//Lőporszagú karácsony
Karácsonyfát díszítenek Kijev belvárosában 2022. december 23-án #moszkvater

Lőporszagú karácsony

MEGOSZTÁS

Beárnyékolja a karácsonyt a szomszédban dúló háború. Egyre többeknek jut eszébe már a csillagszóróról is a rakéták becsapódása. A jelen miatti félelem, és a jövő miatti aggódás lett úrrá a világnak ebben a térségében. A pandémia után újabb csapás forgatta fel az életünket, űzte el nyugalmat, a biztonságot az életünkből. Ezen a napon azonban álljunk meg egy pillanatra, hagyjuk magunk mögött a gyűlölködő világot, és gondoljunk azokra, akik nálunk is többet szenvedtek ebben az őrült esztendőben. Becsüljük meg a békét, és ne feledjük, akár mi is kerülhetünk ilyen helyzetbe!

Karácsonyfát díszítenek Kijev belvárosában 2022. december 23-án #moszkvater
Karácsonyfát díszítenek Kijev belvárosában 2022. december 23-án
Fotó:EUROPRESS/Danylo Antoniuk/ANADOLU AGENCY/AFP

Mindig felkapom a fejem, ha Budapesten orosz szót hallok, s az idén szinte nincs olyan nap, hogy ne jönne szembe velem az orosz nyelv. Kutyasétáltatás közben, a boltban vagy a közeli ismert bevásárló központban, a szomszédos pályaudvar környékén. A szomszédban dúló háború elől menekültek keresik a helyüket a felfordult világban. Az ő világuk nem felfordult, hanem egyenesen összeomlott. Döntő többségükben nők, gyerekek és fiatalok.

„Ukrajnából jöttek, leginkább egy-két bőrönddel, kisgyerekekkel, de vannak, akik a kutyát is magukkal hozták. Homályos tekintettel, megtörten, elcsigázva ismerkednek az új élettel, a többség készül tovább, de addig is próbál valahogy fennmaradni”

Most nem azokról beszélek, akik drága Mercedesekkel, Audikkal érkeztek, és legnagyobb gondjuk, hogy a kimentett pénzüket miként fektessék be. Nem azokról, akik Nyíregyháza környékén felvásárolnak mindent, ami eladó. Akik életerős férfiak, és elméletileg a fronton lenne a helyük. Ők azonban most is feltalálják magukat, és gyorsan kivásárolták magukat. Ha beléjük botlunk, némi fogalmat kaphatunk a keleti szomszédunkban alaposan elhúzódott vadkapitalizmusról, és a korrupció méreteiről. Hiszen ők csak a kis halak, a nagyokat nem látjuk a budapesti utcákon. S persze, azok sem az együttérzést erősítik bennem, akik az áldozat szerepét tőkésíteni akarják, és az elnökkel az élen agreszívan követelőznek. Nem, azok csak továb rontják azok helyzetét, akikről szólni szeretnék.

„Azokról beszélek – a többségről –, akiket elűzött a háború, és fogalmuk sincs arról, mi lesz életük munkájával összekuporgatott javaikkal, hogyan nevelik fel a gyermekeiket, mit hoz a jövő”

A minap a nyugati határ felé utazva egy ilyen csonka családdal hozott össze a sors. Egy harmincas éveiben járó anyuka ült szemben a vonaton két iskolás korú gyermekével és három ormótlan útipoggyászával. Kolozsvári pihenővel Bukarestből jöttek, és Lengyelországba tartottak. Nem igazán értettem, hogy miért Bécsen keresztül. De ez volt a legkisebb gondjuk. Úgy két hónapja hagyták el Kijevet, mikor az orosz erők elkezdték lőni az energetikai infrastruktúrát. – Nincs villany, fűtés, jön a hideg, szétfagynak még a vízvezetékek is, nem maradhattunk tovább – mondja fáradtan, megtörve az anyuka, és csendre inti a kislányt, aki lelkesen mesélné, hogy miként tanultak az óvóhelyen.

„A hölgy azonban szűkszavú, érthető módon bizalmatlan. Úgy beszél arról, hogy repkedtek a város felett a rakéták, mintha a legtermészetesebb dolog lenne”

– Magát a város nem lövik, csak az energetikai infrastruktúrát. Az elosztó központokat, vezetékeket, trafókat, vízműveket – részletezi egykedvűen. A kislány felbátorodva sztorizna még, de az anyuka megint leinti. Megöleli a két gyereket, és üveges szemekkel bámulja a tájat. Tekintetében benne van az elmúlt hónapok minden keserve, a hontalanná válás, a kilátástalanság. Még elmondja, hogy az otthon maradt apa szerencsére nincs a fronton, a tűzszünet esélyét feszegető kérdésemre pedig csak legyint. – Nem lesz itt egyhamar béke! – mondja maga elé, hozzátéve még, hogy nem akarja azt most egyik oldal sem. Aztán mintha megijedne a saját bátorságától, megint visszahúzódik. Szavaiból érzem, hogy sem az ukrán hatalomról, sem az oroszokról nem akar véleményt mondani. Elég a maga baja. Nem tetézné. Kicsit el is szégyellem magam, hogy kibújt belőlem az újságíró, és nem firtatom tovább a dolgot.

