Beárnyékolja a karácsonyt a szomszédban dúló háború. Egyre többeknek jut eszébe már a csillagszóróról is a rakéták becsapódása. A jelen miatti félelem, és a jövő miatti aggódás lett úrrá a világnak ebben a térségében. A pandémia után újabb csapás forgatta fel az életünket, űzte el nyugalmat, a biztonságot az életünkből. Ezen a napon azonban álljunk meg egy pillanatra, hagyjuk magunk mögött a gyűlölködő világot, és gondoljunk azokra, akik nálunk is többet szenvedtek ebben az őrült esztendőben. Becsüljük meg a békét, és ne feledjük, akár mi is kerülhetünk ilyen helyzetbe!
Mindig felkapom a fejem, ha Budapesten orosz szót hallok, s az idén szinte nincs olyan nap, hogy ne jönne szembe velem az orosz nyelv. Kutyasétáltatás közben, a boltban vagy a közeli ismert bevásárló központban, a szomszédos pályaudvar környékén. A szomszédban dúló háború elől menekültek keresik a helyüket a felfordult világban. Az ő világuk nem felfordult, hanem egyenesen összeomlott. Döntő többségükben nők, gyerekek és fiatalok.
„Ukrajnából jöttek, leginkább egy-két bőrönddel, kisgyerekekkel, de vannak, akik a kutyát is magukkal hozták. Homályos tekintettel, megtörten, elcsigázva ismerkednek az új élettel, a többség készül tovább, de addig is próbál valahogy fennmaradni”
Most nem azokról beszélek, akik drága Mercedesekkel, Audikkal érkeztek, és legnagyobb gondjuk, hogy a kimentett pénzüket miként fektessék be. Nem azokról, akik Nyíregyháza környékén felvásárolnak mindent, ami eladó. Akik életerős férfiak, és elméletileg a fronton lenne a helyük. Ők azonban most is feltalálják magukat, és gyorsan kivásárolták magukat. Ha beléjük botlunk, némi fogalmat kaphatunk a keleti szomszédunkban alaposan elhúzódott vadkapitalizmusról, és a korrupció méreteiről. Hiszen ők csak a kis halak, a nagyokat nem látjuk a budapesti utcákon. S persze, azok sem az együttérzést erősítik bennem, akik az áldozat szerepét tőkésíteni akarják, és az elnökkel az élen agreszívan követelőznek. Nem, azok csak továb rontják azok helyzetét, akikről szólni szeretnék.
„Azokról beszélek – a többségről –, akiket elűzött a háború, és fogalmuk sincs arról, mi lesz életük munkájával összekuporgatott javaikkal, hogyan nevelik fel a gyermekeiket, mit hoz a jövő”
A minap a nyugati határ felé utazva egy ilyen csonka családdal hozott össze a sors. Egy harmincas éveiben járó anyuka ült szemben a vonaton két iskolás korú gyermekével és három ormótlan útipoggyászával. Kolozsvári pihenővel Bukarestből jöttek, és Lengyelországba tartottak. Nem igazán értettem, hogy miért Bécsen keresztül. De ez volt a legkisebb gondjuk. Úgy két hónapja hagyták el Kijevet, mikor az orosz erők elkezdték lőni az energetikai infrastruktúrát. – Nincs villany, fűtés, jön a hideg, szétfagynak még a vízvezetékek is, nem maradhattunk tovább – mondja fáradtan, megtörve az anyuka, és csendre inti a kislányt, aki lelkesen mesélné, hogy miként tanultak az óvóhelyen.
„A hölgy azonban szűkszavú, érthető módon bizalmatlan. Úgy beszél arról, hogy repkedtek a város felett a rakéták, mintha a legtermészetesebb dolog lenne”
– Magát a város nem lövik, csak az energetikai infrastruktúrát. Az elosztó központokat, vezetékeket, trafókat, vízműveket – részletezi egykedvűen. A kislány felbátorodva sztorizna még, de az anyuka megint leinti. Megöleli a két gyereket, és üveges szemekkel bámulja a tájat. Tekintetében benne van az elmúlt hónapok minden keserve, a hontalanná válás, a kilátástalanság. Még elmondja, hogy az otthon maradt apa szerencsére nincs a fronton, a tűzszünet esélyét feszegető kérdésemre pedig csak legyint. – Nem lesz itt egyhamar béke! – mondja maga elé, hozzátéve még, hogy nem akarja azt most egyik oldal sem. Aztán mintha megijedne a saját bátorságától, megint visszahúzódik. Szavaiból érzem, hogy sem az ukrán hatalomról, sem az oroszokról nem akar véleményt mondani. Elég a maga baja. Nem tetézné. Kicsit el is szégyellem magam, hogy kibújt belőlem az újságíró, és nem firtatom tovább a dolgot.
