„Nem oda korcsolyázunk, ahol a korong van,
hanem oda, ahova majd érkezik.”
hanem oda, ahova majd érkezik.”
Mark Rozovszkij
Fotó:EUROPRESS/Evgenya Novozhenina/Sputnik
– Nem veszélyes megidézni a harmincas–ötvenes éveket, ezt a városi folklórt akkor, amikor sokan még mindig vagy újra a szovjet idők visszatérésével riogatnak?
– Szörnyű idők voltak azok, az őrület évei. Egyszerre szenvedtünk a nincstelenségtől és a kommunista ideológiától. A szabadság teljes hiányában a szovjet bürokrácia és a félelem uralkodott az embereken. Sokakat érintett közvetlenül is a terror, köztük gyermekként engem, hiszen apa nélkül nőttem fel, ő ugyanis 18 évet töltött a sztálini lágerekben. Amikor tíz év után, 1947-ben hazakerült, egy pillanatra fellélegezhettünk, ám a rendszer gyorsan visszaküldte, mondván, aki ezt túlélte, azzal vigyázni kell, veszélyes elem. Már csak azért is, mert az ilyen emberek jól ismerték a sztálinizmus szörnyű arcát. Őket a hatalom szabadulásuk után sem engedte a nagyvárosokba, Moszkvától legalább száz kilométerre kellett élniük. Apám Alekszandrovban telepedett le, háromórányira tőlünk. S képzelje el, mennyire rettegtünk, mikor megjelent a moszkvai „kommunálkában”, ahol anyámmal és nagyanyámmal laktunk. Rettegtünk, hogy valaki feljelent bennünket.
A szovjetrendszer tehát nem csupán Berija volt, hanem Mandelstam, Ahmatova, Paszternak, apám vagy én is. Egyszóval a terror legszörnyűbb éveiben is fennmaradtak az emberi érzések. Enélkül meg sem születtem volna. A szovjet éveket tehát aligha sírja vissza ez a nemzedék, ám hazudnék, ha nem mutatnám meg az akkori élet eme másik arcát is.
– Az azért meghökkent, hogy ennyi szenvedés után egy csepp gyűlöletet sem érzek a darabban…
– Van benne ehelyett annál több fájdalom. Látom a nézők arcát, mosolyognak, dúdolják a dallamokat, a szemekben azonban nem az öröm könnye csillog. Ez a nevetés nagyon is orosz. Történelmünkben bőven voltak olyan korok, amikor az ember elfelejtett szeretni, ehelyett gyűlölt, sőt bosszút forralt. Ma azonban, amikor fél lábbal a múltban, fél lábbal pedig már egy más, élhető világban visszatekintünk életünk e nehéz éveire, sok minden átértékelődik bennünk. A gyűlölettel keveredő félelem fájdalommá szelídül. Valahol még bennünk van a homo sovieticus, a szabadság azonban hatalmas távlatokat nyit, új kontextusba helyez sok mindent.
– Volt valami jó abban a rendszerben?
– Nem. Semmi! Ami abban a rendszerben jó volt, az e szovjet mentalitás ellen irányult. Voltak, maradtak azonban minden ezzel ellentétes erőfeszítés mellett is általános emberi értékek, mint a barátság, a szeretet.
– Ahogy utalt rá, ebben a rendszerben ott volt Andrej Szaharov vagy Alekszandr Szolzsenyicin morálja is.
– Igen, de Szaharov és Szolzsenyicin is szovjet ember volt. Ellenálltak ennek az ideológiának, rombolták a rendszert, ám később, az emigrációban Szolzsenyicinről is világosan kiderült, hogy nem nyugati típus. Nagyon is orosz, olyan nemzet fia, amely saját történelemmel, kultúrával, mégpedig nagyon is színvonalas kultúrával rendelkezik. Ezt a kultúrát a XX. század kommunizmusa minden erővel igyekezett elpusztítani, létrehozott egyfajta álkultúrát, ám a génekből nem tudott mindent kiölni.
