„nem oda korcsolyázunk, ahol a korong van, hanem oda, ahova érkezik”
Franciaország, Oroszország és Poroszország uralkodóinak találkozója a Tilsiti Szerződések aláírásakor . A festmény közepén, balról jobbra: I. Napóleon francia császár , I. Sándor orosz cár, Lujza porosz királynő és III. Frigyes Vilmos porosz király
Nicholas Gosse festménye (1900)
Igaz történet, vagy legenda? A mai napig nem derült ki. Egy újabb, krimibe illő történet Oroszhon múltjából. Negyedszázados uralkodás, a Néva parti fővárostól távol, váratlanul eltávozik az élők sorából egy cár. Testét bebalzsamozzák, de mire felviszik Szentpétervárra, felismerhetetlenné változik. A hirtelen megbetegedésre előzetesen semmi sem utalt, voltak viszont a cárnak más problémái. Regnálása utolsó időszakában mind gyakrabban elővette az apátia, a kedvetlenség. Beleunt a nyűgös imperátori szerepbe, és más életre vágyott? Vagy ennyire megviselték az uralkodása alatt történtek, a napóleoni háborúk, a Szent Szövetség, az éledő ellenállás tevekénységével szemben, a dekabristák szervezkedése?
„Végül elérte célját? És még sokáig élt álnéven, mint Fjodor Kuzmics, a titokzatos szerzetes? Sohase tudjuk meg”
I. Sándor (1777-1825) nem könnyű időszakban ült az orosz trónon (1801-1825). És nem is egyszerű módon jutott hatalomra. Testvérét fellázadt alattvalói meggyilkolják, s neki úgy kell elfoglalnia a helyét, mintha mi sem történt volna.
Nagy Katalinnak két favorizált fia volt. Konsztantyin, aki Nagy Constantinus után kapta a nevét, és akit az uralkodónő arra szánt, hogy visszafoglalja a törököktől Konstantinápolyt, és megújítsa Bizánc hatalmát. A másik fiúgyermekkel, Sándorral az volt a terve, hogy Makedónia Nagy Sándor örökébe lépve létrehozzon egy hatalmas birodalmat. Nem rajta múlt, hogy a nagyravágyó és ábrándos tervekből nem lett semmi. Pontosabban, a birodalom meglehetősen viszontagságos körülmények között létrejött és állt, csak éppen nem akkora volt, és nem bírt akkora befolyással, ahogy az utolsó, a mind terület-, mind férfiszerzésben „nagy” uralkodónő szerette volna.
„Sándort nagyanyja nevelte távol anyja fényűző udvarától”
Svájci származású, jakobinus érzületű nevelője megismertette Rousseau tanaival, míg a hadi tudományokra egy az orosz hagyományokat tiszteletben tartó hadfi készítette fel. Sándor eleven eszű, érzékeny és gyengéd lélek volt, jeles tanulmányi előmenetele ellenére kissé lusta, nem szívesen mélyedt el a dolgok lényegében. Mialatt I. Pál uralkodott, katonai pályán folytatta felkészülését, kis malőrrel,az ágyúk dörejétől ugyanis sikerült fél fülére megsüketülnie.
„Tudott-e Sándor a cár elleni merényletről? Ez uralkodásának egyik sarkalatos kérdése”
Arról biztos tudott, hogy megpróbálják lemondásra késztetni testvérét, mert a merénylet előestéjén már imperátorhoz méltó, díszes öltözékben asszonyával várta, hogy, mint uralkodó üdvözölje a tömeget. Nagyon valószínű viszont, hogy nem adott utasítást a cár meggyilkolására, bízott a békés megoldásban. Amikor megtudta, hogy Pált megölték, elsírta magát, de az összeesküvők vezérének, Peter Ludwig Graf von der Pahlennek, a peterburgi körzet katonai parancsnokának határozott unszolására erőt vett magán. Kiállt a Mihajlovszkij-palota erkélyére és bejelentette: „Elődöm agyvérzésben elhunyt, és én mindent úgy fogok folytatni, ahogy Nagy Katalin rám hagyta.” Ez egyben amolyan rövidre zárt programbeszéd is volt. Tükrözte, amiről még trónra kerülésére várva ábrándozott. Alkotmány ad népének, hogy azután dolga végeztével valahol a Rajna partján, egy szerény udvarházban nyugalomban töltse élete hátralévő esztendeit.
