Pető Zoltán gondolatai a #moszkvatérnek a margón kívülre

„Mikor igazat mondani veszélyes, hazudni pedig szégyen – mondj el egy viccet!”

(Shayat Cout Pho)

Az én mostani viccem így szól: Időben kezdj el összeveszni barátaiddal, rokonaiddal, szeretteiddel, hogy megspórold a karácsonyi ajándékok tetemes kiadásait! Tudom, ez gonosz gondolat (vicc), és senki ne vegye akár megfontolásra sem fejébe, nemhogy komolyan, a körülmények hozták ki belőlem is a cudart. Hiszen tudjuk jól, hogy ajándékozni öröm, ajándékot kapni pedig felelősség. Ha azt hisszük, ingyen sajt csak az egérfogón van, akkor gondoljuk csak át, mi minden kötelezettséget ró majd ránk egy óvatlanul elfogadott ajándék. A lelkiismeretről nem is beszélek, ami azonnal el kezd furdalni, amint felbontjuk a csomagolást. Megérdemlem? Tudom-e viszonozni? Nem túlzás-e elfogadni egy ilyen meglepetést? Vagy éppen az ellenkezője, nem igaz, hogy egy ilyen semmiséggel kidöfték a szemhéjam! De ne feledjük, a (gyermeki tőről fakadó) tiszta öröm is létezik ám! Az a fajta örvendezés, amely mellőzi az iménti kérdéseket, s csak pusztán az elégedettség érzésével tölt el bennünket. Igaz, ekkor is jó, ha vigyázunk, hogy a körülöttünk lévők rendesen tapasztalják ám meg, hogy én örülök, hisz ennyit elvárhatnak azért a kedveskedésért, kiadásért, utánajárásért, ami e gesztust körül övezi.

„Lépjünk ki a családi kötelékekből, és sétáljunk át csak úgy ki a szabadba, a közéletbe. Na, ott aztán szembe kerülhetünk az önzetlen és önző ajándékozás széles skálájával”

A teljesség igénye nélkül sorolom: prémium, bónusz, jutalom, grátisz, felajánlás, segély, alamizsna, adomány, hozzájárulás, támogatás, dotáció, segedelem, hálapénz, uzsora, nyereményjáték, THM, kamatadó, törlesztési moratórium, ár-sapka, és rezsisál – s lassacskán ide fogjuk sorolni a (jól megszolgált) nyugdíjat is. Főleg ilyenkor, ünnepek táján, micsoda öröm, ha beállít a postás azzal a vékonyka cetlivel. (amely kivételesen nem sárga) Hát még, mikor a végrehajtó csönget ránk és közli velünk, hogy nem a TV-t viszi, hanem hozott egy kis fa alávalót, mondjuk egy kosár elodázott kamatot és törlesztési részletet, megfejelve valami horribilis negatív hozammal. Tapintatosan (mintegy kegyeletből) azért a kézbesítéskor megjegyzi, hogy a kosár tartalmát csak jövőre szedjük ki a fa alól, hátha addigra beérik – és különben is, ne rontsuk el az ünnep varázsát.

„El kell fogadnunk, hogy karácsonykor mindenki jót akar – többnyire önmagának”

Ne gondoljuk azonban, hogy ez önzőség, esetleg egoizmus! Fogadjuk el magyarázatképpen, hogy ha valaki elégedett és rendet tapasztal, ott belül a lelkében, az sokkal megértőbb a környezetével. Elfogadóbb és hajlamosabb a szeretet nyújtásra, mint az, aki darabjaira szétesett, békétlen, háborgó. Tegyük tehát e jeles napok előtt rendbe, mindenekelőtt önmagunkat! Miként fogjunk hozzá a rendcsináláshoz? A legegyszerűbb módszer, ha megkeressük azt az ösvényt, amelyen eljuthatunk az énhez. Ne gondoljunk egyből a spiritualitásra, terapeutára, kuruzslóra, sámánra, esetleg tudatmódosító ajzószerekre, vagy a templomi gyónásra/feloldozásra! A Fenét!

