„Nem oda korcsolyázunk, ahol a korong van,
hanem oda, ahova majd érkezik.”
hanem oda, ahova majd érkezik.”
Kíméletlen szakma. Vagy inkább hivatás. Ám nélkülözhetetlen. Földünk lakói több száz nyelven beszélnek és kommunikálnak. Európában is pár tucatnyin, s ezek elsajátítása még alaposan kitágult és bonyolódó tekervényű agyunkkal sem igazán lehetséges. Annak ellenére sem, hogy manapság terjed a poliglottság. Sajnos nem igazán nálunk.
„Tehát kellenek, aki feláldozva fizikai és szellemi képességeiket, elviszik a más nyelveken született értékeket a nyelvileg kevésbé képzett olvasóhoz. Ők a műfordítók. Írószövetségi hivatali időm alatt gyakran „műferdítőknek” aposztrofáltuk őket, amiben van némi igazság”
A műfordítás elméletének és gyakorlatának hatalmas irodalma van szerte a világon. Itt csupán két passzust szeretnék megosztani a nagyérdemű és műélvező olvasóval.
A legelterjedtebb meghatározás az emberi élet egyik nélkülözhetetlen létformájához, a családhoz kapcsolódik. „A műfordítás olyan, mint a feleség. Ha hű, akkor nem szép. Ha szép, akkor nem hű.” Megfontolandó bölcsesség mind a literatúra, mind a família békéje szempontjából.
Vilhelm Levik, az orosz műfordítás irodalom egyik nagy alakja, aki a minnesangerektől Heinén és Byronon át szinte mindenkit magas színvonalon szólított meg, egy magyarországi műfordító találkozón derűs kedvében egy meggondolandó bölcsességet osztott meg
„ne a művet fordítsd, a szerzőt”
Petőfi fordításaival ennek igazát hitelesen bizonyította.
Jelena Tumarkina a magyar irodalom derűsebb területeit pásztázta és ültette át, és egy még szemléletesebb és szkeptikusabb hasonlattal élt: „A fordítás, akár a csók telefonon. Hangja van, de íze nincs.” Bonmotnak megteszi. Az ő fordításainak azért volt magyaros, csípős íze. Egy dologban igaza volt, az eredetit maradéktalanul visszaadni szinte lehetetlen, főként a hazai hagyományokba mélyen belegyökeredző írókat. Jómagam ezt Suksin-novellák fordításakor éreztem meg, ahol még a hallgatásnak is funkciója van. Nem is szólva a szöveg mögöttes és gyakorlatilag visszaadhatatlan tartalmakról. Meg kell próbálni. Ahogy a feledhetetlen Makai Imre tette Solohov „Csendes Don”-jának átültetésekor, amikor egy általa jól ismert és használt kelet-magyarországi tájszólást – zseniálisan megfinomítva – választott a doni kozákok nyelvének.
A gondok persze mindjárt a fordítói pálya legelején kezdődnek. A „Hogy vagy?” hagyományos kérdésre a válasz az esetek többségében a „nyicsevó” szó, – jelentését mindenki ismeri – semmi. Másutt, de nem itt. Jelen esetben helyesebb a „megjárja”, „megteszi”, „megvagyok” valamelyik változatának a kiválasztása.
„És máris ott vagyunk a „tükörfordításnál”, ami olyan ingovány, amelybe a tapasztalatlanok, – pályám elején jómagam is – gyakran beleragadnak”
Van persze még bőven a könnyebb megoldás felé csábító scyllákból és karibdiszekből a kezdő műfordító útján.
Nagy tanítómesterünk Makai Imre szemináriumát élvezet volt látogatni. Sok-sok alapvető dologgal megismertetett, amiért csak hálásak lehettünk neki. Jól agyunkba véste, hogy névelőt nem teszünk a személynevek elé, ám ez az állatneveknél megengedetett, lásd „a Bodri”. S ne adj isten, hogy egyszemű vagy egylábú kutyáról vagy élőlényről írjunk, nálunk ez félszemű, féllábú, ahogy a páros testrészeknek sincsen többes száma, eltérően számos nyelvtől. Fájnak a lábaim – ez megborzongat. Fáj a lábam – mindkettő, de ha csak az egyik, akkor megnevezem, melyik. S ha a szökdécseléshez csak az egyik végtagomat használom fel, akkor „fél lábon” ugrálok.
