A nagy honvédő háború… Bár a történelemtudomány nem szereti a „mi lett volna ha” kezdetű elméleteket és hipotéziseket, mégis a Szovjetunió vonatkozásában a második világháborúról beszélve szinte mindig előkerül ez a mondat. Miután legutóbbi cikkünkben részletesen bemutattuk a Wehrmacht és a Vörös Hadsereg között a Barbarossa hadművelet kezdetén fennálló erőviszonyokat, önkéntelenül is adódik a kérdés, miért nem omlott teljesen össze a Szovjetunió 1941 nyarán? Tényleg tudott volna győzni Németország, ha nem ragad be a Blitzkrieg?

Jól példázza az eredeti német elképzeléseket a német haderő főparancsnoksága által – Oberkommando der Wehrmacht – a nagyobb német ipari vállalatok vezetői számára eljuttatott közlemény, amelyben tudatja velük, hogy csupán a július 1. és szeptember 30. közötti időszakra kívánja a haderő igénybe venni a képzett dolgozókat frontszolgálati szerepben. Mint látszik, a Harmadik Birodalom kezdetben mindössze négy hónapot szánt a Szovjetunió elleni hadművelet teljes hosszára. Nem számolt sem a tartós logisztikai vonalak kiépítésével, sem az esetleges télbe, illetve az őszi raszputyica idejére elhúzódó harcokkal, sem az eszközpark, illetve a katonák felkészítésével a hidegebb időszakra.

„Németország a Szovjetunióval szemben csak és kizárólag egy felettébb gyors és intenzív villámháborúban tudott volna csak győzelmet aratni, amely esetében nincs ideje, illetve lehetősége a szovjet félnek a tartalékok mozgósítására”

A cél olyan megsemmisítő német győzelem lett volna, amely egyszerűen működésképtelenné teszi mind a Vörös Hadsereget, mind a szovjet hadvezetést, s amely így lényegében jelentéktelenné válva az Arhangelszk-Asztrahany vonal mögé kénytelen visszahúzódni. Ha nem sikerül ezt a gyors győzelmet egy pár hónapos időablakon belül elérni, a Szovjetuniónak ideje és lehetősége lesz a tömeges mozgósításra, és átállni a haditermelésre. Ekkor viszont többszörös erőforrásainak – mind ember, mind nyersanyag tekintetében – köszönhetően minimum egy elhúzódó, de lényegében felőrlő anyagháborúra kell készülni.

„Ezt pedig Németország nem nyerhette meg, hiába tűnt ekkor Európa urának. Még egy német uralom alatt egyesített kapacitású kontinentális Európa sem lehetett volna elég a Szovjetunió ellen, nem is beszélve a háború későbbi alakulásáról”

Franz Halder vezérőrnagynak – mint ahogy az a későbbiekben kiderült, felettébb pontos – 1940 novemberi számításai szerint a támadás első hullámában a Wehrmacht 500-800 kilométernyi előrenyomuláshoz szükséges üzemanyag készlettel, illetve 21 napi élelemmel rendelkezik. Ezt követően egy több hetes kényszerszünet következik a készletek feltöltése végett, amelyet a szovjet fél kihasználhat sorainak rendezésére. Ráadásul, míg a német hadtáp vonalak az előrenyomulással csak hosszabbak, és nehezebben elláthatóak lettek, addig a Vörös Hadseregnek szigorúan logisztikai szempontból még segítettek is a rövidebb utánpótlási vonalak.

Mint látható 1941 decemberéig a német haderő hatalmas területeket foglalt el a keleti fronton, szükségessé téve az utánpótlási vonalak kiterjesztését.

Noha a Wehrmacht, Luftwaffe és Waffen SS erői – köszönhetően az elmúlt két év tapasztalatainak -erejük teljében, jelentős harci tapasztalattal, valamint a szovjet haderőhöz képest nagyobb mobilitással rendelkeztek, számos hiányosság érintette a német haderő egészét. A szovjethez képest magasabb fokú harcjárműveken túli gépesítés ellenére sem volt a Wehrmacht eszköztára elegendő a kiterjedt Barbarossa hadművelet gyors végrehajtásához. Nem sikerült a német haderő teljes felszerelése sem 1939-re, sem pedig a Barbarossa hadművelet kezdetére.