Egyszerűen keressünk egy nyugodt (jelképes) sarkot, ahol feltehetjük magunknak a kérdést: ki a fene vagy te egyáltalán itt bennem!? Ha egyből nem kapunk választ, ne kezdjünk el aggódni, hisz meglepő volt a kérdés, senki nem készült rá. Szedjük össze magunkat és gondoljuk át jól a választ. Alaposan, hiszen rendesen beégünk, ha elhamarkodottan próbáljuk elbagatellizálni a helyzetet. Körültekintően vegyük számba a szóba jöhető érveket, kifogásokat – pro és kontra. Amint megfogalmazódott bennünk a visszajelzés, vegyünk egy mélylevegőt és bölcsen hallgassunk. Uralkodjunk magunkon, hiszen olyan tények birtokába kerültünk, amit nem lehet csak úgy egyszerűen szélnek ereszteni. Raktározzuk el, fagyasszuk le kis porciókban nehéz időkre, mikor jóval nagyobb szükség merül fel a józan megítélésre, a határozott állásfoglalásra. Ekkor pedig vegyük észre, hogy mennyire megkönnyebbültünk – magától a tudattól, hogy tisztáztunk önmagunkkal egy kérdést, amire csak mi tudjuk a választ. Keljünk fel együltő helyünkből, mosolyogjunk a világra, nyissunk meg egy üveg-ablakot, és higgyük el, hogy a világ magától változott meg irányunkba, s mi ennek egyedüli haszonélvezői vagyunk.

„Amennyiben sikerült eljutni eme pontba, azon kapjuk majd magunkat, hogy örömmel kapunk ajándékot, s önzetlenül viszonozzuk”

Ne feledkezzünk meg azonban arról sem, hogy a karácsony alapvetően nem azért van, mert nincs hol tárolni a rengeteg kivágott karácsonyfát, s a boltok nem tudnák hova tenni mindazt a kacatot, ami még a blekfrájdéj után rajtuk maradt. Arról sem szól ám, hogy megmutassuk a szomszédoknak, mennyivel több áramot tudunk elsziporkázni a ház körül.  Nem – a karácsony kérem egy vallási ünnep! Tudom, mindenki ismeri a Kisjézuska történetét, aki pont e pár nap valamelyikén látta meg a jászolt, s a pókhálót az istállóban. A pásztorok dalra fakadtak jódolgukban, a kisangyalok cikáztak fel-le – akkor még nem ajándékokkal. Mária is örvendezett, hiszen sikerült tisztáznia József előtt a már-már családi perpatvarba torkolló félreértéseket.

Szóval, így lett bevésve a kalendáriumba – ami éppen abban a pillanatban vette kezdetét – e pár nap, mint a szeretet, az öröm és a békesség együttese. Az Isten fia pedig eljövetett – persze, csak a keresztényeknek. Mindenki más, úgy véli, hogy az igazi Kisjézus még várat magára. Az, aki anno megszületett, csak egy alterego, vagy valami huncut tréfa, amit akár üzleti, vallási esetleg egyéb érdekből/haszon mentén ötöltek ki furfangos menedzserek. Azon a napon indult el hódító útjára a Faith-based marketing – A hitalapú marketing is. (a vallási hit integrálása a marketingbe és az üzleti életbe) De erről most ne essen több szó, ne anyagiasodjunk el! Meglehet, a másban hitet keresőknek van igazuk, de mi jól érezzük magunkat így, ezzel a Kisjézussal és az ajándékok milliárdjaival, amiket világszerte szétszór (a mi pénzünkből) születése napján. Az egyház pedig, kisded (s ennek felnőtt, keresztes változata) logóval a zászlaján körbe zarándokolja a földkerekséget. Isten szolgái osztják univerzum-szerte az áldást.