„Végigfut az agyamon, hogy éjjel még az úgynevezett kritikus infrastruktúra bénításának hatásait elemeztem, mint egy sakkjátszma következő lépését, most meg szembe jön velem a kegyetlen valóság. Itt ül velem szemben három ártatlan ember, akik e lépés következményeként vették a nyakukba Európát. S akkor még nem beszéltem azokról a szenvedőkről, akiket a nyugati világban egyáltalán nem emlegetnek, a Donyeckből az ukrán tüzérség rakétái elől kelet felé menekülőkről”
Szándékosan nem úgy fogalmazok, hogy szembe jött velem a háború, mert arról nekünk fogalmunk sincs, hogy milyen az, amikor a sötétben ülsz, pulóverben, kabátban, és hallod a rakéták sivítását. S ez még nem a front, hanem „csak” Kijev, ahol úgymond normális mederben folyik az élet. Persze, a háborúhoz képest.
Láthatóan nem tudják a nyugati politikusok sem, hogy milyen is egy háború. Ha tudnák, akkor nem fajultak volna idáig a dolgok. Abba belegondolni sem merek, hogy nagyon is jól tudják, mivel jár egy háború, csak az érdekeik mást diktálnak. Kohlék nemzedéke még emlékezett a második világháborúra, és nagyon vigyázott arra, hogy ne kelljen még egyszer hasonlót átélnie. Bennük talán még megszólalt volna a vészcsengő, hogy baj lesz abból, ha a Donbasszban az ukránok lövik a civil lakosságot, vagy az odesszai szakszervezetek házában rágyújtják azokra a honfitársaikra az épületet, akik másképp látják a Majdant. S talán ahhoz sem asszisztáltak volna, hogy elűzzék a törvényesen megválasztott elnököt, és ismeretlenek a tömegbe lövöldözzenek Kijev központjában. Jó eséllyel felfogták volna azt is, hogy mivel jár, ha az oroszok orra alá tolják a rakétáikat.
„Ezen azonban már kár sopánkodni. Az oroszok nem vártak tovább, és megtámadták Ukrajnát. Európában 1945 óta nem látott háború dúl, amelynek egyáltalán nem látszik a vége. Mindenki azt hiszi, hogy győzhet, és eszébe sincs a békéről tárgyalni. Közben a frontokon halnak a katonák, a pusztuló Ukrajnából milliók menekülnek, ki nyugatra, ki pedig keletre, Európa pedig az inflációtól szenved, szegényedik”
Ott tartunk, hogy még karácsonykor sem hallgatnak a fegyverek. Az első világháborúban ilyenkor legalább még a fronton is megölelték egymást az egymással farkasszemet néző bakák. Ma tombol és mindent elborít a gyűlölet. Az hazájukat védő, az áldozati szerepbe azonban kissé magukat túlságosan beleélő ukránok a fenyőfa alá Patriotokat kaptak az amerikai nagybácsitól, a birodalmi gondolkodástól vezérelt, az elhúzódó háborúba azonban akaratukon kívül belecsúszó – ez persze nem menti fel Moszkvát az agresszió felelőssége alól – oroszok meg jobb híján döntő támadásra készülnek. A morális felsőbbrendűségét hirdető nyugati világban sincs senki, aki legalább karácsonykor ne a háborúban, a győzelemben, hanem a békében gondolkodna. Pontosabban csak néhányan beszélnek erről. Az egyiket (Orbán Viktor) ezért megvetik, leárulózzák, a másikkal (Ferenc pápa) ezt nem merik megtenni, a szavait azonban elengedik a fülük mellett. Azokat a reálpolitikusokat (Kissinger, részben Macron), akik kompromisszumra szólítják fel az érintetteket, egyszerűen kinevetik, semmibe veszik, lehurrogják, a valóságot teljes egészében megmutatni próbáló elemzőket pedig néhol még el is hallgattatják.
Ezek után nehéz azt mondani, hogy boldog és békés karácsonyt, de legalább álljunk meg egy pillanatra ennek az őrült, irracionális esztendőnek a végén, és gondolkozzunk el azon, hogy milyen rossz irányba megy a világ. S bízzunk abban, hogy ezt a döntéshozók is látják. A mögöttünk hagyott szörnyű és nehéz év ellenére se csüggedjünk, ne veszítsük el a reményt, és ne feledkezzünk meg azokról, akiknek aztán végképp nincs mit ünnepelniük. Boldog és békés karácsonyt!
Békés és Boldog Karácsonyt Mindenkinek!
Boldog karácsonyt!