– Ha a rendszerrel szembeni ellenállásról beszélünk, akkor az igazsághoz tartozik, hogy az ott volt a városi folklórban, a moszkvai udvarok lelkületében is…
– Így van! Az orosz kultúra fenomenális jelensége például Vlagyimir Viszockij. Ugyanaz a nemzedék a miénk, az a bizonyos háborús generáció, ráadásul a gyerekkorunkat is egymástól néhány utcányira éltük. Én a Petrovkán, ő pedig a meg is énekelt Bolsaja Karetnaján. Kilencedik osztályos voltam, amikor meghalt Sztálin. Legendává magasztosult a temetésen hisztérikusan zokogó tömeg, ám azt kevesen tudják, hogy az ország másik, nagyobb része eközben nevetgélt, vicceket mesélt, s mint én, az udvarban borozgatott a srácokkal. A miénk már egy másik generáció volt. Természetesen ezen idők gyümölcse, de mégiscsak másként gondolkodott. Egyre határozottabban különbözött ez a gondolkodás a hivatalostól. Ennek a megnyílásnak, az úgynevezett olvadásnak a termékei voltak Pomerancev őszinteséget követelő kritikái, Dugyincev regényei vagy maga Szolzsenyicin. Innen a következő lépés a disszidensi lét, a nyílt ellenállás volt.
– Engedje meg, hogy visszatérjek a múlt e darab kapcsán jól kivehető fájdalommal teli, ám gyűlölettől mentes feldolgozására. Már csak azért is, mert Magyarországon ma a gyűlölet, a megosztottság rágja a társadalmat, el-elfeledtetve közben, hogy egy országunk van, s az akkor is a miénk, ha éppen beteg, megtört…
– A gyűlölet nem termékeny állapot! S hogy az országot kell szeretni?! Továbbmegyek: az életet! S ami az élet ellen van, legyen az egy adott pillanatban a saját országod, azt nem lehet szeretni! Persze, mindig meg kell érteni, hogy van az állam, abban konkrét emberek, s e kettő korántsem mindig esik egybe. Vegyük az anyámat és a nagyanyámat, akik sokkal különbek voltak, mint a rendszer, amelyben éltek. De kár azt számolni, hogy hány jó s hány rossz ember élt akkor. A lényeg, hogy Oroszország útja megbicsaklott, de nem tört meg. Lendületben van, s nagy jövő előtt áll. Nem elmaradott, egy helyben álló országról van szó, s az útja Európába vezet.
– Európa azonban az utóbbi időben mintha húzódozna e közeledéstől.
– Lehet, hogy most megijedt e lendülettől, de világosan látja azt is, hogy nem fordulhat el Oroszországtól. Új vasfüggönnyel ugyanis csak önmagát büntetné, hiszen ez azt jelentené, hogy nem veszi észre a kelet felől rá leselkedő veszélyt, amelyet csak Oroszországgal együtt képes feltartóztatni.
– Arról nem is beszélve, hogy a kereszténység ezer éve összeköt…
– Ez így van, mint ahogy szét is választ, mert a nyugati késlekedés miatt Oroszország a katolicizmus helyett a görög utat, a pravoszláviát, a kereszténységnek e keleti minőségét, változatát választotta, a kétféle gondolkodás pedig nagyon is más. Az első fő jellemzője az individuális, a másodiké viszont a kollektív tudat. Utóbbiban a társadalom a mandarin alá rendelt.
De vegyük a nácizmust, amelynek sok keleti vonása volt, s nem véletlen az sem, hogy Hitler annyira érdeklődött a Kelet iránt. A nyugati út más. Itt a kapcsolat nem a mandarinon keresztül jön létre. Sőt általában nincs is mandarin. Persze ez a fejlődés sem nevezhető tökéletesnek, hiszen a közösségi gondolkodás helyett ott az elidegenedés, ami a legtöbb esetben e társadalmak bajainak gyökere. E két tézis közti különbség elsősorban a gazdaságban, később aztán a politikában is megmutatkozik. Vegyük például Oroszország történelmét! E keleti államban 1917-ben először a februári forradalom zajlott le, amely polgári értékeket hordozott. A Kelet azonban gyorsan felülkerekedett, s az októberi forradalom visszabillentette az országot a régi kerékvágásba.