„A tapasztalat nagy úr. Pályámon elődeim és mestereim sok-sok apró fogással könnyítették meg utamat”
A már történelmi múlt ködébe vesző időkben, amikor még az írógép is csak másodlagos, másoló eszköze volt a fordítónak, az első változatot kézzel vetettük papírra. Egy hosszabb mondattal bajlódva siettünk, nehogy elfeledjük a végét. Szabó Mária, a kiváló fordító és ugyanilyen alapos szerkesztő, egyik korai, már legépelt kéziratomat értékelve fejét csóválva jegyezte meg: „Ugye maga elsőnek kézzel ír?” Honnan jött rá – nem tudom. Bevallottam, hogy igen. ”És siet.” Hát persze. „Azután legépeli a kéziratot”. Eltalálta. „És nem tudja elolvasni macskakaparását, néha elképesztő szavak kerülnek bele a gépelt szövegébe.” Manapság a computer már kisegít sok dologban.
„A figyelmetlenség veszélyeire szólított fel Nikodémusz Elli, szintén nagy klasszikusa az oroszból fordításnak és szerkesztésnek”
Ő szelíden korholt. „Iván, először is, ha romlik a szeme, cserélje ki a szemüvegét. Az oroszban a plüss szó kis farkincával a щ végén repkényt, borostyánt jelent, anélkül sima ш-sel a szövetanyagot. Jó, nem vette észre, fáradt volt. De maga ír is, nem tűnt fel, hogy egy nyári kerthelyiségben a boxokat elválasztó spanyolfalakat nem boríthatja plüss szövet, csakis repkény.” Egy életre megjegyeztem a tanulságot, légy figyelmes és éld bele magad a szövegbe.
A már említett – példaértékű fordításaival, tanácsaival örökre emlékezetes – Makai Imre, amikor egy XIX. századi írást fordítottam, ugyanezt a beleképzelő erőt, pontosabban hiányát kifogásolta. Tolsztoj gróf Oroszhon távoli vidékére kumiszkúrára vitte mellbeteg családtagjait. A hosszú utat postakocsin, más néven fedeles kocsin tették meg és nem lévén a sztyeppén szálló, kibitkában aludtak. Amit én naiv lélek kocsinak, szekérnek fordítottam.
„Csak nem képzeli, hogy egy gróf megengedi családtagjainak, hogy kocsiban aludjanak. Utazásaikhoz felállítható és meglehetősen komfortos nemezből összerakott sátort használtak, a kibitkát, abban háltak egy fáradságos és rázós nap után. Ne legyél rest, ne ragadj le a szó első jelentésénél, járj utána.” Nem volt apelláta, Makai Imrének igaza volt.
„Legutóbb egy, a háborús évek Szovjetuniójában játszódó történelmi regényt szerkesztve döbbentem rá, hogy mit jelent, ha az átültető nincs otthon a mű korában”
A szövegben előfordult a ”железный Феликс” kifejezés, amelyet a fordító „acélszárnyú főnix madár”-nak ültetett át. Jót mulattam rajta. Feltehetően nem ismerte a kort, s korán elhunyt vezéralakjának, a belbiztonság apostolának, Feliksz Edmundovics Dzerzsinszkijnek a nevét, akit kérlelhetetlenségéért kortársai és az utókor is a „vaskezű” jelzővel illetett.
Félszáznál több, a legkülönbözőbb műfajú könyv után szerzel némi tapasztalatot, ám ez sem zárja ki a leiterjakabok becsúszásának szégyenletes rémét, amelyeket oly remekül parodizál ki Karinthy „Így írtok ti”-jében, többszörösen lefordítva Ady nagyszerű költeményét „A Tisza-parton”-t.
Mégis meg kell kísérelni a lehetetlent, egyszerre szépnek és hűségesnek lenni…
Nem oda korcsolyázunk, ahol a korong van, hanem oda, ahova majd érkezik.
Ez a kanadai hokiistennek, Wayne Gretzkynek tulajdonított, sokakat inspiráló mondat minden értelemben az előregondolkodás egyfajta metaforája, amit a #moszkvater is irányjelzőnek tekint.
Email : info@moszkvater.com
© 2018-2024 - #moszkvater
