülbelül egy nap leforgása alatt, Szmolenszken át Gnyezdovo állomásig vitték az áldozatokat, majd innen autóbusszal szállították őket a gyilkosság helyszínére. Itt a fiatalabb, erősebb tiszteknek a fejükre húzták katonai kabátjukat, kezüket pedig szovjet gyártmányú, egyenlő hosszúságra darabolt kötelekkel kötötték hátra. Valamennyiüket közvetlen közelről, tarkólövéssel, 7,65 mm-es kaliberű Walther PP típusú pisztollyal lőtték le. Egyes áldozatokat jellegzetes, négyszögletes szovjet szuronnyal is átdöftek.

„A szövetségesek tudomást szerezve a vérengzésről, valamint a valódi tettesekről, felelősökről, semmit sem tettek. Magáról a mészárlásról Churchill brit kormányfő és Roosevelt amerikai elnök is értesült, a szovjetekkel való jó viszony fenntartása érdekében azonban nem emelték fel szavukat”

1944-ben Roosevelt elnök különleges követként megbízta George Earle korvettkapitányt, hogy készítsen beszámolót a katyńi eseményekről. Bár a diplomata meggyőződött róla, hogy a szovjetek követték el a mészárlást, az elnök elvetette a jelentést. Sőt, a katyńi mészárlás ügyében vizsgálódó amerikai kongresszusi bizottság már 1952-ben megállapította, hogy nem férhet kétség a szovjetek felelősségéhez és „a világtörténelem egyik legbarbárabb nemzetközi bűncselekményének” bélyegezte a mészárlást.

A testület azt javasolta a kormánynak, hogy nemzetközi törvényszék előtt szembesítse a Szovjetuniót a szörnyűséggel, ám a Fehér Ház néma maradt. A londoni emigráns lengyel kormány ugyanakkor hitelt adott a német értesüléseknek, mire Sztálin a németekkel való kollaborációval vádolta meg a lengyel vezetést, és minden kapcsolatot megszakított velük. A szovjet diktátor 1943-tól 1946-ig összesen 10 koncepciós pert rendezett annak bizonyítására, hogy a németek felelősek a gyilkosságokért. Több tucat német katonát – főként tiszteket, többek között 18 tábornokot – akasztottak fel a mészárlásban való részvételért. A leningrádi koncepciós per egyik vádlottja, Arno Dührer elismerte nem létező bűnösségét. Ennek köszönhette, hogy kivégzés helyett 15 évi kényszermunkára ítélték.

„Az akkor még létező Szovjetunió 1990-ben végül elismerte, hogy a sztálini vezetést terheli a felelősség a mészárlásért”

Az orosz hírügynökség, a TASZSZ 1990. április 14-én közleményében a szovjetek hivatalosan bejelentették, hogy a katyńi gyilkosságokért a Szovjetuniót terheli a felelősség. Ugyanakkor Szergej Frigyinszkij legfőbb katonai ügyész még 2010 nyarán is hangsúlyozta, nem lát okot arra, hogy az 1940-es tömegmészárlások során megölteket a politikai megtorlások áldozatainak minősítsék és rehabilitálják.

A tömeggyilkosságot megrázó hitelességgel mutatja be Andrzej Wajda lengyel rendező Katyn című alkotása melyet 2008-ban a legjobb külföldi filmnek járó Oscar-díjra jelöltek. Wajda filmje a második világháború alatt történt katyńi mészárlás történetét meséli el, amikor a szovjetek több mint tizenötezer elfogott lengyel tisztet és civilt – köztük Wajda édesapját – ölték meg egy erdőben. Az 1940-ben meggyilkolt emberek holttesteit rejtő tömegsírokat a német hadsereg fedezte fel 1943-ban.

Wajda megrendítő hitelességgel ábrázolja a 66 évvel ezelőtti eseményeket. A történet túlmutat a fogva tartott, kétségbeesett, életben maradásukban az utolsó pillanatig reménykedő katonák sorsán, velük egyenrangú, sőt hangsúlyosabb helyett kapnak a filmben feleségeik, testvéreik, szüleik, akik öt évig semmit sem tudtak és semmilyen hírt nem kaptak szeretteikről. A dráma szinte végig néma csendben, zenei aláfestés nélkül zajlik. Minden jelenet és történet önmagában is katartikus, beleértve a sokkoló végjátékot.

A sztálini rendszer által elkövetett tömeggyilkosság nemcsak a lengyel hadsereg és a lengyel családok tragédiája, hanem minden olyan közép-európai nemzeté is, amely az azt követő évtizedekben a kommunizmus alatt szenvedett. Kijelenthető, hogy Katyn esszenciálisan jelenítette és jeleníti meg a kommunizmus minden barbarizmusát, embertelenségét és tisztességtelenségét.