– Oroszország mint téma nem idegen a színházától. Vegyük például Borisz Paszternak drámáját, A vak szépséget, amely szintén ezt a problematikát feszegeti.
– Így van, hiszen a darabon végigvonul egyfajta rejtett politikum. A cselekmény II. Sándor idejében játszódik, akkor, amikor visszavonták a jobbágyfelszabadításról szóló ukázt. Ebből a momentumból ered az orosz történelem számos kataklizmája. Sokat szenvedett az ország amiatt, hogy ez a kérdés erősen megkésve oldódott meg.
– Oroszországról szólva számomra megdöbbentő, ahogy ma a világ csak a saját megszokott koordináta-rendszerében tudja elképzelni ezt az országot, amelynek – mint arról beszéltünk – megvan a maga történelme, mentalitása. Járható-e Oroszország számára a demokratikus fejlődés liberális, angolszász útja?
– Az utóbbi időben egyre gyakrabban hallunk olyan terminológiát, amely régebben ismeretlen volt számunkra. S most nem a demokráciára, hanem például annak úgynevezett angolszász modelljére gondolok. Miért kell olyan dolgot erőltetni, ami idegen egy országtól, egy társadalom mentalitásától? Lehet reformálni egy politikai vagy gazdasági berendezkedést, a mentalitás azonban marad. Miért olyan nehéz ezt megérteni? Ezen csak két módon lehet – ha lehet – változtatni. Az egyik, hogy folyamatosan az igazat mondjuk az embereknek, s így egy idő után a neveltetés átalakul. A másik, hogy ennek az igazságnak a befogadásához szabad és kulturált alanyokra van szükség. Ez azonban csak generációkon át alakulhat ki.
– Ezt a logikát követve ma az orosz társadalomban a lüktető fejlődés, a látszat ellenére még többségben van a homo sovieticus, mint ahogy a magyar generációk sorában is él a Kádár-rendszer…
– Bizony, a tömeg teszi ki a társadalom 99, míg a nép nagyjából egy százalékát. Ez utóbbi meg tudja különböztetni, mi a jó és mi a rossz. Utat talál az emberi létezés alapkérdéseiben, s nem csupán sodródik ide-oda, mint a horda. A nép individuumok közössége, ezzel szemben a tömeg arctalan gyülekezet. A tömeget éppen ezért könnyű manipulálni. Vajon tudjuk-e, mire gondolunk, amikor annyiszor a népre hivatkozunk?!
– Említette Viszockijt, aki sajnos már régen nincs közöttünk. Ez a hatvanas években betörő generáció új színt hozott a szovjet egyhangúságban. Nem véletlen az sem, hogy Viszockij lett a Brezsnyev-korszak lelkiismerete. Minden időszaknak megvannak a maguk kultikus, szimbolikus alakjai, akik nem hagyják elaludni a nemzet lelkiismeretét. Mi az, amit a 21. század elején bele kellene ordítani a világba? Miről dalolna ma Vlagyimir Viszockij?
– Úgy gondolom, az ő szava ma is hangosan szólna. Persze ez a világ már más, így feltehetően nem lenne olyan egyedülálló csillag, mint egykor. Ő volt az orosz nép lelke. Mára azonban ez a hangulat megkopott. Nemcsak Vologya, de Bulat Okudzsava is elment közülünk, mint Bella Ahmadulina, Jevgenyij Jevtusenko vagy Vaszilij Akszjonov.
Egyszóval nem esküdnék meg rá, hogy Viszockij ma ugyanolyan bálvány lenne, mint volt az a mi számunkra. Persze, akik ismerték, hallották, ma is figyelnének a szavaira. Mert ő nemcsak istenáldotta tehetség, magával ragadó egyéniség volt, de egy közülünk, a miénk, aki velünk egy udvarban nőtt fel, s a lelkünkből szólt.
Nem oda korcsolyázunk, ahol a korong van, hanem oda, ahova majd érkezik.
Ez a kanadai hokiistennek, Wayne Gretzkynek tulajdonított, sokakat inspiráló mondat minden értelemben az előregondolkodás egyfajta metaforája, amit a #moszkvater is irányjelzőnek tekint.
Email : info@moszkvater.com
© 2018-2024 - #moszkvater
