„Nem oda korcsolyázunk, ahol a korong van,
hanem oda, ahova majd érkezik.”

Háború kifulladásig

MEGOSZTÁS

Volt egyszer egy háború… Déjà vu… Rég volt, 1992 nyarán jártunk. Boszniából özönlöttek a menekültek, számuk elérte már a félmilliót, az egész jugoszláv háború pedig már egymillió embert tett földönfutóvá. Rommá lőtt városok, Vukovár, Dubrovnik, Szarajevó jelezték Tito államának összezsugorodását. Temetővé vált az ország nagy része, s félő volt, hogy a pusztításnak nincs vége. A világ addig együttérzéssel, ám tétlenül szemlélte az öldöklést. Sokakkal egyetemben tettük fel a Magyar Nemzet hasábjain ekkor, hogy a Kis-Jugoszláviával szemben hozott embargó most képes lesz-e gátat vetni a háború továbbterjedésének? Fokozható-e még a huszadik század végének e szégyenteljes apokalipszisa? Múltidéző. Így láttuk a balkáni helyzetet 1992 nyarán. Talán nem véletlenül jutott most eszembe ez a régi emlék, de azt biztosan nem gondoltam, hogy ennél még rosszabb is jön majd.

A boszniai különleges erők katonája 1992. április 6-án viszonozza a tüzet Szarajevó belvárosában, amikor ő és a civilek szerb mesterlövészek tüzébe kerülnek #moszkvater

A boszniai különleges erők katonája 1992. április 6-án viszonozza a tüzet Szarajevó belvárosában, amikor ő és a civilek szerb mesterlövészek tüzébe kerülnek
Fotó:EUROPRESS/MIKE PERSSON/AFP

A szakértők, akik idáig is meglehetős pontossággal prognosztizálták az események alakulását, rámutatnak, hogy az embargó hosszú távon hatásos eszköz lehet ugyan, de a szankcióknak nem lesz azonnali hatásuk. Szerbiának több módja is van az azonnali hatás kivédésére. Az ország már huzamosabb ideje hadigazdálkodást folytat, energiatermelése jelentős, gazdag termőföldekkel rendelkezik, így mezőgazdasági tartalékai is vannak. A kőolajembargó fegyver lehet, ám havi 400 ezer tonnás olajszükségletének negyedét Szerbia szintén saját maga dolgozza fel.

„Ez, vélik többen is, elég ahhoz, hogy a jugoszláv hadsereg folytathassa a háborút”

A sajtó mindehhez hozzáteszi, Belgrád – számítva az embargóra – az év eleje óta kétszer annyi gázolajat importált, mint amennyire szüksége volt, s több hónapra elegendő tartalékot képzett. Megfigyelők megjegyzik azt is, az ország jelentős olajszállítói közül Románia és Oroszország, valamint a szomszédos Görögország az embargó „gyenge pontja” lehet, mivel szoros szálak fűzik őket Szerbiához. Nem érezhető majd a külföldön elhelyezett jugoszláv betétek zárolásának azonnali hatása sem, hiszen a belgrádi lapok szerint a kormány valutatartalékainak jelentős részét, mintegy másfél milliárd dollárt ciprusi magán- és titkos számlákon helyezte el.

„Megegyeznek a vélemények abban is, hogy a szankciók az utolsó csapást jelenthetik az egyéves polgárháború és a belső piac szűkülése által megrogyasztott gazdaságra”

Az embargó hatásait a lakosság bizonyosan érezni fogja, erre utalnak a bejelentett áremelések is, reagálása azonban nem egyértelmű. A hivatalos propaganda által feltüzelt polgárok többsége támogatja Milosevicset. Mutatják ezt – a demokratikusnak egyáltalán nem nevezhető – választások első eredményei is, amelyek a szocialisták, és a Seselj vajda nevével fémjelzett Radikális Párt sikerét ígérik. Milosevics igazi demokratikus ellenzéke, Vuk Draskovics Szerb Nemzeti Megújhodás Pártja is erőteljesen nacionalista irányultságú.

„A gazdasági bajok, a csökkenő életszínvonal esetleg megbuktathatják Milosevicset – bár a Nyugat-ellenességet is erősíthetik -, ám a számításba jöhető erők mindegyike az uralkodó párthoz hasonlóan nemzetállamban gondolkodik”

A szerb nacionalizmust táplálhatja az elszigetelés, a fenyegetettség – belülről is gerjesztett – érzése is. Mind többen vélhetik úgy, hogy országuk nemcsak a határokon kívül rekedt honfitársaikért harcol, hanem – ahogy egy belgrádi kommentátor fogalmazott – „a Jugoszlávia romjain létrejött szerbellenes törpeállamok, a németbarát Szlovénia és Horvátország, az iszlám fundamentalista Bosznia, a bolgárbarát Macedónia, de a későbbiekben esetleg egy magyar Vajdaság, egy albán Koszovó és egy olasz Montenegró fordulnak ellene a brüsszeli bölcsek áldásával…”