„Kell ennél több? Igen kérem, ezt hívják úgy, hogy sikertörténet. Az a kis csecsemő, ott a jászolban, álmodni sem mert arról, hogy napjainkra igazi márka-védjegy (brand) lett, s még a naptárat is hozzá igazítják”

Bevallom, a bibliai elmondásokkal kapcsolatban elég sok dolgot nem értek, de annyit elmagyaráztak nekem, hogy azon vastag könyv, szinte minden mondata szimbolika. Egyszóval, tömör összefoglalása a történéseknek. Gyerekkoromban például egyből helyre tettem a lángos csillag jelképes mivoltát is – mikor a Balatonnál sorban álltunk a sütöde előtt… Azt azonban eleddig még (számomra) senki meg nem fejtette, hogy mifenét lábatlankodtak ott a három királyok a szülés körül, mikor nem is értettek hozzá? Miért éppen mirhát, tömjént és egyéb arany-fazekas értékeket toltak Boldizsárék az istállóba, mikor a József családnak egy rendes fekvőhelye sem volt, s Mária, a higiénia teljes mellőzése mellett, az állatok között, a szalmában volt kénytelen világra hozni gyermekét. Valami olyan érzésem támad, mint mikor a gazdag néni lujivuton táskát ajándékoz a szuterénben nyomorgó 5 családosnak. Tegyük fel, kifesthették volna a helyiséget, szerezhettek volna valami ágy alkalmatosságot, kiterelhették volna az állatokat, a gyermekholmikról már nem is beszélek – nem, ezek kérem csak örvendeztek ottan, mígnem Mária megelégelte az alkalmatlankodást és kitessékelte őket.

„Számomra örök talány marad egyébiránt az is, mi lehet az oka, hogy éppen a zsidók várják még ma is a messiást, mikor a keresztények másik fele már látta annak eljövetelét, nem másban, mint egy zsidó gyermekben?”

A napokban olvastam tudományos írásban, hogy Isten nem más, mint az az alkotó erő (rendező elv), amely a világegyetem törvényszerűségeit létrehozta. (az más kérdés, hogy ki vagy mi hozta létre az alkotó erőt…) Ezek szerint szó sincs itten nagy-szakállas felhőlakóról, aki hét napon át szorgoskodott, és időtlenül tengeti napjait, kinek jobbján a felnőtt és megkínzott Kisjézus üldögél, és így kombóban ítélkeznek eleveneken s holtakon? Benyomást gyakorolt rám az írás, s nyomban ki is egészítettem magamban, hogy ekkor pedig a hit nem más, mint az, hogy mindezen teóriát, vagy ennek templomban elhangzott ellentétjét magadévá teszed. Ha ezen felismerések valamelyikén túl vagy, akkor pedig könnyen rájöhetsz, hogy az isteni sugallat nem fentről jön, hanem benned fogalmazódik meg az által, hogy elmélyedsz magadban és ráeszmélsz ezekre a törvényszerűségekre és összefüggésekre. (ugye mondtam! – a csöndes sarok elmélet!)

Még, mielőtt elvonulnánk elmélkedni, a meglepetés erejével vigyünk magunkkal egy friss hírt is: az angliai Cambridge egyetemhez tartozó Trinity College dékánja – bizonyos Dr. Michael Banner – szárnyai alá vette azt a felvetést, miszerint a Názáreti Jézus (I.N.R.I. – Iesus Nasarenus Rex Iudaeorum – Názáreti/Nazoreus /Nazireus Jézus, a zsidók/júdeaiak királya) transgender volt. A korszakalkotó (bár első hallásra töketlennek tűnő), szenzáció-hajhász gondolat abból a megfigyelésből nőtte ki magát, hogy az Isten fiát ábrázoló festmények (szinte) egyikén sem domborodik ki Krisztus férfiassága. Mi több, éles fürkész (már-már röntgen) szemek még női nemi szerv rajzolatait is véltek felfedezni Krisztus tunikáján. Bravó! Már előre félek, hogy hamarosan az LMBTQ+ zászlajára fog kerülni, s minden alkalmazottja sorstársának fogja vallani a keresztény Isten keresztény fiát.