„Végigfut az agyamon, hogy éjjel még az úgynevezett kritikus infrastruktúra bénításának hatásait elemeztem, mint egy sakkjátszma következő lépését, most meg szembe jön velem a kegyetlen valóság. Itt ül velem szemben három ártatlan ember, akik e lépés következményeként vették a nyakukba Európát. S akkor még nem beszéltem azokról a szenvedőkről, akiket a nyugati világban egyáltalán nem emlegetnek, a Donyeckből az ukrán tüzérség rakétái elől kelet felé menekülőkről”

Szándékosan nem úgy fogalmazok, hogy szembe jött velem a háború, mert arról nekünk fogalmunk sincs, hogy milyen az, amikor a sötétben ülsz, pulóverben, kabátban, és hallod a rakéták sivítását. S ez még nem a front, hanem „csak” Kijev, ahol úgymond normális mederben folyik az élet. Persze, a háborúhoz képest.

Láthatóan nem tudják a nyugati politikusok sem, hogy milyen is egy háború. Ha tudnák, akkor nem fajultak volna idáig a dolgok. Abba belegondolni sem merek, hogy nagyon is jól tudják, mivel jár egy háború, csak az érdekeik mást diktálnak. Kohlék nemzedéke még emlékezett a második világháborúra, és nagyon vigyázott arra, hogy ne kelljen még egyszer hasonlót átélnie. Bennük talán még megszólalt volna a vészcsengő, hogy baj lesz abból, ha a Donbasszban az ukránok lövik a civil lakosságot, vagy az odesszai szakszervezetek házában rágyújtják azokra a honfitársaikra az épületet, akik másképp látják a Majdant. S talán ahhoz sem asszisztáltak volna, hogy elűzzék a törvényesen megválasztott elnököt, és ismeretlenek a tömegbe lövöldözzenek Kijev központjában. Jó eséllyel felfogták volna azt is, hogy mivel jár, ha az oroszok orra alá tolják a rakétáikat.

„Ezen azonban már kár sopánkodni. Az oroszok nem vártak tovább, és megtámadták Ukrajnát. Európában 1945 óta nem látott háború dúl, amelynek egyáltalán nem látszik a vége. Mindenki azt hiszi, hogy győzhet, és eszébe sincs a békéről tárgyalni. Közben a frontokon halnak a katonák, a pusztuló Ukrajnából milliók menekülnek, ki nyugatra, ki pedig keletre, Európa pedig az inflációtól szenved, szegényedik”

Ott tartunk, hogy még karácsonykor sem hallgatnak a fegyverek. Az első világháborúban ilyenkor legalább még a fronton is megölelték egymást az egymással farkasszemet néző bakák. Ma tombol és mindent elborít a gyűlölet. Az hazájukat védő, az áldozati szerepbe azonban kissé magukat túlságosan beleélő ukránok a fenyőfa alá Patriotokat kaptak az amerikai nagybácsitól, a birodalmi gondolkodástól vezérelt, az elhúzódó háborúba azonban akaratukon kívül belecsúszó – ez persze nem menti fel Moszkvát az agresszió felelőssége alól – oroszok meg jobb híján döntő támadásra készülnek. A morális felsőbbrendűségét hirdető nyugati világban sincs senki, aki legalább karácsonykor ne a háborúban, a győzelemben, hanem a békében gondolkodna. Pontosabban csak néhányan beszélnek erről. Az egyiket (Orbán Viktor) ezért megvetik, leárulózzák, a másikkal (Ferenc pápa) ezt nem merik megtenni, a szavait azonban elengedik a fülük mellett. Azokat a reálpolitikusokat (Kissinger, részben Macron), akik kompromisszumra szólítják fel az érintetteket, egyszerűen kinevetik, semmibe veszik, lehurrogják, a valóságot teljes egészében megmutatni próbáló elemzőket pedig néhol még el is hallgattatják.

Ezek után nehéz azt mondani, hogy boldog és békés karácsonyt, de legalább álljunk meg egy pillanatra ennek az őrült, irracionális esztendőnek a végén, és gondolkozzunk el azon, hogy milyen rossz irányba megy a világ. S bízzunk abban, hogy ezt a döntéshozók is látják. A mögöttünk hagyott szörnyű és nehéz év ellenére se csüggedjünk, ne veszítsük el a reményt, és ne feledkezzünk meg azokról, akiknek aztán végképp nincs mit ünnepelniük. Boldog és békés karácsonyt!

MEGOSZTÁS

1961-ben született külpolitikai újságíró, elemző, publicista. A Demokrata és a Magyar Hang hetilapok külpolitikai szakújságírója, a #moszkvater, a szláv világgal és a posztszovjet térséggel foglalkozó portál alapító főszerkesztője. Előtte 28 éven át a lap megszűnéséig a Magyar Nemzet konzervatív napilap munkatársa, 2000-től 2017-ig a külpolitikai rovat vezetője, majd a lap főmunkatársa. A lap utolsó moszkvai tudósítója. Érdeklődési területe a posztszovjet térség, emellett a globális folyamatok. Rendszeresen publikál külpolitikai folyóiratokban, írásai, interjúi időről időre megjelennek a közép- és kelet-európai sajtóban. A Putyin-rejtély (2000) című könyv szerzője, 2009-től a Valdaj Klub állandó tagja. A Metropolitan Egyetem kommunikáció szakának docense. A Tolsztoj Társaság a Magyar-Orosz Együttműködésért Egyesület elnökségének a tagja.