„Az imént említett két tudati tényező kiszámítható erősödése arra enged következtetni, hogy újabb válsággóccal bővülhet a háború. Robbanhat Koszovó, s ez, ahogy már a harcok kelet felé sodródásával megfigyelhető volt, még az eddigieknél is több pusztítással járhat”

A helyzet különösen a május 24-i külön népszavazás után vált feszültté. A Szerbiához tartozó terület albán lakossága megválasztotta a tavaly szeptemberben egyoldalúan kikiáltott „Koszovói Köztársaság” parlamentjét és államfőjét. A koszovói albánok legerősebb pártja, a Demokratikus Liga teljes függetlenséget követel a tartománynak, majd az egyesülést Albániával. A higgadtabb tábor a békés ellenállás, a gandhizmus híve, s elérhető célnak az autonómia maradéktalan visszaállítását tartja. A szerb vezetés azonban ezt az enyhébb követelést is elutasítja. Közben a Macedóniából kivont fegyverzet nagy része Koszovóba került, s az érezhetően növekvő szerb jelenlét robbanással fenyeget.

„A háború eszkalálódását megakadályozhatná a szerb nép növekvő békevágya. A mozgásban lévő hadigépezet tehetetlenségi ereje azonban ma még ennél nagyobb”

A legpesszimistább jóslatok szerint az egyedüli megoldás a katonai beavatkozás lehet. Az ENSZ BT határozata értelmében is ez következne a szankciók hatástalansága esetén. Ezt juttatja eszünkbe Bagdad emlékezetes megbüntetése is, csakhogy Bosznia nem Kuvait.

A balkáni helyzet sokkal összetettebb. A felelősöket, az áldozatokat sem lehet feketén-fehéren elkülöníteni. A legnagyobb felelősség, mint ahogy Milovan Gyilasz értékelt, természetesen a szerb nacionalistákat terheli, a hadsereg nacionalistáit, aztán a horvát, s végül a muzulmán nacionalistákat. Az erővonalak bonyolultságát jelzi, hogy az egymással harcoló Belgrád és Zágráb Grazban közös nevezőre talált Bosznia felosztásában.

„Bosznia azért sem Kuvait, mert Washington közvetlen érdekei ezúttal nincsenek veszélyben. A hirtelen sebességváltásra, Európa megelőzésére sem az egyéves késlekedés miatti szégyenérzet késztette az amerikai diplomáciát”

A szerb vezetés hajthatatlansága, és az EK tétovasága mellett leginkább az iszlám világ aktivizálódása nyugtalanította a Fehér Házat. Épp a „Sivatagi Vihar” miatti adósságából kellett törlesztenie, s erre alkalmat adott, hogy a muzulmánok gyilkolása láttán erőteljes lépéseket sürgetett az Iszlám Konferencia Szervezete.

Washington ugyan végső eszközként a katonai akciót sem zárja ki Szerbia ellen, ám mint kiderült, európai katonák bevetésével. Erre pedig egyelőre egyik ország sem hajlandó, s olyan európai testület sincs, amely csapatkontingens fölött rendelkezne. A háború egy ideig tehát még valószínűleg folytatódik. Az sincs kizárva, hogy még nagyobb öldöklésbe csap át, s csak a hadviselő felek fizikai és lelki kifulladása vet a harcoknak véget.

MEGOSZTÁS

Stier Gábor
1961-ben született külpolitikai újságíró, elemző, publicista. A Demokrata és a Magyar Hang hetilapok külpolitikai szakújságírója, a #moszkvater, a szláv világgal és a posztszovjet térséggel foglalkozó portál alapító főszerkesztője. Előtte 28 éven át a lap megszűnéséig a Magyar Nemzet konzervatív napilap munkatársa, 2000-től 2017-ig a külpolitikai rovat vezetője, majd a lap főmunkatársa. A lap utolsó moszkvai tudósítója. Érdeklődési területe a posztszovjet térség, emellett a globális folyamatok. Rendszeresen publikál külpolitikai folyóiratokban, írásai, interjúi időről időre megjelennek a közép- és kelet-európai sajtóban. A Putyin-rejtély (2000) című könyv szerzője, 2009-től a Valdaj Klub állandó tagja. A Metropolitan Egyetem kommunikáció szakának docense. A Tolsztoj Társaság a Magyar-Orosz Együttműködésért Egyesület elnökségének a tagja.

Hozzászólások kikapcsolva

    KAPCSOLODÓ CIKKEK

    LEGUTÓBBI CIKKEK

    CÍMKÉK