„Én azért bízok abban, hogy a templomok csendje, a vallás áhítata, az ünnep szentélye soha nem cserél helyet holmi trendi vonulatokkal”

Azt hiszem, most jött el az ideje annak, hogy feszegessük a kérdést – miként került strucc a karácsony ünnepi asztalra!? Általam. Ugyanis én citáltam ide, azon egyszerű okból kifolyólag, hogy megfigyelhessük, miként dugja fejét a homokba. Az eset tanulmányozása során vegyük kérem észre, hogy milyen szerencsés állatról beszélünk, hisz ezzel a frappáns mozdulattal számára megszűnik a világ minden búja, bánata, energiaválsága, olaj-plafonja, harci zaja, acsarkodása, hegemónia- és hatalomvágya, zöld és fekete mozgalma, mássága és demokratikus jövőképe – legalábbis, arra a pár percre, míg odalent van a feje. A zseniális felismerésen fellelkesedve, azt javaslom tehát, hogy a hálaadási pulyka szimbólumán tovább haladva, a karácsony-ünnepi asztalra tegyünk ki mindenki elé egy közepes nagyságú piros, zománcozott füles-lábast (nem baj, ha levert, kopott), tele homokkal. Jézus emlékezete, a vacsora és pohárköszöntő előtt, úgy kollektíve mindenki dugja bele fejét az adott edénybe. Szertartásosan érezzük át, micsoda élményben van része a struccnak – abban a pár percben. Amint újra kinyitjuk szemünket és papírzsepivel kitöröljük a könnyekkel összemosódott homokot, figyeljünk fel a körülöttünk elterebélyesedett csendre. Figyelmünket fordítsuk a világ felé, s érzékeljük meg miként indul be újra a zakatolás, indulnak meg a tankok, tankerek, rakéták, anyósnyelvek, pénzcsörgések és egyéb, a közrend megzavarására alkalmas zajok. Majd tegyük szépen el a lábaskánkat (ne túl messze!) s éljünk abban a tudatban tovább, hogy bármikor beledughatjuk fejünket, hiszen már ismerjük a művelet lényegét és a procedúra élményében is részesültünk. Higgyék el, a közeljövőben számtalanszor eszünkbe fog jutni – nem a strucc, hanem – a piros füles-zománcos.

„A tárgyilagosság kedvéért azért jelzem – bár, meglehet csalódást fogok okozni –, hogy tudományos megfigyelések rájöttek, mit is keres valójában strucc feje a homokban”

A mondás még az ókori Rómából ered. (Caius Plinius Secundus Maior római író) Metaforaként arra az emberre használják, aki elrejtőzik a problémái elől, ahelyett, hogy megoldaná azokat. A felületesnél alaposabb megfigyelések viszont azt igazolták, hogy a strucc – fészke nem lévén – földbe ásott lyukba rejti tojásait. Időről-időre pedig – fejét bedugva az odúba – csőrével megforgatja őket, hogy azok egyenletesen melegedjenek fel. Szóval, e hatalmas, elcsökevényesedett madárka esze ágában sincs elmenekülni a gondjai elől – pusztán az anyai gondoskodás vezérli.

Biztosan nem csak én vettem észre, hogy annak rendje-módja szerint kezd minden a feje tetejére állni. Mára a hiteltelenek lettek a nyerők – rajtuk semmit nem követelhetnek a bankok. A pofátlanság egyre nagyobb teret hasít ki a közéletben. (rászorultságodtól függően állam és polgárai letépkednek belőled egy-egy darabkát) A tisztesség vándorútra kelt, s lassacskán kivonul a köztudatból, helyét átveszi megélhetési tülekedés.  A WC papír és a farhát árát hamarosan unciánkét (1 uncia = 28,3495 gramm) fogják meghatározni. Homo ipse lupus est – Ember önmagának farkasa lesz. Kutya idők járnak, és a körülményekhez semmi köze az ebtenyésztőknek. A hideg pedig nem tehet semmiről. Ő csak jön, mint általában szokott ezekben a napokban. Mi pedig ne csodálkozzunk, hiszen úgy kezdődött, közöltük: – nem kell! Erre megsértődtünk, mert nem adott. Majd, megszívtuk, mert nincs – de megérte! Azért én bízok benne, hogy hamarosan valaki azt is elárulja, hogy mindez miért is!?

