Margó. Földeák Iván arról mesél, ami még lábjegyzetben sem kerül bele az irodalom annaleseibe. Ezúttal Iszaak Babel világába kalauzol el bennünket, és nemcsak az odesszai Moldovankáról a csúcsokra jutott, leghíresebb novelláival pedig saját sírját megásó író életútját mutatja be, hanem ezzel összefüggésben egy kegyetlen kort is, a sztálinizmus sötét arcát is.

Úgy teremtett mítoszt, hogy nem tudott elszakadni a kíméletlenül igaz tényektől. Fantasztikus történetekben elevenítette meg a forradalom, és az azt követő polgárháború kegyetlen valóságát. A szakma el volt ragadtatva, példaképnek állították. Megpróbálták követni, de ez senkinek nem sikerült, s nem is volt ajánlatos. Műveit fogadva a kincstári kritika fanyalgott, a kultúrpolitika tartózkodott. Ám, a büszke hadfiak, akiknek köze volt az írásaiban bemutatott heroikus, ám nem mindig emberséges forradalmi eseményekhez, nem nyugodtak. Addig áskálódtak ellene, amíg sikerült eltenni őt az útból. Amiben közre játszott kíméletlen szókimondása.

„Úgy eltették, hogy tizenöt éven keresztül még felesége is azt hitte, hogy az ország valamelyik távoli táborában, az új életet építve tengődik. Pedig akkor már jeltelen sírban pihent”

Ernest Hemingway beismerte, hogy stílusa még az övénél is lakonikusabb és pontosabb. Jorge Luis Borges, az argentin és a világirodalom nagy klasszikusa fiatal korában rajongott érte, s ezt írta róla:

„Stílusának zenéje egyes jeleneteinek kegyetlenségével párosulva döbbenetes kontrasztot alkot.” Tisztelte Thomas Mann, Martin du Gard, Henri Barbusse, Bertolt Brecht.

Aligha gondolhatta egy odesszai mezőgazdasági gépeket árusító zsidó kereskedő, hogy fia, akit csak másodszorra vesznek fel a kereskedelmi főiskolába, idővel az orosz irodalom egyik világhírű alakja lesz.

„Igaz, mindenképpen taníttatni akarták, apja zsenit szeretett volna faragni belőle, hogy megszabaduljon a <hagymaszagú zsidó sorstól>, és a fekete-tengeri kikötőváros rosszhírű negyedétől, a Moldovankától”

Pedig az, hogy a szaktárgyak mellett az ógörög nyelvet is tanulta, s szorgosan tanulmányozta a Bibliát és a Talmudot, már előre vetíttette, hogy korántsem a kereskedői pályán képzeli el életét. Diplomát is csak tanulmányai elkezdése után hét évvel, a forradalom esztendejében kapott, amikor már túl volt első irodalmi próbálkozásain.

Babel, Iszaak Emmanuilovics (1894-1940) a jiddis mellett oroszul és franciául is beszélt, s első, hányatott élete során elveszett írásai francia nyelven születtek. Első oroszul írt novellája egy képes hetilapban jelent meg 1913-ban Kijevben. Itt megismerkedik egy gazdag zsidó vállalkozó lányával, Jevgenyija Groindajnnal, akivel 1919-ben összeházasodnak. 1916-ban csak különleges engedéllyel kap letelepedést Petrográdban – a főváros  pszicho-neurológiai főiskolájának jogi karára nyer felvételt, s tanulmányait mindjárt a negyedik évfolyamon kezdi el. Ekkor jelenik meg első novellája Gorkij folyóiratában a „Letopisz”-ben. Az írással nem hívja fel különösebben magára az irodalmi közvélemény figyelmét, inkább a rendőrségét. Pornográfia címén istenkáromlás, és a fennálló rend megdöntésére irányuló szándékkal el akarják ítélni. Miután naponta újabb novellákkal ostromolja Gorkijt, az udvariasan hessegeti el:

„Uram, nyilvánvalóvá vált, hogy ön semmit sem tud, ellenben sokat megsejt… Éppen ezért menjen a nép közé”

Az ifjú szerző elfogadta akkor már világhírre szert tett mentora tanácsát, és pár év alatt végigpróbált vagy tucatnyi szakmát és munkát. Előtte azonban közkatonaként pár hónapot szolgál a román fronton, ahonnan dezertál, és kihasználva a forradalmi időszak zűrzavarát, ismét a Néva parti városba megy. Először, mint tolmács-fordító a Cseka szolgálatába áll, azután dolgozik a művelődési népbiztosságon, majd alapos és nem éppen pozitív tapasztalatokat gyűjt az élelmiszert rekviráló különleges osztagok soraiban.