„A bátyjával szembeni általános ellenszenv kezdetben segítette uralkodását, a fiatal, jóképű és liberális gondolkodású cárt a társadalom optimizmussal fogadta”
„A bátyjával szembeni általános ellenszenv kezdetben segítette uralkodását, a fiatal, jóképű és liberális gondolkodású cárt a társadalom optimizmussal fogadta”
Forrás:Wikipédia
Hozzájárult ehhez az, hogy trónra kerülése után egy nappal amnesztiában részesített 156 száműzöttet. Visszavett 12 ezer, elődje által az államapparátusból kitessékelt tisztviselőt. Merészen feloldotta a külföldi áruk behozatali tilalmát, beleértve a kottákat és könyveket is. Amnesztiát adott a külföldre menekülteknek. Megszabadította az egyházi személyeket a testi fenyítés eszköze alól. Az államkincstár újból utalt pénzügyi támogatást a tudós intézményeknek, s ami nem kevésbé fontos, megszüntette a Titkos Kancelláriát. Hogy azután ifjú híveiből rögvest létrehozzon egy másik, az ország megmentését szolgáló bizottságot. Mert kezdetben úgy tetszett, hogy nem megmenteni, de talpra akarta állítani impériumát.
„Bármennyire is nyomaszthatta kezdetben érzékeny lelkét a jobbágyság helyzete, azon lényegesen ő sem változtatott, inkább a közművelődésre helyezte a hangsúlyt. Új cenzúrát és egyetemi törvényt léptetett életbe. Létrehozta a líceumokat, többek között a Carszkoje Szeló-it, ahonnan sorra kerültek ki az orosz kultúra, tudomány és politikai élet későbbi nagyjai, többek között Puskin, Szaltikov-Scsedrin, és a sort még folytathatnánk”
Láthatóan nagy lendülettel fogott hozzá a reformokhoz, s ebben segítségére volt a kor jeles jogtudósa, Mihail Szperanszkij. A kollégiumok helyett felállította a minisztériumokat, bizonyos képzettséghez kötötte az állami tisztségek viselését. Támogató hívei tovább dolgoztak az új alkotmányon, ám a jobbágyok kötöttséget csak a Baltikumban szüntette meg, és csak a lengyeleknek és a finneknek erősítette meg alkotmányos jogaikat. Ahogy a reformok gyakorlati megvalósításának az útjára lépett, egyre határozottabban érezte a nemesség, a politikai elit ellenállását. Látva bátyja tragikus sorsát, lassan elment a kedve a változtatásoktól. Már az óvatos reform-duhajságról is lemondott. A napóleoni háborúk beköszöntével pedig egyre kevésbé érdekelték a belső reformok. Szperanszkijt eltávolította a hatalomból és száműzte.
„A szikár valóság győzött a szép elképzelések, az álmok felett…”
A megváltoztak a kontinensen az erőviszonyok, s ez arra késztette I. Sándort, hogy a liberális reformokat félretéve a hadi ügyeket, az állam biztonságának szavatolását tegye az első helyre. A régi sorozási rendszer nem tudott kiállítani kellő számú katonát. Ezért a tüzérséget megreformáló tábornokot, Alekszej Arakcsejevet hadügyminiszterré emelte, és elfogadta elképzelését a katonai települések létrehozataláról, melyek biztosíthatták a megfelelő számú regrutát. Ez egyrészt megszabadította az államot a túlzott megterheléstől – a települések lakói békeidőben dolgoztak, s eltartották magukat -, ugyanakkor nem fenyegette az állandó sorozás rémével a paraszti tömegeket.
„De ami a fő, ellenséges támadás idején mindig volt mozgósítható, harcra kész haderő”
A katonák békeidőben szántóvetőkké váltak, akiket a tiszteknek a katonai kiképzésen túl földművelési ismeretekkel is el kellett látniuk. Ez a rendszer négy évtizeden át, nem konfliktusoktól mentesen, lázadásoktól megrázva, de működött, s főként a peremvidékeken biztosította az államhatárok védelmét. Mígnem II. Sándor átszervezve a hadsereget megszüntette az akkor már 800 ezer lakost tömörítő településeket, földterületük állami tulajdonba ment át.
