„Nem oda korcsolyázunk, ahol a korong van,
hanem oda, ahova majd érkezik.”
hanem oda, ahova majd érkezik.”
Sztepan Bandera, az Ukrán Nemzeti Mozgalom vezetőjének képével vonulnak fel születésének 109. évfordulóján Kijevben, 2018. január 1-én
Fotó:EUROPRESS/AFP/Genya Savilov
Ukrajna meglehetősen ellentmondásos szerepét a II. világháborúban csak akkor tudjuk tárgyilagosan vizsgálni – vagy legalábbis kísérletet tenni rá – ha megpróbáljuk megérteni azt is, hogy mi az alapja az ukrán identitásnak. Ez persze nem ad felmentést a függetlenség jegyében elkövetett háborús bűnök alól, azonban talán segít megérteni a nacionalista düh mozgatórugóit. Mint ahogy azt is, hogy
„az erős hatalmak között őrlődő ukránság miért csapódott hol az egyik, hol pedig a másik elnyomójához. Látszólag elvtelenül, ám valahol mindig az önálló állam megteremtésének a reményében”
Az egyik, főképp orosz történészek által képviselt iskola szerint a mai ukrán állam előzményei ténylegesen csak 1945-ig vezethetőek vissza. Ekkor jött ugyanis csak létre az a területi egység, amit ma Ukrajnának hívunk. Mások, így elsősorban a hivatalos ukrán történetírás az államalapítás kezdetét a Kijevi Rusz megalapításáig, a 9. század második feléig vezeti vissza. Míg az egyik nem hajlandó elismerni az ukránság saját állam nélkül is évszázados gyökereit, addig a másik iskola mindent, az egész szláv világot az ukránokig vezeti vissza.
Abban különösebb vita nincs, hogy a mai ukrán identitás egyik meghatározó mozzanata az egyébként etnikai értelemben nem ukrán zaporozsjei kozákság. Ennek gyökereit az Arany Hordáig eredeztetik vissza, fő feladatuk pedig a székelyekhez hasonlóan a határvédelem volt. Egy biztos, jelentős katonai erőnek számítottak, és ez a had adta az alapját a lengyelekkel szembeni évszázados fegyveres villongásoknak. A lengyelekkel szembeni gyűlölet innentől eredeztethető. De az ukránok nemcsak a lengyelek, hanem másrészről a svédek, és természetesen az orosz birodalom közé szorultak. Árulkodó, ahogy a zaporozsjei felkelés lezárásaként 1654-ben megkötött, a cárhoz csatlakozást kimondó perejaszlavi szerződés aláírása előtt Bohdan Hmelnickij a radához fordult.
„…velünk együtt válasszatok uralkodót a négy közül, akit akartok. Első a török szultán, aki sokszor hívott bennünket uralma alá; a második a krími kán; harmadik a lengyel király; negyedik a Nagy-Oroszország uralkodója, Alekszej Mihajlovics cár és nagyfejedelem… válasszatok, akit akartok”
– tette fel a kérdést a hetman.
A szövetségesnek fogadott orosz birodalom sem váltotta azonban be az ukrán reményeket. Az orosz uralkodó ugyanis autonómiát adva, de alattvalóiként kezelte őket. Végül az orosz fennhatóság alá tartozó kozákság hetmanja Ivan Mazepa a 18. század elején a nagy északi háborúban ezért fordul majd az orosz cár ellen, s lép szövetségre a svédekkel. Az orosz uralom alá került térségben nem tudott kibontakozni az ukrán kultúra sem. A Habsburg-birodalomban, majd az Osztrák–Magyar Monarchiában a 19. század közepétől azonban megindult az ukrán kultúrának egy Lemberghez köthető felívelő szakasza.
„Egyszóval, mire a II. világháborúhoz érünk, a lengyelek mellett már az oroszok is régen vörös posztóvá váltak az ukránok szemében”
Ezt megelőzően azonban még az első világháború végén is csalódniuk kellett, hiszen nemhogy nem jöhetett létre az önálló Ukrajna, de középső és keleti része Szovjet-Oroszországhoz, Bukovina Romániához, Galícia pedig Lengyelországhoz került. Így az ukrán nacionalisták számára a független Ukrajna előtt két akadály állt: Lengyelország és a Szovjet-Oroszország.