„Többek közt a páncélos erők mögött vonuló gyalogság közel 80 százaléka saját lábán tett meg hosszú kilométereket, míg például az Észak Hadseregcsoportnak 200 ezer lóra volt szüksége a megfelelő ellátmány elszállításához, illetve a tüzérség vontatásához. Egyes becslések összesen 600 és 750 ezer közé teszik a Barbarossa hadműveletben résztvevő lovak számát, amelyek nem viselték jól sem a közép-európai hadszíntérhez képest jóval hosszabb menetelést, sem a későbbi hidegebb orosz időjárási körülményeket”

A mindent ellepő raszputyicáról nem is beszélve, amely lényegében sok helyen egyszerűen megakasztotta az őszi esőzések során a német erőket, hisz ekkoriban Oroszország európai területén mindössze 64 ezer kilométernyi szilárd burkolatú út futott. Minden erőfeszítése ellenére a Wehrmacht nem volt képes teljesen gépesített haderővé válni – csak az elfoglalt lengyel területekről 15 ezer szekeret rekvirált a Wehrmacht -, sok esetben alig lehetett a logisztika tekintetében észrevenni a különbséget az első világháborús állapotokhoz képest.

Nem segítette a német felet az eltérő vasúti nyomtáv, és a donyecki szénre méretezett vasúti infrastruktúra sem. Egyedül az egykori lengyel, illetve baltikumi területeken tudta a szabványos európai nyomtávú kocsijait használni a Reichsbahn, míg ettől keletre a pályák átalakítása elkerülhetetlen volt. A vasúti csapatok pedig nem tudtak lépést tartani az előrenyomuló német erőkkel, és már kezdettől fogva kisebb, majd nagyobb fennakadások keletkeztek a vasúti szállításban, amelyen csak súlyosbított az ekkorra már szerveződő partizán tevékenység. Míg a német mozdonyok általában a Németország szerte könnyen bányászható barnaszénnel, illetve lignittel üzemeltek, addig a szovjet mozdonyok a nagyobb fűtőértékű donyecki feketeszénnel működtek.

„Német társaikhoz képest a szovjet mozdonyok kisebb tűztérrel, ám nagyobb bojlerrel rendelkeztek, és így nagyobb távolságokat tudtak megtenni a víz-, illetve szénkészlet újratöltése nélkül. Ezáltal viszont a szovjet rendszerben megépített állomásrendszer nem tudta megfelelő módon kiszolgálni a német vonatokat, azaz a nyomtáv átépítése mellett új kiszolgáló épületek felhúzására is szükség volt”

A Wehrmachton belül egy hadosztályba 150-202, a gyakorlatban átlagosan 150 bevethető harckocsi tartozott. Bevethető alatt értjük azokat a harckocsikat, amelyek esetében nem állt fenn műszaki vagy egyéb okból eredő – például alkatrészhiány – meghibásodás, és képesek voltak felvenni a harcot az ellenséggel. Ahogy szovjet részről említettük, hogy a harckocsi haderőnem többségét az ekkorra már elavultnak számító típusok tették ki, német esetben sem tudott a Wehrmacht megszabadulni a korábbi, ekkorra már alacsony harcértékű Panzer I és Panzer II modellektől.

Továbbá, bár egy hadosztály általában öt gyalogos zászlóaljból állt, amelyek közül papíron négyet teherautó, míg egyet motorkerékpár, vagy egyéb jármű szállított, mégis keveseknek jutott páncélozott szállító harcjármű. Illetve, ahogy már említettük, a gyalogság harctéri mozgatása alapvetően továbbra is főképp gyalogszerrel történt.

„Egy motorkerékpáros zászlóalj esetén sokszor csak egy századnak jutott védett jármű, így nem meglepő módon a legtöbb veszteség a gyalogság sorai közt keletkezett”

A 37, 47 és 50 milliméteres páncéltörő ágyúk már a nyugat-európai hadszíntéren is elégtelennek bizonyultak a francia és brit nehéz harckocsikkal szemben, ám a gyors összeomlás következtében nem jelent meg akkoriban még ez nagy problémaként. Ráadásul mivel német részről a felderítés és hadvezetés alábecsülte a harckocsi állomány minőségi összetételét, meglepetésként érte a Wehrmachtot a korszerű szovjet harckocsik teljesítménye.