…”Láthatóan nem tudják a nyugati politikusok sem, hogy milyen is egy háború. Ha tudnák, akkor nem fajultak volna idáig a dolgok.”… Sajnos, pontosan tudták, és tudják. Csakhogy ez, „ezeket” nem érdekli. A pusztuló emberek, az ő szemükben csupán kívánatos járulékos veszteségnek számítanak. Ennél aljasabb „politikusi” gárdánál, a múlt hasonlói, ártatlan szűzlányok gyülekezetének tűnnek. Immoralitásukat, a morális ideológia jelmezébe öltöztetik. Ahogy korábban írtam már, a szabály az, hogy: Nincs szabály! Ebben a háborúban épp ezért van szükség leydenekre, zelenszkijekre, hogy a többbieket már ne is említsem. Nem mellesleg, épp az utóbbit figyeltem wahingtoni vizitjéről készült videón. Egy tipikusan szociopata egyén végletekig feszült pózolását láttam, aki még az előző előadás jelmezébe bújva ment el a „főrendezőhöz”. Tekintete idegesen ugrált ide-oda, azalatt, amíg vendéglátója papírból értékelte eddigi színészi teljesítményét. Azonban, a kongresszusi beszédének volt egy része, amelyben kivételesen igazat mondott. Ebben méltatta az ukránok bátorságát, és az amerikaiak elszántságát, ráadásul ebből az is kiderült, hogy ha az ukránok bátrak, akkor az amerikaiak nem azok, mert maguk helyett a bátor ukránokat véreztetik a fronton. Nekik csak az elszántságuk nagy, amiből csak Zelenszkijnek jutott, a több mint százezer meghalt ukránnak nem… Végighallgatva a szakértők évértékelését, az egyik értékelő azt állította, hogy nem számított az orosz támadásra, azt megelőzően. Ezt azonban cáfolják a tények. Már 91 óta nyomultak az orosz határhoz a NATO-támaszpontok, és Ukrajnában toltak be fegyverzetet tanácsadókat, A minszki megállapodást pedig csak időhúzásból írták alá, mint azt Merkel is bevallotta. Akkor nem a Nyugat AKART, és kezdett háborút Donyeck-ben? Ez a háború nem 2022 február 24-én kezdődött, hanem 2014-ben. Ez ma már közismert tény. A Nyugat aljasságát az is bizonyítja, hogy két testvérnép között robbantott ki háborút, tudatosan. Ennek a bűnnek a Nyugat európai része megérdemelten lesz a vesztese, hiszen még most is aktív résztvevője a konfliktusnak. Az ukránok már az elejétől kezdve vesztesei voltak a háborúnak. Visszatérve a szakértő másik véleményére, miszerint az ukránok azért voltak sikeresebbek a propagandát illetően az oroszoknál, mert azok megragadtak a II. Világháború régi, „náciellenes propagandájánál”. Ezek szerint az Azovsztalból kijövők testén, csak „Sarló-kalapács” meg a „Vöröscsillagos” tetoválások garmadája díszelgett… Az USA veresége is borítékolható, amit már Zelenszkij meghívása is jelzett. Hiszen ez, nem volt más, mint egy elegáns végkielégítés, amit egy válóper végén odaadnak az egyik válófélnek. Januártól egy új kongresszus kezdi meg a működését, amelynek egyik fele már nem annyira Zelenszkij-fan, tekintve a már eddig beleinvesztált összegek nagyságát. Az oroszok MINDENKÉPPEN győznek, még akkor is, időlegesen meg is gyengülnek. Ami aggasztó, hogy úgy tűnik, az ukrán háborúnak csak amolyan előjáték-szerepet szánt a Nyugat, mint 1936-ban, a spanyol polgárháború idején. Nem véletlen, hogy a NATO-tagállamok (akiknek épp „szinte elfogyott” minden harci eszköze) hirtelen fegyverkezési hisztériába kezdtek, amire persze már megjött az orosz válasz. Attól tartok, hogy ha Európa, és a világ összes országának népe nem vigyáz, tényleg kitörhet (katonailag is) a III. Világháború…
Tisztelt Gábor!
Elnézést kérek, hogy ilyen bizalmasan szólítom. Most karácsony idején,
a szeretet ünnepén, jó volt olvasni bizakodó írását, a régi politikusok békébe vetett hitét, erkölcsös viselkedését.
Ebben a mai helyzetben, ahol a „demokrácia” tombol, a Nyugat az erőszakra helyezi a hangsúlyt, és az egész világot a romlásba taszítja.
De ez az állapot nem fog örökké tartani, eljön még a megtisztulás ideje, (ez törvényszerű), hisz a történelemben számtalan példát láttunk, erre is meg arra is.
Egy a lényeg, mégpedig az, hogy egyensúlyban legyen a világ, mind politikai, mind gazdasági, mind a természet vonatkozásában.
Mi is mondhatnék zárszó gyanánt, mint amit Madách Imre mondott: Ember, küzdve küzd, és bízva bízzál.