Ezekben az években az egyre feltörő ukrán nacionalizmus tüzét tovább táplálta, hogy sem a lengyelek, sem a sztálini Szovjetunió nem bánt kesztyűs kézzel az ukránokkal. Az Ukrán Szovjet Szocialista Köztársaságban a harmincas évek elejére kiépült az új szovjet hivatalnoki rendszer, és a sokszor ellenálló ukránok megtörésére semmilyen eszköztől sem riadt vissza a kommunista hatalom. Az 1930-as évektől az iparosítással párhuzamosan erős oroszosítás kezdődött.
„Ráadásul ekkor következett be a ma az ukrán identitás egyik sarokkövévé emelt, kisajátított holodomor”
A harmincas évek elejének éhínsége kétségkívül a modern ukrán történelem egyik legsötétebb fejezete, nem kimondottan az ukránok, hanem a parasztság ellen irányult. S mivel az ukrán területeken alapvetően a mezőgazdaságból éltek, a sztálini terror itt csapott le a legkegyetlenebbül. De tömegesen szedte áldozatait az orosz vagy éppen a kazah területeken is. Az ukrajnai népesség 1932-33-as statisztikai adatait elemezve megállapíthatjuk, hogy több mint 5 millióan veszítették életüket. Az éhínségben Ukrajna elveszítette polgárainak több mint 15 százalékát, míg sokan a koncentrációs táborokban, száműzetésben és a börtönökben haltak meg, összesen 6-7 millióan.
Ebben az időben már a lengyel területeken erős ellenállási mozgalom szerveződött, míg az oroszok által megszállt területeken erre nem sok esély volt. Az ukránokat azonban nem tudták megtörni, a többség továbbra is szabad, önálló nemzeti létre vágyott. Amikor a Molotov-Ribbentrop paktum alapján Németország és a Szovjetunió felosztotta egymás között Lengyelországot, Ukrajna korábban lengyel fennhatóság alatt álló területei is a Szovjetunióhoz kerültek, azaz története során ekkor került először egyetlen állam fennhatósága alá valamennyi ukrán terület.
A szovjet uralom olyannyira kegyetlen módon folytatta a kommunista rendszer kiépítését, hogy nem csodálkozhatunk azon, ha az ukránok felszabadítóként üdvözölték a német csapatokat, amikor azok 1941 nyarán megtámadták a Szovjetuniót. Sőt, a lengyel területeken szervezkedő, és egy merénylet miatt eredetileg halálra ítélt Sztepan Bandera által vezetett Ukrán Nacionalisták Szervezete (OUN) a német titkosszolgálat segítségével létrehozott két légiót, majd német támogatásban bízva 1941. június 30-án Lvivben kikiáltották Ukrajna függetlenségét.
„Az OUN és az új ukrán állam tevékenységét részletező, alapító dokumentumban a kisebbségekkel foglalkozó jogszabály kimondta, hogy az ellenséges lengyel, zsidó és orosz nemzetiségű csoportokat deportálni kell, az értelmiségüket pedig meg kell semmisíteni”
Egy 1941-ben kelt német rendőrségi jelentés szerint Bandera emberei nagyon aktívak voltak a zsidók és a kommunisták megsemmisítésében. Ám ez sem volt elég, a kollaboránsok elszámították magukat. Bandera például a sachsenhauseni koncentrációs táborban kötött ki, ahol a németek az OUN másik szárnyának vezetőjét, Melnickijt is fogva tartották.
A Gestapo nemcsak a mozgalom vezetőit tartóztatta le Ukrajnában, de a németek a polgári lakossággal szemben is kegyetlen katonai közigazgatást vezettek be. Ennek az eredménye az lett, hogy Roman Suhevics vezetésével létrejött az Ukrán Felkelő Hadsereg (UPA), mely megkezdte kétfrontos harcát a szovjet és a német csapatok, valamint a szovjeteket támogató partizánok ellen. Távlati céljuk az volt, hogy olyan Ukrajnát hozzanak létre, amely egyaránt mentes a szovjet és a német befolyástól. A fő fenyegetésnek azonban a Szovjetuniót tekintették, ezért erejüket erre a frontra összpontosították, míg a hitleri Németországgal összejátszottak. A szovjet csapatok folyamatos előretörése miatt aztán 1944 elején végképp kiegyeztek a németekkel, onnantól kezdve csak a Vörös Hadsereggel és a lengyelekkel csaptak össze.