„A döntő változást életében és irodalmi pályáján az hozza, hogy a sztálini tisztogatások során később kivégzett Mihail Kolcov közbenjárására Kirill Ljutov néven politikai munkásként a lengyelországi hadjáratban résztvevő 1. lovashadsereg mellé vezénylik”

Itt szemüveges, saját világába bezárkózott, ügyefogyott értelmiségiként szerzett tapasztalatai, és naplója alapján születnek meg novellái, amelyekkel berobban az irodalmi életbe, s amelyeket 1925-ben „Lovashadsereg”címmel gyűjt kötetbe, s jelentet meg. Később életének ezt követő időszakát meglehetősen misztifikálva adja elő, ami azért nem állt távol a valóságtól.

Dolgozott Odesszában egy újonnan felállított nyomda szuperellenőr szerkesztőjeként, majd riporterkedett Tbilisziben és megjárta az ukrán kiadói főigazgatóságot is. 1922-ben már a Tbilisziben megjelenő „Kelet hajnala” újság munkatársa, s bejárja az adzsár és abház autonóm területeket. Bár életrajzában tagadja, de feltehetően ekkor is írt novellákat, melyek közül az elsőt, mely már érett írónak mutatja be a szerzőt, 1921 júniusában közli egy odesszai tengerész újság. Elbeszélései később a Lef (A művészet baloldali frontja), és a „Krasznaja nov” (Vörös szűzföld) erősen baloldali folyóiratokban jelennek meg, míg 1925-ben odesszai novellái és a „Lovashadsereg”-be gyűjtött írásai az Ogonyok kiadónál, utóbbit több kiadás követi.

„A kritika sajátosan fogadta Babel műveit. Miközben elismerték tehetségét, rámutattak arra, hogy nem igazán rokonszenvez a munkásosztállyal, szemére vetették, hogy túlontúl naturalista. Azzal is vádolták, hogy védelmezi az ösztönösséget az irodalomban, és romantizálva eleveníti meg a bűnözői világot”

Kétségtelen, hogy sokszínűen és izgalmasan, mi több, rokonszenvvel írja le Odesszát, a helybéli mesteremberek, a kisstílű kereskedők, az alvilág egzotikus életét. A novellák visszatérő hőse a kitalált zsidó gengszter Benya Krik. Alakjának prototípusa a bolsevikokkal egy ideig együttműködő, ám később bűnözőtársai meghátrálásával együtt pálforduló Miska Japoncsik volt, akit végül egy komisszár lőtt agyon a polgárháború zűrzavarában. Az odesszai novellák metaforisztikus, színes nyelven írt izgalmas történetek, s őrzik a bűn világának egzotikumát. Ezt később műveinek lakonikusabb, tömörebb nyelvezete váltja fel. 1924-ben apja halála után családjával Moszkvába költözik.

„Itt és ekkor lát napvilágot lát az a novella ciklus, ami egyszerre hoz világhírt, és pusztulást a szerzőnek. A Lovashadsereg hangneme alapjaiban mondott ellent a kor forradalmi propagandájának, a hősi mítosznak, ami körüllengte a hadsereg nem mindig áldásosan humánus tevékenységét”

A parancsnok Szemjon Bugyonnij vadul elítélte a szerzőt, s irodalmi degeneráltnak titulálta. Kliment Vorosilov is elfogadhatatlannak tartotta a novellák stílusát. Sztálin egyszerűbben fejezte ki magát: „Babel olyan dolgokról írt, amiket nem értett meg.” A jeles irodalomtörténész Viktor Sklovszkij sem rejtette véka alá véleményét, még ha a rá jellemző eleganciával is fejtette ki:

„Babel olyannak láttatta Oroszországot, ahogy egy Napóleon seregéhez vezényelt francia író láttatta volna az orosz birodalmat”

Az író szerencséjére nem mindenki nyilatkozott így. Gorkij ezt írta: „Figyelmes olvasóként nem találok semmi gúnyosan bírálót Babel könyvében, éppen ellenkezőleg, könyve rokonszenvet és tiszteletet ébreszt bennem a lovashadsereg igazi hősként bemutatott harcosai iránt, akik félelmet nem ismerve mélyen átérzik harcunk nagyságát.”

A vita semmilyen szempontból nem tett jót az írónak. Ezt ő maga is érezhette, mert részt vett több, a hatalom által ösztönzött irodalmi vállalkozásban. Így egyik szerzője  az első kollektív regénynek, „A nagy tűzvészek”-nek, melyet 25, nem is akármilyen szerző írásaiból állítottak össze. Alekszej Tolsztoj, Konsztantyin Fegyin, Mihail Zoscsenko és társaik egy titokzatos tűzvész sorozatról írtak az 1927-ben az Ogonyok folyóiratban megjelent műben, mely nem aratott túl nagy sikert, önálló könyvként csak mint retro látott napvilágot 2007-ben.