Noha a Harmadik Birodalom összességében jórészt tisztában volt a Vörös Hadsereg képességeivel, mégis a gépesített csapatok esetében a felderítés nem tudta megfelelő módon felmérni a helyzetet. A német elképzelés szerint ugyanis a Vörös Hadsereg állományának összetétele nagyrészt megegyezett az 1939-es struktúrával, azaz a nagyobb önálló páncélos alakulatok mind gyalogsági irányítás alatt működtek, támogató szerepkörben. Az önálló páncélos alakulatok léte legalább akkora meglepetéssel szolgált a Wehrmacht számára, mint a korszerű szovjet harckocsik akkoriban kiváló páncélvédelme. A legtöbb német egységben egyedül a 88 milliméteres légvédelmi ágyúkkal – Flugabwehrkanone – felszerelt légvédelmi ütegek, illetve a tüzérségi zászlóaljak voltak képesek megfelelő tankelhárító szerepkör betöltésére a KV-1, illetve T-34 típusokkal szemben.

„Mindezek mellett a német hadvezetés alábecsülte a Vörös Hadsereg reorganizációs képességeit”

Noha a korábban bemutatott módon jelentős szovjet veszteségek származtak csupán abból, hogy nem tudtak a szovjet alakulatok koncentrálódni a német túlerővel szemben, mégis a megmaradt egységek maradványai képesek voltak új alakulatokként újraszerveződni, amelyet a Vörös Hadsereg rapid szervezeti átalakítása is követett. A parancsnoki láncolat egyszerűsödött, részben a veszteségek következtében a hadosztályok mérete csökkent – 14-ről 11 ezer főre –, hogy a meglévő erőforrások hatékonyabban oszolhassanak el az egységek között. A német hadvezetés ezzel együtt alábecsülte a veszteségek pótlásának lehetséges ütemét, szovjet részről a teljes mozgósítással milliók indultak meg a frontra.

„Az első vonalas szovjet csapatok felőrlésével nem következett be a Vörös Hadsereg teljes összeomlása. Ráadásul az ellátási gondok nemcsak a szovjet, de a német felet is sújtották”

Ezek legnagyobb mértékben az eszközpark karbantartási hiányosságaiban – így a pótalkatrészek hiányában – mutatkoztak meg, és a hadrafoghatóság drasztikus csökkenéséhez vezettek. Ráadásul, míg a Szovjetunió a meglévő ipari kapacitásai mellett minél szűkebb skálán tudta racionalizálni a termelést, addig német oldalon finoman szólva is az erőforrásokat megosztó típus kavalkád volt megfigyelhető. Adott széria folyamatos gyártása helyett a német oldal az erőforrásokat jobban felemésztő folytonosan új modifikációkat eredményező módszerhez folyamodott, amely bár technikai szempontból adott jármű esetében jobb karakterisztikát eredményezett, ám végső soron csökkentette a hadrafoghatóságot a szétaprózódó ellátási lánc révén.

„A Barbarossa hadművelet kezdetén összesen 2000-nél is több típussal, illetve azok alváltozatainak ellátásával kellett megbirkózni”

Csak harckocsiból 73, légvédelmi ágyúk esetén 52, míg a tüzérségnél 170 változat igényelt rendre különböző pótalkatrészeket. Ezek természetesen a szabványosítás hiányában az esetek többségében nem is voltak kompatibilisek egymással. Nem egy esetben a nagyjavításokat, illetve nagyobb időközi karbantartásokat csak a németországi telepeken lehetett elvégezni ,újabb terhet róva ezzel a túlterhelt hadtápvonalakra, illetve ismét csökkentve a hadrafoghatóságot. E téren a legnagyobb probléma a Dél Hadseregcsoportot érintette, amelynek számos eszköze már részt vett Jugoszlávia lerohanásában közvetlen a Barbarossa hadműveletet megelőzően.