„Izgalmas korban került I. Sándor a trónra. A nemzeti öntudat felébredése, és vele együtt a változtatás szükségességének az imperatívusza egyaránt az orosz történelem egyik legmeghatározóbb eseményévé emeli a Napóleon elleni háborúk időszakát, annak végső, győzedelmes fázisát. Amihez, az igazat megvallva I. Sándornak tevőleg nem túl sok köze volt. Sőt, az elején számos ballépéssel nehezítette országa helyzetét”
1805-ben Oroszország belépett a franciaellenes koalícióba, és a II. Ferenc vezette Ausztriával együtt hadba lépett az ifjú konzulból frissen császárrá avanzsált Bonaparte Napóleon ellen. Nem volt bölcs döntés. Az orosz sereg főparancsnoka névleg Kutuzov volt, azonban Sándor ragadta magához a kezdeményezést. Részint ügyetlen utasításainak köszönhetően a szövetségesek katasztrofális vereséget szenvedtek Austerlitznél. Az orosz csapatoknak el kellett hagyniuk Ausztriát.
A háborúskodás csak 1807-ben ért véget, amikor ezúttal az egyesült porosz-orosz seregek szenvedtek vereséget Napóleonnal szemben. Tilsitben aláírták a békét, mely szerint Franciaország megőrizhette minden 1772-után szerzett hódítását. Volt titkos záradéka is a béke okmánynak. Az Orosz Birodalom csatlakozik az Angliát fojtogató kontinentális zárlathoz. A megállapodás szerint a felek háborús helyzet esetén készek segítséget nyújtani egymásnak. Erre csak egyszer és szerény mértékben került sor, az 1809-es francia-osztrák konfliktus során.
„I. Sándor, ahol lehetett, megszegte a békekötés feltételeit, harmadik országok bevonásával tovább kereskedtek Angliával”
Rontotta kapcsolatukat, hogy Napóleon nyomatékos kérése ellenére nem adta hozzá feleségül húgát, Anna Pavlovát. Ez segítette volna az új imperátor beilleszkedését az uralkodói családok európai klubjába. Napóleon ehelyett gyorsan elvette Marie-Louise von Österreich-et, Maria Terézia lányát. 1808-ben ismét titkos dokumentumban egyeztek meg az Anglia elleni közös fellépésről, ám ebből sem lett semmi. Időközben Oroszország sikeres háborúkat vívott Perzsia, Törökország és Svédország ellen, s Finnország végleg az orosz korona tulajdonába ment át.
„Ezek a lépések nem nyerték el Napóleon tetszését, az egyezség felrúgásaként értékelte őket, és 1812. június 24-én serege, a Grande Armée, melynek jelentős részét szövetségesei alkották, megindult Oroszország ellen”
A borogyinói csata, Louis Lejeune festménye, 1822
Forrás:Wikipédia
A háború lefolyásáról, okainak, következményeinek taglalásában nem kelhetek versenyre Tolsztojjal, aki pontosan és művészi hitelességgel megmutatta, mit jelentett az 1812-es győzelem Oroszhon számára. És nyomban biztatásul mellé teszem azt a bon mot-ot, amit Jevgenyij Jevtusenko budapesti látogatása során, egy esti „programon” elszórt: „Nem az a veszélyes, ha valaki nem olvasta a „Háború és béké”-t, hanem az, aki filmen látta, és azt hiszi magáról, hogy ismeri”. Vjacseszlav Tyihonov ide, Audrey Hepburn oda, nem tudok mást javasolni olvasóimnak, vegyék elő a nagy művet. Jómagam ezt évente megteszem, élvezettel elmerülve fantasztikus fejezeteiben. És persze azért érdemes ismét megtekinteni a Bondarcsuk rendezte filmváltozatot is.
„Egy dolgot viszont meg kell említeni, amit Tolsztoj nem érint. Több ezer francia maradt orosz földön. Voltak egész csapattestek, melyek átálltak az oroszokhoz, és később részt vettek például a kaukázusi védekező hadműveletekben. Sokan életüket mentve egyszerűen letelepedtek Oroszországban, szaporítva a francia nevelők gárdáját. Utódaik között volt, akiből az orosz hadsereg dicső tábornoka lett”
Napóleon birodalma az oroszországi hadjárat után kezdett omladozni. A végső ütést a szövetségesek a lipcsei „népek csatájában” vitték be a nagy stratégának. Itt még az orosz haderő jelen volt. Utána a győztesek bevonultak a francia fővárosba, és megismerhették Párizst, valamint a francia életet (beleértve a szabad parasztokét), amit aligha lehetett összevetni az otthoni életmóddal és elnyomással.