Az író lelkesedése is lohadni látszott, s ez érződött akkor született művein. Színműve a „Naplemente” 1928-ban a Moszkvai Művész Színházban mindössze 12 előadást ért meg, s a bandita világ idealizálásáért és vonzalmáért a rejtőzködő kispolgári életmódhoz kemény bírálattal illették. Babel próbál közeledni a hatalomhoz. Regényt tervez a kollektivizálásról, melynek kézirata élete viharos utolsó időszakában eltűnik. Hazatérve vidéken tett útjáról jegyzi meg ,hogy amit látott, rettenetesebb a polgárháború legszörnyűbb időszakánál is”. 1930 áprilisában így ír barátjának, Eduard Bagrickijnak: „Higgye el, Eduard Georgijevics, már megtanultam, hogy nyugodtan nézzem, hogyan lőnek agyon embereket.”

„Babel nem volt túlságosan óvatos kijelentéseiben, és még kevésbé személyes kapcsolataiban, ez pedig ebben a korban rendkívül veszélyes volt. Főként, ha később elbukott emberekhez kötődtek, akik között olyanok is voltak, akikkel korábban csekistaként együtt dolgozott, s a viszony még a személyesnél is szorosabb, mi több, pikáns volt”

Elkezdődött a nagy terror, s az író egy időre akkor már külföldön élő első asszonyához menekül előle. A párt megbízásából ugyan fellép egy nemzetközi antifasiszta írókongresszuson, bűnbánó felszólalást tart a szovjet írók első kongresszusán 1934-ben, de már csak az „útitársak” közé sorolják. 1937-ben cikket ír a Lityeraturnaja gazetának, melyben elítéli a trockista elhajlókat, s Lenint és Sztálint élteti.

Aztán 1938 nyarán még kinevezik az állami szépirodalmi kiadó szerkesztőjének, majd egy év múlva, 1939. május 15-én Peregyelkinóban a nyaralójában második felesége jelenlétében letartóztatják, akit azért visznek oda a KGB munkatársai, hogy megakadályozzák az író esetleges ellenállását.

„Babel még a lovashadsereg soraiban látott atrocitásoknál is szörnyűbb megpróbáltatásokat él át a kihallgatások során”

Letartóztatása után készült fényképén jól kivehetők arcán az ütések nyomai. Kéziratait elkobozzák, s azok menthetetlenül elvesznek az irodalomtörténet számára. A Csekáról tervezett regényének kézirata szőrén-szálán eltűnik. Fejére olvassák irodalmi munkásságának bomlasztó hatását, azt, hogy a valóságot szándékosan eltorzította műveiben, és lebecsülte a párt szerepét. A kínzások hatására beismeri, hogy kapcsolatban állt Trockij híveivel, s szovjetellenes propagandát folytatott olyan írók körében, mint Jurij Olesa, Valentyin Katajev. Azt is vádként hozzák fel ellene, hogy Ilja Ehrenburg közreműködésével a jeles baloldali francia írónak, André Malraux-nak kémkedett, aki később az ötödik francia köztársaság ideológusaként szerzett nemzetközi elismerést.

„Hogy mi állt, vagy nem állt letartóztatása hátterében, arról csak találgatások születtek. A legvalószínűbbnek azt tartják, hogy túl közel került Nyikolaj Jezsovhoz, a Sztálin kegyeiből éppen akkor kiesett belügyi népbiztoshoz”

Mi több, nem csak hozzá, hanem fehérmájú második asszonyához, Jevgenyija Jezsovához,  aki a fáma szerint több íróval tartott fen intim viszonyt, akik közül később jónéhányan Babel sorsára jutottak. Jezsova nem várta meg férje letartóztatását, és önkezével vetett előtte véget életének.

A Szovjetunió Legfelső Bíróságának katonai kollégiuma 1940. január 26-án a legszigorúbb büntetésben rótta ki az íróra, akit már másnap kivégeztek.  Megözvegyült asszonya, Antonyina Pirozskova rendszeresen kérvényezte, hogy tájékoztassák férje sorsáról, ám mindig azt a választ kapta: „Él és egészséges, táborban van.” 

„1954 decemberében, amikor az írót felmentették a hamis vádak alól, és rehabilitálták, a kiadott halotti kivonatban az állt, hogy 1941-ben, szívrohamban hunyt el”

Babel halálának pontos körülményei csak 1984-ben tisztázódtak. Antonyina Pirozskovának 1996-ben megengedték, hogy az Egyesült Államokba költözzön, itt halt meg 2010-ben.

1939 és 1955 között Babelt kiírták az irodalomból. Konsztantyin Pausztovszkij, aki az író barátja volt, és szépen emlékezett meg pályatársáról, 1956 után mindent elkövetett, hogy Babel ismét elfoglalja méltó helyét a szovjet írók között. Műveinek válogatott kiadása először 1957-ben jelent meg Ilja Ehrenburg értő előszavával. Azóta milliók olvassák műveit.