„Számos esetben kényszer megoldásként a Wehrmacht a megszállt területeken zsákmányolt haditechnikát rendszeresítette”

Így például a csehszlovák típusok mellett a francia harckocsik, páncéltörő ágyúk, vagy teherautók is megjelentek német színekben a keleti hadszíntéren. Ám esetükben az eredeti tervezés során a mérnökök nem számoltak a villámháborúval járó nehéz igénybevétellel, illetve a szükséges pótalkatrészek is nehezen álltak csak rendelkezésre. Míg például a saját gyártású Panzerek esetében valamivel könnyebb volt az ellátási lánc megszervezése – bár nem zavartalan tegyük hozzá –, képzeljük el mekkora logisztikai rémálom lehetett egy francia harcjármű, vagy éppen egy löveg pótalkatrészeit legyártani, majd azokat nagy tételben eljuttatni a keleti frontra. Ám a Wehrmacht még a hazai gyártású járművekhez sem rendelkezett elegendő pótalkatrésszel egy elhúzódó konfliktus idejére, míg a rekvirált járművek ijesztő mértékben váltak alkatrész, és ezáltal karbantartás hiányában használhatatlanná.

Mindezeken túl a német fél a saját felszerelésén túl csak minimális mértékben volt képes a főképp szárnyakat védelmező külföldi segédcsapatokat felszerelni, mint az a későbbi 2. magyar hadsereg tragikus katasztrófájában is megnyilvánult 1943 januárjában.

„Sok esetben éppen az úgymond levedlett francia, belga vagy épp cseh technikát kapták meg a segédcsapatok, amelyek noha saját honi haderejükhöz képest nagyobb erőt képviseltek, mégis rendre elmaradtak a német vagy szovjet félhez képest”

Ahogy azt a Vörös Hadseregben hamar felismerték, a szárnyakon tartózkodó román, magyar, olasz haderők, vagy éppen a Kék Hadosztály becenévvel illetett spanyol önkéntesek jóval kisebb harcértékkel bírnak a reguláris német csapatokhoz képest. Így a későbbiekben az ellentámadások is főképp a gyenge szárnyak ellen irányultak, mint történt az az urivi hídfőnél.

Végső soron pedig szemben a Vörös Hadsereggel, a Wehrmacht nem rendelkezett elegendő emberanyag tartalékkal. Míg a Vörös Hadsereg 5,7 millió fős állományára 14 millió főnyi kiképzett tartalékos erő jutott, 1941 nyarán a Wehrmacht esetében ez nem volt több 321 ezer főnél. Már a Barbarossa hadművelet megindítása előtt bizonyos esetekben az alapvetően csak 1942-ben sorra kerülők behívása kezdődött meg, így pótolva a még hiányzó húsz hadosztálynyi űrt.

„Egyes egységek csupán 1941 májusában, kevesebb, mint egy hónappal az offenzíva kezdete előtt fejezték be alap kiképzésüket. A kellő létszám eléréséhez még az egykori osztrák tisztek, rendőrök és a Hitlerjugend idősebb tagjainak besorozása is szükségessé vált”

Ráadásul az újabb és újabb sorozások következtében az ekkorra már 3 millió külföldi munkást alkalmazó német ipar helyzete tovább nehezült, nehezen tudták tartani az egyre növekvő katonai megrendeléseket, miközben Hitler parancsa alapján a lakosság igényeit is minél nagyobb léptékben kellett kielégíteniük. Míg a Szovjetunió a német támadás kezdetétől átállt a hadi termelésre, addig a Harmadik Birodalom esetében ez csupán 1942-t követően kezdődött meg.

1941 közepén még közel 500 ezer első világháborús veterán szolgált a Wehrmacht kötelékében, a kiképző tisztek közül többek már a hetvenes éveikben jártak. Nem volt ez máshogy a főtisztek körében sem, az átlagos hadseregparancsnok 58., míg a hadtestparancsnok 55. életévét töltötte be. A Wehrmachttal szemben viszont részben a tisztogatási hullámnak köszönhetően a Vörös Hadsereg front- illetve hadsereg parancsnokai mindössze 44 évesek voltak.

„Részben a Versailles-i békeszerződés okozta korlátozások haderőt érintő elhúzódó demográfiai hatásai, részben az ebből eredő kiképzési kapacitások szűkössége miatt az első hónapok emberveszteségeit a német fél egészen 1942 elejéig nem volt képes pótolni”

Utózöngeként érdemes pár szóval megemlíteni a Viktor Szuvorov írói álnévvel fémjelzett egykori GRU disszidens, Vlagyimir Rezun által terjesztett közkeletű elméletet, amely szerint Németország mindössze pár héttel előzte meg az elkerülhetetlen szovjet támadást. Mint ahogy korábbi cikkünkben bemutattuk, a szovjet haderő állománya és struktúrája nem volt felkészülve nemhogy egy Németország elleni támadásra, de még igazán a Barbarossa hadműveletre sem. A haderőben ekkoriban foganatosított reformok és modernizáció békeidei beteljesedéséhez még évek kellettek volna, míg a meglévő eszközpark – értve itt akár a légierőt, akár a harckocsi haderőnemet – többségében elégtelennek bizonyult.