„A 100 napos uralmat követő, és Napóleont trónjától végleg megfosztó waterlooi csatában az orosz seregek már nem vettek részt. Ennek ellenére I. Sándor szenvedélyének is hódolva parádés díszszemlével bevonult Párizsba”
Már Waterloo előtt a bécsi, bálokkal és társasági eseményekkel megfűszerezett kongresszuson megköttetett a Szent Szövetség, sötétségbe borítva a kontinenst közel három évtizedig, a szinte menetrendszerűen következő forradalmakig. Azt pedig, hogy mit adott Napóleon Európának, bárki megtapasztalhatja, ha meglátogatja az Invalidusok székesegyházában a korzikai hős síremlékét. A négyfél márványból elkészített hatalmast koporsót övező, körbe futó domborműveken megnézheti, mit köszönhet reformjainak a francia nép – és hatására közvetve a kontinens. Hatását nyomon követhetjük az orosz értelmiség gondolkodásán, a dekabristák és az azt követő nemzedékek útkeresésén.
„Európa ismét csendes lett, de nem az orosz élet. A katonák lázongtak a kegyetlen hadi reglama ellen. A művelt és nemesi származású tisztek, belekóstolva az európai életbe, titkos társaságokat hozva létre szervezkedni kezdtek. Ezek közül legjelentősebb a dekabrista mozgalom volt, ami I. Sándor halála után az 1825. decemberi nyílt felkelésben csúcsosodott ki”
A zendülők nem akarták I. Miklóst, és önkényuralmi rendszerét. Próbálkozásuk elbukott, megtorlás követte. A cárhoz hű csapatok ágyúval lőttek a felkelőkre. A bukást követő megtorlás során sokakat kivégeztek, illetve Szibériába száműztek. Nem indult túl fényesen I. Miklós uralkodása. Mindez nagy hatással volt Oroszország további fejlődésére, Herzen szerint innentől számít Oroszhon története.
Most ismét ott vagyunk, hogy próbáljuk megfejteni a rejtélyt, ki is volt voltaképp I. Sándor? Liberális arisztokrata, művelt és okos, nyíltszívű és rejtélyes férfi, a nők szőke és kékszemű kedvence? Önmagát „boldog véletlenként” jellemezte a cári trónon, és sajnálkozva beszélt azokról a barbár állapotokról, amelyekben a jobbágyság következtében országa leledzett. Mindez csak képmutatás lett volna? I. Sándor ugyanis elég gyorsan belejött az önkényuralmi kormányzásba. Csartorijszkij herceg szellemesen jegyezte meg,
„hajlandó volt beleegyezni, hogy mindenki szabad lehet, ha szabadon azt teszi, amit ő akar”
Napóleon többször is találkozott és tárgyalt vele, s ekképp nyilatkozott róla: „találékony bizánci”, s a kor híres színészéhez, François-Joseph Talmához hasonlította, aki képes bármilyen szerep eljátszására. A leghitelesebben és legtömörebben talán Puskin jellemezte: „Harlekin arcába és életébe költözve fogadta az ellenérzéseket”. Később történészek megerősítették ezt, kiemelve, hogy két arca volt, s ügyesen megtanulta, hogyan nyerje el mindenki tetszését.
„Élete utolsó két évében, I. Sándor elveszítette érdeklődését a birodalom ügyei iránt”
Szívesen átruházta azok intézését magas rangú alattvalóira, többek között Arakcsejevre. Nem törődött a titkos társaságok fenyegető jelentkezésével sem. Néha már annyira úrrá lett rajta a fáradtság és apátia, hogy szóba hozta lemondását a trónról. Ráadásul életének végén szakadt Szentpétervárra a Puskin által is megénekelt, pusztító árvíz.
Sándor szenvedélyesen járta birodalmát, így ért a halál is. Politikai végrendeletében öccsére, Miklósra hagyományozta a trónt, ez ellen is lázadtak a dekabristák. Céljukat nem érték el. Komor idők köszöntöttek be.
Nem oda korcsolyázunk, ahol a korong van, hanem oda, ahova majd érkezik.
Ez a kanadai hokiistennek, Wayne Gretzkynek tulajdonított, sokakat inspiráló mondat minden értelemben az előregondolkodás egyfajta metaforája, amit a #moszkvater is irányjelzőnek tekint.
Email : info@moszkvater.com
© 2018-2026 - #moszkvater