Két tűz közé kerültek, hiszen a fasiszta propaganda az OUN-t a szovjet kormány ügynökeinek állította be, míg Sztálin az ukrán nemzeti mozgalom vezetőit a németekkel történő összeesküvéssel vádolta. Ez hatással volt a későbbi megítélésükre is, rossz hírükért azonban a legtöbbet saját maguk tették.
„Volinyban például 1943. július 11-én, az úgynevezett Véres Vasárnapon az ukrán nacionalisták egy időben 150, javarészt lengyel lakosságú településre rontottak rá, és augusztusig a becslések szerint közel 100 ezer lengyelt, nőket, gyermekeket és időseket mészároltak le. Csak azért, hogy egységes nemzetállamot hozzanak létre”
Ukrán kutatók meglehetősen furcsa értékelése alapján a tragédiát az váltotta ki, hogy a megszálló hitleristák ellen küzdő lengyel földalatti Honi Hadsereg az UPA ellen is harcolt, és ebbe a lengyel civil lakosság is bekapcsolódott, így az ő értelmezésükben a népirtás megtorlás volt UPA-partizánok és vétlen ukrán nemzetiségű civilek haláláért.
Megpróbálja megmagyarázni a megmagyarázhatatlant több nyelvre lefordított tanulmányában az ukrán történész Volodimir Koszik is. Szerinte sokan úgy ítélik meg az ukrán nemzeti erők cselekedeteit, hogy nincs reális képük róla. Emellett megjegyzi, hogy a szovjet történelemírás eszköztárában is jelentős teret kapott az ukrán függetlenségi törekvések diszkreditálása, a nemzeti görög katolikus egyház lejáratása. Elismeri, hogy a németek az ukrán kérdést pusztán eszköznek tekintették a szovjetek elleni harcukban. Koszik úgy látja, hogy az ukrán területeken nem fogadták ugyan felszabadítókként a németeket, ám üdvözölték a bolsevik rendszer felszámolását.
A németek az ukrán nemzeti mozgalom német börtönökben és koncentrációs táborokban fogvatartott vezetőit, közöttük például Banderát csak 1944 őszén, Ukrajna felszabadítása után engedték ki. Ezért aztán Bandera a zsidók ellen elkövetett háborús bűncselekmények nagy részében személyesen nem volt ott. Mások szerint ugyanakkor szabadlábon volt, s bizony kivette a részét annak az 1942-es pogromnak a megszervezéséből is, amely Lembergben mintegy négyezer zsidó életét követelte. Ráadásul többek szerint az Abwehr (a Harmadik Birodalom katonai hírszerző és elhárító szervezete) beszervezett ügynökeként dolgozott a németeknek.
„Van tehát a bizonytalanság Bandera körül, az azonban elvitathatatlan, hogy a nacionalisták ideológusaként az etnikailag tiszta Ukrajna megteremtése volt a célja, így a népirtásokért egyértelmű felelősség terheli”
A második világháború után az Ukrán Felkelő Hadsereg még a negyvenes évek végéig folytatta harcát a szovjet hadsereggel szemben. A háborút követő években különösen Nyugat-Ukrajnában voltak erősek, ám 1947–1948-ra a szovjet hadsereg megtörte az ellenállást. A mindkét oldalon különösen kegyetlen módszereket hozó küzdelem még az 1950-es évek elején is éreztette a hatását. Banderát végül éppen hatvan esztendeje, 1959-ben gyilkoltatta meg a KGB.
Az Ukrán Felkelő Hadsereg körüli vitákat mi sem szemlélteti jobban, mint hogy Banderát 2010 elején Viktor Juscsenko elnök az Európai Unió megdöbbenésére Ukrajna hősévé, ám a nagy vitát kiváltó döntést a 2010-ben hivatalba lépett, és azóta elűzött Viktor Janukovics elnök kezdeményezésére megsemmisítették.
„Az ukrán parlament 2018 decemberében ismét hőssé nyilvánította Banderát, 2019-től pedig január 1. születésnapja nemzeti ünnep”
Nem oda korcsolyázunk, ahol a korong van, hanem oda, ahova majd érkezik.
Ez a kanadai hokiistennek, Wayne Gretzkynek tulajdonított, sokakat inspiráló mondat minden értelemben az előregondolkodás egyfajta metaforája, amit a #moszkvater is irányjelzőnek tekint.
Email : info@moszkvater.com
© 2018-2024 - #moszkvater