„Noha minden esetre Sztálin és a szovjet vezetés tudatában volt egy Szovjetunió elleni német támadás lehetőségének – elég csak a Mein Kampf Lebensraumról szóló részeit átolvasni – arra legkorábban 1942-re számított”

Mivel az első világháborús tapasztalatok következtében Hitler minden áron el akarta kerülni a kétfrontos háborút, így Sztálin saját logikája szerint úgy vélte, hogy a Führer elsőként az angliai hadszínteret kívánja lezárni és csak ezt követően szemeli ki a Szovjetuniót következő hadművelete célpontjának. De említhetnénk akár a Barbarossa hadművelet hatására Urál mögé áttelepíteni kényszerült szovjet ipar esetét is. Ha a Szovjetunió egy Németország elleni offenzívát tervezett volna, nem telepíti legfontosabb ipari központjait – mint a leningrádi Kirov műveket, vagy a legfőbb harckocsi fejlesztőként ismert harkovi mozdonygyárat – az ország nyugati területeire.

„A téli háború alatt nyújtott kudarcos teljesítményből hibásan levont következtetéssel szemben a Szovjetunió nem volt az az agyaglábakon álló óriás, aminél a hitleri hasonlatot idézve egyszerűen elég az ajtókat berúgni, majd a szovjet kolosszus önmagától összerogyik”

Bár a politikai és katonai vezetés részéről kétségtelenül hibás döntések sorozata kísérte végig a Barbarossa hadműveletet megelőző, és azt követő harctéri eseményeket, mégis a kezdeti sokkból felállva sikerült az országnak, a hadiiparnak és egyben a Vörös Hadseregnek is újraszerveznie magát. Szovjet adatok szerint július és december között a rohamosan előtörő német erők elől összesen 1910 gyáregység áttelepítése sikerült az Urálon túli területekre, Szibériába, illetve Közép-Ázsiába. A több mint 30 ezer vonattal, illetve 1,5 millió vasúti kocsival végrehajtott emberfeletti teljesítmény következtében a szovjet hadiipari termelés volumene nem szakadt be, bár 1941-ben főképp a már meglevő haditechnikát és eszközparkot tudta a Vörös Hadsereg használni. Mégis ilyen körülmények között a szovjet gyárak képesek voltak 6590 harckocsi legyártására, szemben a német ipar 5200 darabos teljesítményével.

„A további szabványosítások, illetve a tömegtermelés felfutása révén 1943-ra 1940-hez képest átlagosan 60 százalékkal kevesebb munkaóra volt szükséges az adott fegyver legyártásához, legyen szó vadászgépről, harckocsiról vagy épp géppuskáról”

Nem lehetetlen, hogy ha eredményesebb felderítés mellett logisztikai szinten jobban előkészített, kizárólag egy stratégiai célpontra irányuló német támadás éri 1941 júniusában a Szovjetuniót, akkor máshogy alakult volna a háború menete. Lehetséges, hogy a német felderítő csapatok nemcsak a moszkvai villamosok végállomásáig jutnak el. Lehetséges, hogy a nagy honvédő háború nem 1418 napig, hanem még annál is hosszabban eltart. Ám még ha nem is az általunk ismert történelem szerint alakulnak az események, és a német haderő a front legnagyobb kiterjedéséhez képest is mélyebben hatolt volna be szovjet területre, akkor sem sikerülhetett volna négy hónap alatt a Barbarossa hadművelet.

„Részben a szovjet területek hatalmas kiterjedése, részben a logisztikai problémák következtében, de leginkább mégis a Szovjetunió lakosságának hatalmas áldozat vállalásának köszönhetően”

A közös ellenség ellen együtt fogtak össze a szovjet társadalmon túl még az egykori orosz emigráció tagjai is, félretéve a szovjet hatalommal szembeni ellenérzéseiket. Noha a háború első időszakában a Vörös Hadsereg és a politikai vezetés is megtört, ám mai szemmel fel nem fogható erőfeszítéseiknek köszönhetően végül sikerült fordítaniuk a háború menetén.