„Tudom, nincs itten az ideje, hogy negatív morfondírozzunk. Javaslom tehát, az idei karácsonyt úgy várjuk, mint még eddig soha, hiszen mindannyian összezavarodtunk, felborult a kollektív intim szféra”

Ugye, nem akarunk mi, emberek ilyenek lenni, amilyenekké mégis lettünk!? Le szeretnénk már tenni minden, haragból faragott szúró, ütő és éles szerszámot a kezünkből, lejjebb szeretnénk tekerni a hangerőt, feljebb a fűtést. Be szeretnénk fejezni minden megkezdett mondatot, melyek végére ez idáig képtelenek voltunk pontot tenni. Csak valahogy nem találjuk az igyekezeti irányt, pedig annyira szeretnénk tenni már valami jót is. Mind e közben pedig nem vesszük észre, hogy a düh és a harag (mint a legjobb zsírégető) kiégeti belőlünk magát az embert…

Kanyarodjunk tehát vissza önmagunkhoz és az idei évvégi ünnepeken is tegyünk úgy, mint szoktunk. Viselkedjünk úgy, mintha Covid előtt lennénk, esetleg játsszuk el azt, amit tíz év múltánra vizionálunk. Két fontos teendőről pedig ne feledkezzünk meg: reménykedni és spórolni. Sőt, a kettőt, akár egyszerre is művelhetjük. Figyeljünk oda, hogy a kétségbeesés és a pánik elkerülje kezünk ügyét! Javaslom, az idei fa alá pedig tegyünk egy füllyukasztásra szóló ajándékutalványt és bizakodjunk, hogy nem nő be addigra, mire összeáll a pénz briliáns fülbevalóra is.

„Készül ugyanis az új komfort zóna. Meglehet szűkebb lesz, tán’ még savanyúbb is – de a miénk. Legalábbis úgy fogják éreztetni velünk”

Előre a tekintetekkel, s ne feledjük, mielőtt a kardot feltalálták, a kardfogú tigris is egyszerű tigris volt, amely nem hasonlított semmi más állat-társára. És ugye ismerjük a Két Kismalac meséjét? – a harmadik sajnos nem érte meg a karácsony végét, citromot vett a szájába és a békesség érdekében felfeküdt a jó meleg, párolt káposzta ágyra – az ünnepi asztal közepére.

Vallási ünnep lévén, fogadjanak el tőlem egy gyakorlati tanácsot is: Ha megfelelő mennyiségű szentelt vízzel leöntjük a televíziót, az ünnepek alatt teljesen más színben fogjuk látni a világot! Talán rózsaszínben…

„Mivel itt az ideje annak is, hogy a jövőbe kiáltsuk jókívánságainkat, így én is kívánok a kedves olvasómnak mindent, amit önmagának kíván! Legfőképpen pedig azt szeretném, ne legyen igazam! – azokban az eljövendölésekben, amelyeket az év során osztottam meg önökkel és negatívan vetülnének ki életünkre…”

Így a végére pedig egy igen elgondolkodtató orosz mesét osztok meg – nem azért, mert rossz véleményem van a mai fiatalságról, hiszen ők is annyi félék, ahányan vannak. Apropó! 2022.11.20-tól nyolc milliárdan üljük körül az Úr képzeletbeli karácsonyfáját!

Egy kisfiú, igen szeretett volna karácsonyra egy biciklit. Szüleinek sajnos nem volt pénze rá, elvitte a jóságos törlesztős bácsi. Édesanyja azt javasolta, írjon levelet Jézuskának, hátha sikerül vele megegyezni, s valami csoda történik.

A srác nekiült, papírt, tollat vett és elkezdte:

Kedves Jézuska, ígérem, hogy az elkövetkezendő évben jó leszek… Ekkor beugrott neki, hogy ez azért elég durva ígéret, és meglehet, nem is fogja tudni teljesíteni. Eltépte hát a papírt, s újat kezdett:

Kedves Jézuska, ígérem, hogy kb. egy hónapig nem leszek rossz… Ez sem megy, gondolta, s ismét újra kezdte a levélírást:

Kedves Jézuska, egy hétig tuti nem csinálok balhét… Ekkor azonban rájött, hogy ez is nagy terhet róna rá. Felugrott, elsodort a közeli templomba. Lekapta a pulpitusról a Mária szobrot. Hazacipelte, majd ismét papírt, tollat ragadt:

Jézus, ha látni szeretnéd anyádat, 24-én estére készülj egy biciklivel!